A ZEN a buddhizmus egyik ága, a mahájána buddhizmust követő iskolák japán elnevezése. Indiából indult ki - természetesen - majd innen terjedt át Kínába és később Japánba is. A Zenbuddhista irányzat a harmónia, a tökéletesség megismerése a szív energiájának segítségével.

Mára a ZEN kifejezés a tökéletes pillanat szinonímájává vált a hétköznapi nyelvben. Létetznek már ZEN meditációra alkalmas kertek szerte a világon. De milyen is a tökéletes pillanat? Mindenkinek más és más...

Olyan pillanat ez, amikor a hétköznapi rohanásban megállunk és észre vesszük a körülöttünk megnyilvánuló Isteni Rendet.  A Termtő a teremtés folyamatában tökéletes munkát végzett. Megalkotta a csillagokat, a napot, a földet és az élőlények sokaságát majd végül saját hasonlatosságára embert teremtett. Az ember a saját képére formálta a  környezetét és beleavatkozott a meglévő Isteni Rendbe. 

A szépség és a tökéletesség azonban még ezután is észrevehető, csak körül kell nézni és átérezni ezeket a lopott másodperceket. Számomra ilyen volt az, amikor egyik pénteken ezt a fotót készítettem a fűzfői strand lépcsőjén állva.

Miközben a naplementét csodálltam és kattintottam párat a telefonommal a valódi béke és nyugalom állapotában voltam. Tudtam és szívből  éreztem, hogy bennem és körülöttem minden a legnagyobb rendben van... És ekkor szelíden megköszöntem, hogy ÉLEK - csak így egyszerűen csupa nagy betűvel.

Ajánlom ezt a bejegyzést a Gábor Juditnak névnapjára szeretettel.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Zen     

Amy, egy hang, egy érzés, egy lélek, aki semmi másra nem vágyott csak arra, hogy énekelhessen, szeressék és dalokat írhasson...

Vannak a világon olyan karizmatikus művészek, akiknek a hirtelen és értelmetlen halála felráz és megrendít bennünket. Átlagemberként nem tudjuk értelmezni a történteket, hiszen minden újságból azt látjuk, hogy ezeknek az embereknek mindene megvan, de az életük árnyoldalait igazából sosem ismerhetjük meg.

Nekem Ilyen megrendítő élmény volt az, amikor 1997 nyarán Miamiban a nyilt utcán lelőtték Gianni Versacét, azt az olasz divattervezőt, aki művészi szintre emelte a giccset.  Ugyanilyen felkavaró volt Curt Cobain öngyilkossága is, aki az úgynevezett 27-esek klubjához tartozott Amyvel együtt. A 27. életév ezek szerint egy választóvonal lenne a showbizniszben, hogy ki bírja tovább? Ki tudja...

A dokumentumfilm szerint Amy a nagymamájához kötődött igazán. Szerinte ő nevelte fel. Átlagos angol családjában a szülei nem foglalkoztak vele, mindenki úgy élte a saját életét ahogyan akarta. Az édesapját csak akkor kezdte érdekelni a saját lánya, amikor igazán beindult a karrierje. A pénz szép lassan dőlni kezdett és Amy elveszett ebben a történetben, elbújt a maszkja mögé. (Itt arra gondolok, hogy egyre erősebben sminkelte magát.)

Egy árucikké vált és  fokozatosan elfogyott a drogoknak és a bulímiának köszönhetően. A lelke nem érdekelt senkit sem, még Blake-et sem - a pasiját - ,akibe őrülten szerelmes volt. Annyira imádta a srácot, hogy miatta kezdte  el keménydrogokkal pusztítani a saját testét. Az egyik jelenetben vacsora közben a testőrével beszélgetett a problémáiról egy londoni étteremben, magányosan.

Jay Leno vagy David Letterman kezdetben ünneplte őt, majd később kifigurázták az érzelmileg labilis aktív szerhasználó lányt. Ismerjük már be legalább magunk előtt, hogy a média igenis manipulál mindannyiunkat. Hamis eszközökkel felnagyít és eltorzít egy általa fontosnak vélt részletet. Amyről kezdetben pozítív képet sugároztak, hiszen rendkívüli tehetség volt. Majd amikor esendővé vált a gyengeségeit mutatták be a közönségnek, mert az volt eladható.

A karrierje végére a hangja már senkit nem érdekelt, a bulvársajtó csak a botlásaival foglalkozott. Nemrég Angliában az gondolat is felvetődött, hogy egyes újságírók szaftos sztorikért cserébe titkosszolgálati eszközöket alkalmazhattak. A filmben is megemlítik, hogy a pletykalapok sokszor valós párbeszédeket tettek közzé Amy életéből.

Az énekesnőt már az sem tudta megmenteni a lecsúszástól, amikor valóban felhagyott a drogokkal. Még mindig ott volt neki az alkohol, amit ugyanúgy nem tolerált a szervezete. A Tony Benettel közös duettje - bár felfoghatatlan élmény volt a számára - mégsem tudott elég erőt adni neki ahhoz, hogy tovább folytassa az életetét és megálljon a saját maga rendezte elképesztő ámokfutásban.

Sokan hibáztak és tevékenyen részt vettek abban, hogy Amy élete kisiklott. Mindenekelőtt a családtagjai és a menedzsmentje mert megengedték neki azt, hogy részegen fellépjen. Inkább a Rehabra kellett volna újra elküldeni és kezeltetni. Volt úgy, hogy kábultan egy magánrepülőbe fektették, hogy elvigyék a következő koncertjére. Egy újabb városba ahol fel kellett lépnie, már ha egyáltalán képes volt rá. Végül Belgrádban már ez sem sikerült neki és csak ült és sírt a szinpadon, miközben egy hang sem jött ki a torkán. A tekintete mélységesen szomorú és kétségbeesett volt.

Van egy mondás, miszerint bajban ismerszik meg a jóbarát. Két lány mellette volt a kezdetektől fogva, de ők a régi ,egyszerű Amyt akarták visszakapni. Támogatták amennyire tudták, de csak úgy ahogyan egy átlagember hordhatná a hátán a földgolyót. A halandók sajnos nem rendelkeznek Atlasz isteni fizikumával. Elbotlottak, de ők legalább próbálkoztak...

A kérdés, hogy "mi lett volna ha?" már nem lényeges... Tony Benett a példakép sem tudta megerősíteni Amyt az önbizalmában. A hihetelten siker nem gyógyította meg a testképzavarát és a benne lakozó önbizalomhiányt sem. A pénz és a kábulat nem pótolta az őszinte szeretetet és figyelmet. Vagyis azt a két fontos dolgot, amire ez a kislány teljes szívvel vágyakozott. Szerintem ugyanis Amy sosem nőtt fel igazán mindig is egy kislány maradt, aki csak énekelni szeretett volna nekünk.

(Ezt a bejegyzést ajánlom Amynek és minden olyan barátomnak, aki mer lépni és változtatni mert tudja, hogy vannak, akik  mindenben mellette állnak, legyen az jó vagy akár egy rossz döntés. Azért választottam ezt a képet, mert ezen a fotón átjön Amy külső és belső szépsége egyaránt.)

Kép: vibelebanon.com 

A szakvizsga után - június 20-án pénteken - mentem haza először a Balatonra. Már a vonaton elfogott a nosztalgia, hiszen tavaly voltam otthon utoljára. A hétvégén találkoztam a gyerekkori barátommal és fröccsöt ittunk Irsai Olivérből, meg levittük a srácokat a strandra.

Persze spontán találkozásaim is voltak a strandon, úgyhogy nem mindig tudtam hanyattdobni magam a napon. A Zsuzsika például egyszer csak elém ugrott egy fa mögül, miután leparkoltam a kempingemmel és nagyon megölelgetett. Letelepedtem hozzájuk és elmentünk a TÓ-ba (étterem) mert éhes voltam és kajára meg jó hideg sörre vágytam. Közel két órát beszélgettünk egymással. Nem zavart minket a tűző nap és az sem, hogy elúszott a placc, mert sok volt a rendelés és várni kellett az italokra. Ilyenkor ez benne van a pakliban...

A hétvége gyorsan elszaladt és hétfő reggel már újra Pest felé vettem az irányt, mert a Budai Várba mentem egy ballagásra. A hét többi napja munkával telt és alig vártam, hogy ismét hurrá péntek van érzésem legyen. Pest nyáron nem a legjobb hely, mert álandóan a Balaton körül forognak a gondolataim.

Június 20-án szombaton reggel szeles idő volt. Kenesére mentünk a kikötőbe, mert a Sziszkóval down szindrómás  és hátrányos helyzetű gyerekeket vittünk hajókázni egy elektromos hajóval. Az egész napos programot a LáriFári  Alapítvány szervezte. A fordulók ideje alatt sokféle emberrel beszélgettem és közelebbről megismerhettem a csillagszemű gyerekek egyéniségét.  Cukik, érdeklődőek és elevenek ők is csak egy kicsit más világban élnek. Azt hiszem, hogy nem lehet nem megszeretni őket, ha velük töltünk egy kis időt.

Délután négyre értünk vissza a kikötőbe, majd rendet raktunk a hajón és hazafelé indultunk. Alig mentünk párszáz métert a furgonnal, amikor kifogyott a tankból az üzemanyag és megáltunk egy mellékút szélén. A fáradtság ellenére nevetésben törtem ki, hogy ilyen is csak velünk történhet. A Szilárd persze morgott, mint a bolhás kutya. Végül a Peti megmentett minket, mert hozott nekünk egy kanna gázolajat. Másnap lebbencslevest ettünk és megnéztük a fotókat, akadt köztük egy-két jól sikerült portré is. A Lili - a barátom kislánya - pedig lerajzolta a hajókázást és nekem adta a rajzát miután készen lett.

Hétfő reggel találtam az irodába egy üres képkeretet és némi szerelés után kitettem a Lili rajzát a szemben lévő falra. Szuper lett! Vidám leszek, ha ránézek...

Aki többet szeretne tudni a LáriFári Alapítványról, az ide látogasson el: www.larifari.co.hu

Akit pedig a hajó érdekel: www.elektromosyacht.hu

Június 11-én (csütörtökön) ismét átestem a kanyarón. Sajnos a gyermekkori védőoltás már nem adott  kellő védettséget a számomra, így a hosszú lefolyású betegség maradandó károkat okozott az agyamban. Komolyra fordítva a szót, a múlthéten véget ért a közig.szakvizsga elnevezésű ámokfutás.

Én pedig úgy éreztem, hogy valóban  - szó szerint -  átestem a kötelező vizsgán. Puskázás nélkül. Isteni szerencse, hogy minden szóbeli tételnél ki tudtam préselni magamból néhány összefüggő és értelmes mondatot. Joggal kérdezhetitek, hogy az írásbeliken miért nem puskáztam?

Azért, mert véleményem szerint űber ciki 38 évesen puskázni. És igazán sohasem tudtam jól  tiltott segédeszközöket használni, mivel zavaromban folyton bénáztam/bénázok. Ilyenkor általában kiejtettem a padból a könyvet vagy a puska cetlit és túl hangosan kérdeztem a mellettem ülő (nálam sokkal okosabb) delikvenstől. Most pedig nem akartam leejteni az  iPhone-om mert tuti, hogy ripityára tört volna a padlón. Akkor pedig szinte biztos az idegroham... Az meg nem hiányzik perpillanat az életemből. Tehát, aki hülye a puskázáshoz haljon meg vagy ha nincs más lehetősége, akkor tanuljon valamennyit a vizsgájára. (Kábé április közepén már elkezdtem olvasgatni az anyagokat és valódi strébernek éreztem magam.)

A délelőtti trauma után egy újabb "élmény" következett. Délután 5-re kellett mennem a fogorvoshoz a Victor Hugo utca 41-be. (Réka, ha valakit érdekel.) Befejeztük az egyik rágófogam restaurálását és olyan tömést kaptam, amit rögtön lehetett  terhelni, mivel nem szükséges órákat várni arra, hogy megkössön. Bevallom, hogy eléggé nehezen tűröm a fúrást-faragást a számban, de  most  - becsület szóra -  semmit sem éreztem. Szerintem a Rékának arany keze van és pont!

A fogorvos után a 4-es 6-os villannyal az Erkel Színház felé vettem az irányt, mert este 7:00-től a kolléganőmmel Tündével megnéztünk egy vizsga előadást.  A balett azonban még nekem is elég nehéz műfaj, de ha a barátod tánckritikus és táncos, akkor azért jóval könnyebb a helyzeted. Rengeteg kérdésre választ kapsz az emelésekkel, a koreográfiával, a kosztümökkel meg a mozdulatokkal kapcsolatban. Persze a szünetben azt is tisztáztuk, hogy mezítláb vagy balettcipőben jobb-e táncolni és, hogy ezt a műfajt pontosan hány éves korban kezdik is el a gyerekek.

A balett után nem sokkal éjfél előtt fáradtan zuhantam be az ágyacskámba. Pénteken reggel 3/4-6-kor pedig már csörgött is az ébresztőórám. (Nem-nem nincs vekkerem, természetesen a mobilom ébresztett, hiszen mégiscsak a XXI. században élek immár 15 éve.)

Felkelés után beágyaztam majd a legszükségesebb holmikat bepakoltam a hátizsákomba és fél 8 előtt már a Pannónia utcában voltam, mert várt Bence a fodrászom. Mindketten kicsit a reggeli kóma állapotában voltunk még.

Őszintén bevallom Nektek, hogy  ilyen korán még sosem mentem borbélyhoz de megérte, mert emberi külsőm lett. Végre megszűntek a hajacska gondok és megint húztunk egy csíkot a frizkómba sőt a szakállam is egészen új  fazont kapott. A hajmosás utáni mentolos pakolástól pedig még én is felébredtem. Esküszöm, hogy ez a mentolos cucc jobb, mint a reggeli kávé, mert a 30 fokos hőségben valóban felélénkít mivel hűsíti a fejbőrödet. Nyolc óra körül már az irodában voltam és - természetesen -  besöpörtem a tetszésnyilvánításokat.

A kalandjaim java azonban még hátra van, de erről majd később írok. Elöljáróban legyen elég annyi, hogy az elkövetkezendő  hétvégéken sem fogok unatkozni...

Tegnap egy barátomnál voltam ebédelni, aztán ott ragadtam náluk, mert jó dolog egy erkélyen borozni, cigizni, a PR-ról, marketingről meg a művészetekről diskurálni, miközben süt a nap és csicseregnek a madarak. Verus különösen okos lány és - szokás szerint - megváltottuk a világot.

Elalvás előtt még filozofálgattam az újdonsült szobácskámban. Zenét hallgattam, és egy dallam a szívemig hatolt. Bár társaságban voltam, mégis egy pillanatra elfogott a magány... Esendőnek éreztem magam.

Reggel beszélgettünk még egy keveset, majd hazafelé vettem az irányt. A Blahán - átszállás közben -  megláttam a tökéletes pillanatot egy igazi szociofotóhoz. Az egyik épület sarkában egy fiatal srác és egy nagyobb testű kutya aludtak összebújva. A hűvös idő miatt a fiú, és a kutya is gondosan be voltak takarózva.  A kutya egyik mancsa és a feje kibukkant a koszos paplan alól.

Miközben lefotóztam őket, az villant át az agyamon, hogy Ők KETTEN igazi társak, hiszen egymástól kölcsönösen  függenek, és tudják, hogy mindketten számíthatnak a másikra. 

Ki tudja, hogy  milyen viszontagságokon mentek keresztül, amióta az utca az otthonuk, és padokon meg épületek sarkában húzzák meg magukat éjszakára. A srác biztosan koldul magának és a kutyájának is. Hajléktalanszállóra nem mehet be a négylábú barátjával éjszakára, így az utcát választotta, hogy együtt lehessen a társával, a legjobb barátjával.

A 21. században egyre többen élik egyedül az életüket. Sok főként idős embert senki sem látogat meg az otthonában. Nekik egyedüli társuk a kutyájuk vagy a macskájuk.  Talán azért van ez, mert  mindenki folyton csak rohan...

Keresi a megfelelő munkát, keresi a megfelelő lakást, keresi a megfelelő társat... Lassan az állandó keresésből egyre ritkábban lesz kölcsönös egymásratalálás. Ehhez ma már - sajnos - Isteni segítség és egy nagy adag szerencse is szükséges. A párkeresés bonyolult folyamattá vált. Sokan önkéntelenül is a magányt választják, mert kifutottak az időből vagy megöregedtek és belefáradtak az állandó nagy Ő utáni kutatásba.

Nehezen értjük meg azt is, hogy nem létezik igazán - vagy pontosabban ritka - tökéletes baráti, vagy párkapcsolat sem.  Talán azért, mert a hollywoodi filmek álommágiája mást sugall a tudatalattinknak. Mindenkinek vannak hibái, ugye? Az egónk pedig sokszor közbeszól, hogy a másik azért nem felel meg az elvárásainknak, mert túl alacsony, vagy túl kövér, nincs elég pénze, nincs menő kocsija, nem olyan a haja vagy a szeme színe, mint ahogyan én elképzeltem magamnak az ideális társat. Az átlag ember pedig nem a Brad és Jolie-féle szépségideál megtestesítője...(Hála Istennek, mert  hiszen milyen egyformák lennénk, ha Brad meg Jolie állandóan szembe jönne velünk az utcán.)

Egymás kölcsönös és feltétel nélküli elfogadása, szeretete sokunknak igen nehéz életfeladatnak bizonyul. Olyan lecke ez, amit egészen életünk végéig tanulni kell. Népszerű, de igaz közhely, hogy feltétel nélküli szeretetre a kisgyermekek és a kutyák képesek igazán. A kutyák pedig sokszor hűségesebbek hozzánk, mint néhány embertársunk. Felidítanak minket, akkor ha szomorúak vagyunk és mindig vigyáznak ránk, akár a négylábú Őrangyalok.

Örülök, hogy ennek a srácnak van egy ilyen őrangyala. Egy angyal, aki felmelegíti ha fázik és vigyáz rá, ha valaki bántani akarja...

Szeretettel és Békével.

"M"

Az elmúlt hetekben sokan kérdezték tőlem, hogy hogyan alakult a "költözéskálváriám". Nos jelentem, sikeresen befejeztem! A múlt héten Laci bácsinak Hála felkerültek az ablakokra a függönyök és az IKEÁS EXARBY GAZDASÁGOS kanapét is összeraktuk, meg a bútorokat is a helyükre tologattuk. (Elfáradtam!)

Azért nem volt egyszerű folyamat és segítség nélkül nem ment volna. Mert ugye az a fránya derékfájás. De végre a lakásból is igazi OTTHON lett, ami alkalmas arra, hogy fogadjam a Barátaimat. Mert mindig is szerettem volna vendégül látni a számomra Fontos Embereket. 

Mivel jó a kávéfőzőm (Dolce Gusto és nem Gabbana) és én magam is Istenien főzök, így megcsillogtathatom a gasztro tudományom végre PESTEN is. Bár a főzés terén nem szeretem a bonyolult dolgokat, mert Őszintén Hiszem, hogy Valódi és Minőségi Étel, csak Szeretettel és kiváló alapanyagokból készülhet.

Ehhez pedig nem kell, hogy a konyha ördöge legyél. Nem is kell, hogy Te legyél a következő Wossala Rozina. Egyszerüen csak légy önmagad a konyhában. A Barátok meg megtalálnak, ha híre megy a főztödnek...Én viszont jelentem, hogy új szenvedélyem van. 

Mostanában rájöttem, hogy a házipálinkát vagy a jó vodkát gyümölcs ágyra helyezve és igazi csattos üvegbe zárva megtarthatom a gyümölcsök ízeit. Szuper!!! Főleg akkor ha meg bírom állni, hogy 5 azaz ÖT hétig ne nyissak ki egy üveget. Pedig olyan jól néz ki minden a szép új konyhapulton...De ellenálltam a kísértésnek nyugi.

Persze nemcsak GasztroAngyal lettem. Az elmúlt hónapban tanulnom is kellett. Hogy mit az most nem is annyira fontos. A lényeg az, hogy - saját kútfőből - sikerült a vizsga és Istennek Hála ezen is túlestem, akár a kisgyerek a kanyarón. Most, a júniusi második vizsgaetap előtt, már csak egy nagyon fontos dolgom van... Lakásavatót kell szerveznem! Elhívom a Kollégáimat és a Barátaimat két turnusban. Mert egy garzonba nem lehet őket egyszerre összeereszteni. A menü már összeállt a fejemben, a pálinka is megérett a kóstolásra, mostmár csak - ŐK  - a Vendégek hiányoznak.

A ház oldala, azért megmarad, mert ugye abból a korból már kinőttem. Bár törtem már össze poharakat réges-régen - bizonyos bulikon (Bárka, Méj Víz). De ennek a korszaknak már vége...Hivatalosan is! No nem azért mert öreg lettem, csak már nem vagyok akkora bulikandúr, mint 10 évvel ezelőtt. EgySzóval lakásavatóra fel! De, hogy ma este 6-kor, mi történt velem, arról, majd a hétvégén. Elöljáróban annyit, hogy a fotózás megér egy misét és vannak még fiatal tehetségek az Országban, akikre mindenképpen érdemes felnézni. Vagy megnézni a munkájukat (Lados Dávid - Deák Erika Geléria) mert elgondolkoztatják az embert a kedvességükkel és a szerénységükkel. Szóval hajrá VESC-ART! Én a következő kiálításotokon is ott leszek! Szeretettel: "M"

Utóirat: Mint megtudtam - informálisan persze - a DEÁK ERIKA GALÉRIA, azért elég menő  - SŐT INKÁBB CELEBSÉG - a városban(!).

Ezt a bejegyzést ajánlom Tóth Veronikának, Ács Saroltának, Ács Lacinak (Siemens ich liebe dich!) és a Pankának is persze - mert ugye őt se feledjük. Bár pezsgőzni nem jött el a kiállítás után! Irgum-burgum!

Erről a filmről csak annyit hallottam, hogy az utóbbi évek egyik legjobb magyar alkotása. A műfajáról semmit sem tudtam, de a cím alapján arra tippeltem, hogy ez mégis csak egy "jókis" mese lesz. A vígjáték, a szatíra vagy a dráma műfajként már eszembe sem jutott.

Ma az irodában egész nap azon poénkodtunk a kollégáimmal, hogy megnézzük a "Liza a yogatündért". Azért kereszteltük át viccesen a film címét, mert viszonylag sokat beszélek odabent a yogán szerzett tapasztalataimról. Igy hát hivatatalosan is yogatündér lettem, miközben tudom, hogy én egy FA vagyok. (A Fa póz az egyik kedvenc ászanám és tudom, hogy a mesékben léteznek ám fiú tündérek is.)

Munka után a Corvin Budapest Filmpalota felé vettük az irányt, és a Jávor terem 10. sor közepére kaptunk jegyet, pont a mélynyomó alá... (Ilyen a mi szerencsénk, igaz Judit?)

Szóval, nem is tudom hol kezdjem, mert a film végére totál lezsibbadt az agyam (és nem csak az enyém). Mostmár tudom, hogy ez egy romantikus vígjáték volt, amiben összekeveredett a '60-as évek retró magyar látványvilága a Csinibaba című filmből kölcsönzött karakterekkel. Mindezt megfűszerezték némi Japán zenével és távolkeleti mitólógiával. De máig sem értem igazán, hogyan lehet összekeverni ezeket egymással? Furcsa lenne Magyarországon Yen-nel fizetni Forint helyett, miközben április négyről szól az ének. Na mindegy...

Mindenesetre a fent említett hozzávalókat betették egy nagy bullshit-turmixgépbe és megnyomták azt a bizonyos piros indítógombot. Mi pedig már csak azt halljuk, hogy az agyunkban fájdalmasan szól a jólismert "grrrrrrrrrr" egyszer, kétszer majd háromszor is. Az első 20 perc igazán kínkeservesen telt. Később film közben többször is az órámra néztem, ami szerencsémre egy idő után már nem kívánt fluoreszkálni, különben azon dühönghettem volna, hogy milyen lassan telik az a rohadt idő (Köszi Swatch!). 

Pedig szeretem a pikírt és az angol humort is, meg a japán filmművészet egyes darabjait. pl.: Kurosawát. De egy idő után mégis az volt az érzésem, hogy a rendező (Ujj Mészáros Károly) a szereplőket tudatosan pszichiátriai betegekről mintázta meg. Talán azért gondolhattam ezt így, mert mind külsőleg, mind belsőleg szándékosan felnagyította a szereplők jellemvonásait. (Tudom-tudom a vicc kedvéért!).

Összességében megállapítható az is, hogy nagy kár volt bezárni az OPNI-t (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet). Sajnos én már nem tudok elvont, retróimádatban szenvedő bölcsészhallgatóként tekinteni a filmre, mert a POP kultúra gyermeke vagyok. Számomra Liza története egy gyorsan felejthető és groteszk élménnyé vált. Akkor inkább együnk egy  "sztracsatellát" vagy keressük meg azt a minisztert, aki félrelépett vagy nézzük meg az állatkertben az üvegtigrist. Mindenesetre ennyire elvont művész - koromból kifolyólag - már nem hiszem, hogy  lesz belőlem. Ennek ellenére szívesen résztvennék egy-egy jól átgondolt flashmob-on vagy performance-ban is, ha felkérnének erre.

Értékelem Picassot és Dalit. Egyik kedvenc képem Dalitól "Az elfolyó idő" című festménye. Szeretem a Helmut Newton fotográfiáit, meg az elgondolkoztató és figyelemfelkeltő célú művészetet, mintpéldául az MTV "Free Your Mind" kampányait. Képes vagyok egy vonalat a fehér vásznon is festészetnek vagy grafikának titulálni, ha  látok benne fantáziát. Kedvelem a vizuális dolgokat és érdekel ez a fajta önkifejezési forma. A filmben is tetszettek a beállítások, a színek és a retró stílus megjelenítése. Bírtam a zenét is. Szerintem hasonlót keresek majd a lakásavatómra, mert bejött ez a távolkeleti pop feeling.

A film központi motívuma az "agyonkicseszett" szerelem  folytonos keresése. Az élet mégiscsak párban szép és a kukacok után végül Liza (Balsai Móni) is megtalálja a szerelmét a sokat szenvedő és kitartó Zoltán Zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) személyében. Liza élete utolsó pillanata után veszi csak észre azt az embert, aki épp az orra előtt bérel tőle egy szobát. A női főszereplő a film végén komolyan megküzd a "sajátmaganevelte" zöld öltönyös démonjával is.

Az életben mi is szatírikusan kutatunk a NAGY Ő után, mert teljességgel beszűkítette a tudatunkat a görcsös párkeresés és a hangosan ketyegő  biológiai óránk. Valljuk be, hogy mindannyian félünk a magánytól, mert az ember társas lénynek teremtetett. De relax, amikor valóban kész vagy rá lelkileg, megtalálod a valódi társadat is.

Számomra teljesen erőltetett motívum volt a kukacok szerelme, bár a film végére Lizával együtt ők is egymásra találtak, hála a zászlós közreműködésének. Sokat mondó utalás az OPNI-ra, hogy Liza egy sárga kastélyban lábadozik. Végül lassan de biztosan felépül a vérfagyasztó kalandokból.

Szerintem a női főszereplő kifejezetten csinos volt. Tetszett a japán "énekeskísértet" zöld öltönye. Meg a film utólsó jelenetében  a Mátrixos hatású lassított felvétel, amiben Zoltán Zászlós megmenti a begyógyszerezett rókatündér életét.

Végülis Lizáról nem állapítható meg pontosan, hogy démoni rókatündér volt-e, vagy csak egy túlságosan is gyenge és kissé paranoid személyiség, akit a saját félelmei vezéreltek az élete első 30 esztendejében. A film sikerét elnézve lehet, hogy a retróőrülteknek átmegy ez a stílus, de számomra az egész olyan, mint egy jól marketingelt humoros divathullám, ami nemsokára partot ér és jön majd helyette egy újabb nyári őrület...

Mottó: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess." (Máté 7, 1) (Nilote iudicare, ut non iudicemini.)

Régóta meg akartam írni ezt a bejegyzést, csak idő kellett hozzá, hogy összeszedjem a gondolataimat. De most végre megvan, azthiszem elkaptam a fonalat...(Mármint eszmefuttatásilag.)

2015. március 10-én megjelent a RH, vagyis a RebelHeart, Madonna 13.  stúdióalbuma. Én pedig hiába bújtam napokig az internetet egy tisztességes - magyar - albumkritikát sem találtam róla (kivéve Steiner Kristófot). Pedig M azért megérdemelné... Mégiscsak több mint 30 éve megkerülhetetlen figura a szórakoztatóiparban. 

A múlt héten az amerikai ELLEN talkshowja egy egész hetet M-nek szentelt, és vidáman beszélgettek a Brit Awards-on  történt esésről, a családról és arról is, hogy LOLA (M lánya) kollégiumba költözött. Meg, hogy Madonna szerint a szórakoztatóiparnak szüksége van olyan őszinte - és nem PC -  figurákra, mint Kanye West (Kim Kardashian nélkül). Miközben a RebelHeart minden ország slágerlistáján (Billboard) jól teljesít, mi itthon a kommentekben csak fanyalgunk, pedig M 56 évesen ismét egy korrekt zenei anyagot tett le az asztalra. Olyat, ami elgondolkoztat és én még táncolnék is rá (Addicted).

Minket magyarokat az érdekel igazán, hogy 56 évesen már sok a smink rajta és, hogy ő is öregszik (végre). Meg, hogy miért énekel együtt Mike Tyson-nal vagy olyan fiatalabb előadókkal, mint NAS vagy Nicki Minaj. És, hogy csinálhatna már egy olyan albumot is, amin nem a népszerű Rihanna féle divatos előadókat majmolja. Mert Ő már aztán igazán azt énekel, amit akar és ne rappeljen itt összevissza...(M azonban nem Jeanne d' Arc  és nem  is akar szuperhős lenni, Ő is csak egy Ember.)

Jelentem, mivel abszolut hallásom van és sokszor végighallgattam az albumot, a RH változatosra és őszintére sikerült a maga 20 (!) dalával. Madonna pedig most épp ezeket az apró (fél)romantikus lázadásokat szeretné elénekelni a közönségének reggae (Unapologetic Bitch), pop, rap (Veni, vidi, vici-feat. NAS) vagy éppen romantikus (Ghostttown) stílusban. És miért ne tehetné meg, hogy a szerelemről, szexualitásról, a győzelemről vagy a lázadásról énekeljen? Azért mert 56 éves? Ja, hogy komolytalan hozzá? Ki mondja ezt? Dehát tudjuk, hogy Ő sosem lesz operaénekes. Ő egy előadó, aki szórakoztat és a határait feszegeti. Igen, még 56 évesen is... M most éppen összegyúrta a romantikus és a lázadó oldalát egymással. ÉÉÉS Ennyi! Akinek nem tetszik fogja be a fülét és ne hallgassa meg a zenéjét! (Ez szabadon választott gyakorlat.)

Mégis az egész jelenségben igazából az a furcsa nekem, hogy a globális szórakoztatóipar manapság már nem becsüli meg a valódi ikonjait sem. A BBC közszolgálati rádiója szerint M már túl öreg és ezért kezdetben ritkán  játszották le a Living for Love-ot, aztán persze győzött a hallgatói nyomás...

Nemrég Arnold Scwarzenegger is nálunk járt az MVM sikernap keretében és előadást tartott az életútjáról. Arni pedig Ausztriából indult és híres testépítő, szinész, majd örökös TERMINÁTOR lett belőle (1968-ban vándorolt  ki Amerikába). Mindenesetre a TERMINÁTORSÁGIG igazán hosszú volt az út még akkor is, ha mára övé a fél Planet Hollywood étteremlánc és sikerrel beházasodott a Kennedy családba is.

Szerintem Arni életútja is tiszteletre méltó, mert messzire jutott a kitartásának köszönhetően. Pedig kezdetben a német akcentusa miatt - Amerikát ismerve - nem lehetett egyszerű a szinészet sem. A Conan a barbár című filmben közel sem a dialógusokon volt a hangsúly, hanem a kidolgozott izomzatán.

A sikernap után olyan cikkeket is olvashattunk a neten, miszerint "Ezrek akarták hallani az öreg terminátor sikerének titkát". Ha pedig Schwarzi életpályáját nézzük ez a cím inkább pikirt és egy kicsit sértő is, mintsem pozitív jellegű. Dehát ilyenek vagyunk mi magyarok. Mert ugye más szemében a szálkát, de magunk szemében a gerendát sem vesszük észre. (Valljuk be legalább egymás között őszintén, hogy irígyek is vagyunk a másikra, a szomszédunkra.)

Pedig kéne, nagyon kéne, hogy  felismerjük a saját hibáinkat és megtanuljuk észrevenni a körülöttünk lévő lehetőségeket. Mindenki előtt nyitva áll az ajtó, hogy fejlődjön, tanuljon és, hogy megvalósítsa az álmait a saját életében. De ha folyton csak azon siránkozunk, hogy nekünk semmi sem sikerül és másokat kritizálunk, akkor a sajátmagunk teremtette szegénységi csapdában fogunk megöregedni és nem oldjuk meg azokat az életfeladatokat sem, amiket felvállaltunk.

Változtani és előrébb lépni, tudni és merni kell. Nem mondom azt, hogy könnyű, de bármikor elérkezhet az életben az a pillanat  amikor 45-50 évesen is költözni és tanulni kell, meg újrakezdeni mindent. Igen, az egészet előről...

Manapság a civilizációnk még mindig a fiatalság kultuszát éli meg a mindennapokban, pedig egy középkorú  már sokat tapasztalt ember is lehet - a bölcsességének köszönhetően -  kreatív. Ezek az emberek taníthatják és terelgethetik a mai fiatalokat. Ha pedig az egymástól igen-igen messze álló generációk összefognának, a világ sokkal békésebb hellyé változhatna (elméletben és gyakorlatban egyaránt).

Ezennel szeretném szelíden felhívni a figyelmet az ageism jelenségre! Az ageism a középkorú vagy idős embertársaink hátrányos megkülönböztetését jelenti, az életkoruk kapcsán a munkaerőpiacon vagy az élet további területein.

Gondolkodjunk együtt másképp globálisan! Az életkor csak egy szám, egy statisztikai adat, amely nem igazán elégséges információ egy embertársunkról. Mert ettől még nem ismerjük meg az illető erősségeit és azt sem tudjuk meg, hogy a személyiségének mik a valódi értékei. 

Meg sem szeretném többé hallani azt, hogy valaki túlkoros egy álláshoz, a művészethez, szinészethez, a kereskedelemhez, a vendéglátáshoz, az énekléshez vagy éppen a tánchoz. Ha egy embertársunk jól végzi a munkáját, akkor tekintsünk el végre attól, hogy már őszbe csavarodott a haja, kevésbbé trendi az öltözködési stílusa és nem vágja úgy az excelt meg az angolt, mint a mai fiatalok...

Forrás/source: Index, ellentube, wikipédia (Jeanne d' Arc, Arnold Schwarzenegger szócikkek)

Az elmúlt napokban kiléptem a saját komfortzónámból. Találtam egy szuper lakást és úgy döntöttem, hogy ismét elköltözöm. Emlékeztek, hogy 2012. január másodikán költöztem fel a fővárosba? Először egy kissé hideg és dohos garázsban laktam. Majd 2012. novemberétől egészen mostanáig egy lakrészt béreltem, amiben nem volt konyha, de külön bejárata volt saját akadálymentes fürdőszobával. Akár egy igazi HOTELben, csak a komornyik meg a szobalány hiányzott...

Majd 2015. január elsejétől hírtelen jelentős mértékben megemelték a bérletidíjamat és tovább már nem szerettem itt lakni. Elkezdett hiányozni a saját konyha mivel gyakran eszembe jutott, hogy milyen jókat is főzhetnék magamnak és a barátaimnak, de ezt külön konyha és saját felszerelés (tűzhely, lábos) nélkül nehéz kivitelezni.

A mosógépet pedig akkor tanulod meg igazán értékelni, amikor többen használtok egyet és TE mindig abban a pillanatban mész le az első emeletről a szennyeseddel a mosókonyhába, amikor épp nincs egy szabad gép sem. Szombaton tehát két válaztásod van:

I.- reggel korán felkelsz úgy 6 óra tájban és felébreszted azt, aki a mosókonyha fölött lakik (jelen esetben a Timit),

II.- Lusta vagy és ágyban maradsz, de így amíg kint süt a nap te otthon dekkolsz egy szabad Waschmaschinére várva...

A költözés macerás folyamat! Pláne egy olyan embernek, aki nem tud normálisan menni és hamarabb elfárad az átlag embereknél - jut eszembe még mindig járok ám jógázni.

A pakolásnál sokmindent lassabban kell csinálnod és közben pedig egy kicsit túlaggódod az egészet  és tudod, hogy a szokásosnál is több segítséget kell majd kérned a környezetedtől. Dehát erre valók a barátok nem? (Köszönöm Nekik, meg az Apuéknak!) Az egyik kijön velem az IKEA-ba és segít választani a könnyen kezelhető tárgyak közül, mert különben megbolondulnék az árubőségtől. A másik elköltöztet, a harmadik meg paplant cipel, az apu meg szerel, az anyu meg sütit akar sütni...Én meg legszivesebben néha ordítanék, mert jó lenne egykis nyugalom és rend...

Bevallom, hogy nagyon nehezen kérek segítséget Bárkitől is... Ez az én kis komplexusom... Ezt senki nem érti igazán a barátaim közül, én magam sem értem valójában... De ez van, ezt még meg kell tanulnom kezelni és úgy érzem, hogy 38 évesen sem késtem le erről, hiszen a jó pap is holtig tanul...

Különben is csak 2,5 hét van hátra és megélem a beköltözést akár egy villalakó! (Nem ezt, nem közvetíti az RTL Klub és nem leszek VV Máté sem!) Pedig milyen szuper celebritás lehetnék... :) Dehát ugye a celeb a nevéből él értékek közvetítése és valós munka nélkül, én pedig sokat küzdöttem és tanultam azért, hogy most ott legyek, ahol épp tartok az életemben és azt hiszem jól van ez így...Viszont a következő célom egy saját ingatlan lesz :) Meg ugye a jogsi és egy fekete Peugeot 206-os cc, Pioneer autóhifivel, aztán szólat a RebelHeart...

Ha az életemben visszafelé nézek nem elvesztegetett időt látok, hanem egy érési folyamatot. Ismerem magam és tudom, hogy nem mindig a kitaposott úton jártam. Volt, hogy provokáltam az embereket (IMÁDTAM/IMÁDOM) vagy  akárcsak Dante az Isteni Színjátékban én is a saját sötét erdőmben botorkáltam és féltem a rám leselkedő árnyaktól, de mára keresztülutaztam a sötétségen és minden lelkiválságomat túléltem :) Egyesek szerint nagy túlélő vagyok (ugye Gabi?)!

Most már tudom, hogy a Teremtő szeretete néha kemény, kegyes, hosszútűrő meg vicces is... De ha arra mész, amerre a szíved és a megérzéseid vezetnek idővel rájössz, hogy minden úgy jó ahogy van. (VAGYIS KÖLTÖZNÖM KELL NINCS MESE!)

Most meg azon morfondírozok, hogy azért vennem kell majd néhány üveg száraz pezsgőt és bort a lakásavatómra. Meg úgylátszik, hogy a RebelHeart témáról sem tudok még leakadni...Ez egy újabb dependencia :)

Mellesleg a kép címe: Dante számüzetésben (Ismertlen festő műve). Nekem tetszik. Dante olvas és mereng... Vajon mit olvas és miről mereng? Ez egy újabb fontos kérdés... Dehát Dante mégiscsak egy meg nem értett zseni volt hagy merengjen, én pedig megyek pakolni...

A múlt vasárnap megnéztem a Korvin Mozi felújított Korda termében  a Jupiter felemelkedése című Wachowski  filmet. Az új sci-fit  szinte divattá vált szétalázni a különböző filmes fórumokon. A legnagyobb mozis portálok is csak közepesre értékelték a filmet. 

Mindenesetre az biztos, hogy gondok voltak a produkció körül, mivel eredetileg 2014. nyarán szerették volna forgalomba hozni a grandiózus művet. Egyes pletykák szerint a stúdió megkérte a rendezőket, hogy tegyék a filmet korhatár nélküli besorolásúvá, így jelentős részeket vághattak ki Jupiter (Mila Kunis) történetéből.

A trélert tavaly decemberben láttam először és azonnal megfogott a monumentális látványvilága. A történet azonban ennek ellenére viszonylag egyszerű: él a földön egy orosz származású - természetesen amerikai - huszonéves lány, aki takarítással - konkrétan WC pucolással -  keresi a mindennapi kenyerét. Majd egyik pillanatról a másikra majdnem elrabolják őt az őrzők mert kiderül róla, hogy az Univerzum egyik legnagyobb családjának az újraszületett és a Földre reinkarnálódott tagja. Egyfajta visszatérő, akit jelentős rész illet meg a családi vagyonból. De az utólsó előtti pillanatban betoppan egy Caine nevű lefelébukott égjáró Channing Tatum személyében és megmenti a lányt az üldözői elöl.

Mindenesetre a szétszabdalt  szerelmes történet, tökéletes hétvégi kikakpcsolódást nyújt a sci-fi rajongóknak és a 8-12 éves gyerekeknek. Mi azonban koncentráljunk inkább a másodlagos üzenetekre és az alcímre, amely így hangzik: Expand your Universe vagyis Tágítsd ki az Univerzumodat.

A film uralkodó családja - az Ambraschs -  ültetvényként tekint a földre, ahol ha a populáció elér egy bizonyos egyedszámot, akkor bekövetkezik az aratás. Az aratás egy állítólag humánus eljárás, amely  a nyomorúságos földi élet tényleges megváltása lehet. De a történetből  nem derül ki, pontosan, hogy miként fogunk megváltódni és, hogy  hová is kerül a lelkünk az eljárás után...Lehet, hogy a lényeg a kivágott részekben keresendő...

Az uralkodó házat szolgáló fajok között találhatunk hüllőket is, akik pontosan úgy néznek ki, mint a legendabeli sárkányok. A mai divatos összeesküvés elméletek hívei szerint a sárkányok más formában ugyan, de még ma is köztünk élnek. Az örzők pedig, akik elvégzik a piszkos munkát olyanok, mint a népszerű szürke, nagyszemű ufo figurák.

További látványos motívum, hogy a szárnyát vesztett Caine fénysugáron viszi fel Jupitert a hajójára, egy többszáz méter magas chicagoi felhőkarcoló mellett. De láthatunk a filmben  felvillanni egy tipikus angliai gabonakört is. Miután pedig fél Chicagót szétlövik a gonosz idegenek, az égjáró menekülés közben elmagyarázza Jupiternek a klasszikus memóraitörlést is, amit az ufoeltérítések alanyai szenvednek el az 1960-as évek eleje óta.

Az ember termtéséről pedig csak annyit, hogy Wachowskiék szerint mi egy 100.000 évvel ezelőtt betelepített és sokféle módon keresztezett faj vagyunk, akik fontos nyersanyagnak minősülnek az Ambrasachs család számára az örök élet folytonos fenntartásához.

A végső üzenet szerintem mégis az, hogy amíg mi itt a földön jelenleg a pénzért, az olajért, meg a világ pénzügyi újrafeolsztásáért harcolunk, addig a kinti világ nem is olyan sötét és hideg, hanem sokkal színesebb, izgalmasabb és hatalmasabb, mint gondolnánk. Olyanok vagyunk, mint a halak a szépen berendezett akváriumban, akik nem is tudják, hogy létezik a biológiai diverzitást biztosító beláthatatlan és lehetőségekkel teli óceán.

Ideje lenne néha felfelé is nézni, mert az égbolt csodákat rejt. Egyszóval elő a távcsövekkel! Akinek nincs csillagász távcsöve, az rendelhet az e-Bayről vagy biztosan talál egyet a Jófogáson is, mert mégiscsak Magyarországon élünk, Chicago pedig messze van...

Mindenesetre egy valóban fontos  kérdés azért megválaszolatlan maradt a számomra: ebben a színes, szagos és csilli-villi Univerzumban hol is lakik az Egy Végtelen Teremtő?

//Rebel heart - a marketing gépezet beindult...// 

Ismét demók tüntek el a márciusban megjelenő Madonna album kapcsán. Arról már írtam,hogy ez  gerillamarketing  is lehet a promóciót illetően, de most nézzük meg a másik nagy húzást, amire azt mondtam, hogy kiváncsi leszek rá. Vagyis elemezzük az éppen aktuális  üzenetet! Ehhez először is meg kell néznünk az album borítóját.

Az énekesnő szépia hatású portréját fekete zsinorral kötözték át és a fotó a 80-as évek végi Madonnát idézi. Az album  címét a nyaka aljára tetoválták egyfajta nyakláncként vagy bélyegként, de a cím lehet akár egy pozitív jellegű skarlátbetű is. A fényesfeketén csillogó felirat textúrája olyan, mintha az emberi bőr szerves része lenne, csak más színben ragyog. Madonna 2015-ben egy lázadószívű asszony bőrébe bújt és harcos amazonná  - esetleg polgárjogi aktivistává - varázsolta magát.

Az énekesnő  hivatalos instagram oldalán a rajongók és a stáb által készített feketén zsinórozott portrék láthatók Martin Luther Kingről, Frida Kahloról, (Madonna kedvenc festőművésze.) John Lennonról, Marilyn Monroeról, Nelson Mandeláról, Bob Marleyről és Salvador Daliról. A képek máris nagy vihart kavartak világszerte mivel sokan azt gondolták, hogy az 56 éves énekesnő a fent nevezett művészekhez/vagy emberjogi aktivistákhoz kívánja hasonlítani önmagát. Vannak, akik persze még ennél is jobban megcsavarták a történetet és rögvest rasszistának kiáltották ki a pop középkorú királynőjét.

A vádakra reagálva Madonna a facebook oldalán az alábbi közleményt osztotta meg a nagyérdeművel: 

„Sajnálom! Én nem hasonlítom magam egyikőjükhöz sem, csak felnézek rájuk és elismerem a „lázadó szívüket”. Ez nem bűncselekmény, sem sértés vagy rasszizmus. Ugyanúgy megcsináltam ezeket Michael Jacksonnal, Frida Kahloval és Marilyn Monroe-val is. Azt mondom olyan vagyok, mint ők? NEM. Csak azt mondom nekik is „lázadó szívük” van. Másrészt nem én csináltam a képeket, hanem a rajongóim. Én csak újra posztoltam azokat. A rajongóim sem rasszisták!” 

Aki ismeri "M" eddigi életművét, az tudja, hogy mindig is voltak olyan hátrányos helyzetű társadalmi csoportok vagy eszmék, amiket támogatott és a végsőkig kiállt mellettük. Mindennek lehet nevezni őt de rasszistának  semmiképpen sem (akkor csak fehér táncosokkal dolgozott volna a szinpadon).  Talán inkább Idealista a világot illetően...

És, hogy Madge mire szeretné felhívni a figyelmünket 2015-ben?

Arra, hogy a mindennapi életünk irányítójaként ne az agyunkat, hanem a szívünket és a(z) (meg)érzéseinket használjuk inkább. Ugyanis ha végigtekintünk az emberi történelmen, akkor azt látjuk, hogy mindig is voltak olyan kiemelkedő egyének, akik egy vagy több lépéssel előrébb jártak a kortársaiknál a művészetek, a tudományok, a politika vagy a vallás (GANDHI!!!) területén. Ezek a személyek mind egytől egyig korszakalkotó zsenik vagy spirituális lángőrök, mert haladásra ösztönözték a környezetüket. Gondolok itt továbbá Newtonra, Goethe-ére, Michelangelora vagy az újkori történelem egyik legnagyobb zsenijére Leonardo da Vincire (imádom!!!). 

Martin Luther Kingnek volt egy álma. Szeretett volna egy olyan világban élni, ahol nem létezik többé faji alapú hátrányos megkülönböztetés. John Lennon egy határok nélküli békés bolygót képzelt el mindannyiunknak. Goethe spirituális beavatott volt, aki az irodalom segítségével mindenkinél több szellemiséget és fényt közvetített a földi szférák felé. Sir Isaac Newton pedig felfedezte a gravitációt, ami az egyik legfontosabb összetartó erő az Univerzumban.

Ezek az emberek - vagy hívjuk őket inkább a Fény Őrzőinek -  mind megváltoztatták az emberi történelem menetét, mert azt az utat követték - akár a saját önfeláldozásuk árán is -  amit  a szívük diktált a számukra.  Nem álltak le és nem rettentek meg a kihívásoktól vagy a fenyegetésektől sem. Mára pedig egyértelműen bebizonyosodott, hogy rendkívüli életutat jártak be és szellemi örökségük szinte felbecsülhetetlen az emberiség számára.

Madonna nem csinált mást csak összeszedte azokat a lázadó szívű példaképeket, akiket - így az ötvenes évei közepén - éppen fontosnak gondolt. Majd újra reflektorfénybe és csatasorba állította őket azért, hogy a példájukon keresztül elgondolkoztasson és cselekvésre ösztönözzön mindannyiunkat egy tisztább és élhetőbb világért. Zseniális húzás nem? (Mert már megint mindenki róla beszél és arra figyel, amit mondani akar.)

Ha tehát azt szeretnénk, hogy a  világ pozitív irányba változzon meg, akkor kövessük Mi is  ugyanazt az utat, mint az örök példaképek! Hallgassunk mi is arra lelki sugallatra, amit a lázadó szívünk diktálni akar nekünk!!!

"I have a dream!" vagyis "Van egy álmom"- mondta Martin Luther King. 

A te álmod milyen???

(Vannak egyáltalán még álmaid?? Ha vannak ne felejtsd el megélni őket!!)

source: fox59.com

Ez a karácsony kissé másképp alakult, mint az előző, 37. Tegnap délután egy Christmas partyn voltam a Gerbeaud-ban este hatig és találkoztam pár érdekes emberrel. Utána hazamentem és beszéltem a barátaimmal meg a szüleimmel telefonon. Mivel délután  több pohár Hungária pezsgőt sikerült elfogyasztanom (sajnos nagyon szeretem), így megettem egy fél rúd mákos bejglit, mivel farkas éhes voltam. A sütemény másik felét becsomagoltam és betettem az utazótáskámba mondván, hogy másnap útközben elrágcsálom az Intercityn.

Ma reggel - december 25-én -  útnak indultam Hódmezővásárhelyre. Reggel 7:20-kor a Nyugatinál kiszálltam a sárga taximból és miután boldog karácsonyt kívántam a sofőrnek, a jegypénztárak felé vettem az irányt. Miközben siettem befelé, szembejött velem egy hajléktalan pár és ekkor eszembe jutott a táskámban parkoló félrúd bejgli.

A fáradtságtól kissé lassú reakcióidőm miatt a két ember közben elhaladt mellettem, így kénytelen voltam megszólítani őket és utánuk szaladni. Megkértem őket, hogy várjanak egy kicsit, majd nekik adtam a félrúd becsomagolt bejglit és boldog karácsonyt kívántam mindkettőjüknek. Nem nagy dolog és ettől nem én leszek a legkaritatívabb ember a világon, de szerintem a karácsony nem a vásárlásról és a csillogásról szól, hanem arról, hogy próbáljuk meg észrevenni a körülöttünk lévő idegen (és szükséget szenvedő) embereket.

Ezek a napok kiváló alkalmat adnak arra, hogy megosszuk egymással azt a keveset, amink van. Azt hiszem itt valóban nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak arra, hogyha valamiből sokkal több van neked, mint másnak és ismersz olyat, akinek épp abból a dologból kevés van, akkor jó szívvel oszd meg vele. Így mostanában elajándékoztam a feleslegessé vált könyveimet, ruháimat és egyéb használati tárgyaimat. Amúgy is kicsi az albérletem, tehát több helyem lett a szobácskámban.

Pár hete gardrób kiürítő estet rendeztem és ezzel több legyet is ütöttem egy csapásra mert: aranyszabály, ha egy ruhadarabot több, mint fél évig nem viselsz, akkor  gondolkodj el azon, hogy valóban szükséged van-e még rá. Én megkérdeztem magamtól azt is, hogy az adott ruha mikor volt rajtam utoljára? Ha nem tudtam válaszolni a kérdésre, akkor már tényleg régen hordtam az inget/pulóvert/kabátot/nadrágot, tehát nincs már rá igazán szükségem.

El kell engedni vagyis mehet az elajándékozandók kupacába.  Így több hely lesz a szekrényben az új cuccoknak. Jobban tudunk  majd pakolni és átlátjuk azt, amivel rendelkezünk. Meg persze adni mindig jó... Bár ezt az általánosnak tűnő gondolatot csak akkor érthetjük meg igazán, ha őszintén és szívből elkezdjük gyakorolni.

Nehéz feladat annak, aki szereti a tárgyak, az anyagok szépségét vagy épp a forma bűvöletét. No comment, lebuktam...

Délelőtt  negyed 11-re értem Szegedre, az apu kijött elém a pályaudvarra. Otthon várt karácsonyi ebéd rántott hússal (mert azt kértem az anyutól) meg pálinkával és az anyu áthívta egy cuki barátnőjét is, aki egyedül él. Visszaolvasva a bejegyzésemet látom, hogy sikerült közhelybombákat felrobbantgatnom. De nincs új a nap alatt és az ünnepek alkalmából meg kell állni egy percre és el kell csendesedni egy kicsit. A jóga tanárom azt mondta, ha adsz, akkor kapsz is és az univerzum gondoskodó ereje megnyilvánul majd a számodra.Ez így van én már tudom,de még van mit gyakorolnom, mert a gyakorlat teszi a mestert...

Tegnap délután elindultam az Allee-ba, mert le akartam bonyolítani - minél gyorsabban és egyszerűbben - a karácsonyi bevásárlást. Zavart, hogy még semmiféle aprósággal nem leptem meg a szüleimet. Gondoltam ideje egy kicsit lazítani, ezért vettem egy mozijegyet Ridley Scott Exodusára, ami azért kihívás volt a maga 154 perces játékidejével.

Nem értettem miért kell elhúzni a Mózes történetét 154 percen keresztül? Szerintem ez már rétestésztának is igen lyukacsos és hártya vékony lenne. Bevallom, hogy a film végén  kissé fáradtan és vegyes érzelmekkel álltam fel a székemből.

Mert ugye a Bibliában sem olvassuk 1000 oldalon át  a 10 csapás és a kivonulás történetét. Engem persze elsődlegesen az érdekelt, hogy Ridley hogyan ábrázolja a mozivásznon a Vörös-tenger kettéválasztását.

A szereposztásra nem lehetett panaszom. Mózes (Christian Bale), Ramszesz (Joel Edgerton), de körülbelül 3 perc/3 mondat erejéig feltűnik a filmben Sigourney Weaver is, aki a fáraó anyját alakítja Tuja szerepében. Kár, hogy csak ennyit látunk a szinésznőből, mert én kifejezetten kedvelem őt.

A film tulajdonképpen Mózes és Ramszesz egójának a személyes párbaját mutatja be tőmondatos dialógusokkal alátámasztva. Nem elég változatos továbbá Mózes jellemfejlődésének az ábrázolása sem, ehhez ugyanis mélyebb értelmű vagy kissé filozófikusabb jellegű monológokra lett volna szükség. Véleményem szerint a  154 perces játékidő erre megfelelő is lenne.

Ennek hiányosságnak az ellensúlyozásaként viszont a jelmezekre a diszletekre és a vizuális effektekre láthatóan nagy gondot fordított a rendező - a tőle megszokott/elvárható módon. Ahogy a Nílus vize vérré válik az igazán látványosra sikeredett, mert a víz tényleg olyan sűrű és ragadós lesz, mint az emberi vér.

A csúcsjelenet - átkelés a Vörös-tengeren - viszont lenyűgöző volt. A film végén pedig a két főszereplőt egy világnézet és maga a tenger választja el egymástól örökre. Úgy vélem, hogy Ramszesz mindig is féltékeny lehetett örökbefogadott testvérére, mert az sokmindenben tehetségesebbnek bizonyult nála. A fáraó apja alkalmasabbnak is tartotta Mózest az uralkodásra, dehát nem a saját vére volt, így csak hadvezér lehetett belőle.

NEM ÉRTEM VISZONT RIDLEY SCOTT ISTENÁBRÁZOLÁSÁT!

A filmben Mózes végig egy gyermekkel vitakozik. Szerintem viszont Isten nem gyermek, de nem is férfi - ahogyan mi ábrázoljuk a Keresztény kultúrában. Hiszen nincs biológiai értelemben vett neme, mert Ő maga a legfelsőbb tudatosság  vagyis a valódi Teremtő Energia, amelyből az egész univerzum származik.

Bár a gyermek maga tiszta és ártatlan, talán erre az isteni jellegű tulajdonságra akart utalni a rendező is, de megmondom nektek őszintén, hogy én továbbra sem értem ezt az istenábrázolást. Pedig próbáltam erről elmélkedni a film után... (Akinek van ötlete erre az nyugodtan írjon nekem!)

Annyit azért a poszt végére szeretnék leszögezni, hogy a film képi világa bravúros, tehát sikerült 150 percre  lekötni a nézők figyelmét. Ám ha valaki bibliai vagy vallástörténeti jellegű elmélkedéseket vár az Exodustól, az csalódni fog benne. Mert ez mégiscsak HOLLYWOOD (a varázsló szent fája/botja), ami sokszor inkább elkápráztat, mintsem elgondolkoztat bennünket.

Saját értékelés: erős közepes, vasárnapi időtöltésnek éppen megfelel.

Ma reggelre a pop sokak által már többször is megkoronázott, eltemetett majd újraélesztett királynője felrobbantotta az internetet! Micsoda meglepetés... Korai Christmas Gift! A 2015-ben megjelenő új albumáról elérhetővé vált 6 szerzemény, az album pedig mostantól előrendelhető az iTunes-on is. A dalok frissek és energikusak - komolyan mondom - ám mindezek ellenére a 90-es évek hangzásvilágát idézik fel (lásd: Erotica, Bedtime Stories, Ray of light albumok). Valljuk be egymás között, hogy  az volt Madonna fénykora. (Botrányok, túlfűtött erotika és pasifolyam ide vagy oda, ez akkor is vitathatatlan tény!)

Megjegyzés: Az Erotica albumhoz kapcsolódó erotikus képeskönyve (SEX BOOK) pedig még mindig a legkeresettebb hiánycikkek egyike az USA-ban. Azért nem lehet kapni, mert tiltólistás kiadvány pedig van benne mezítelen Naomi Campbell meg egy kis Vanilla Ice is...No Comment!

Na, de térjünk vissza a zenéhez:

Nekem két - személyes - kedvencem van így 45 perc után a Devil pray és Ghosttown. Szeretem a balladáit, mert megérintik a lelkemet. A zene pedig az élet része és tudjuk, hogy felér egy varázslattal!

A fennmaradó 13 dal jövő év márciusában válik elérhetővé. Remélem, hogy a balladák mellett táncolni is  fogunk. Igen én is - nem röhög, azt csak nekem lehet, magamon!

Kiváncsi leszek a remixekre is. A dalokat - szerintem -  szétszedik és újrapakolják majd a világ legjobb lemezlovasai. Hiszen Madonna számait mindig is jól lehetett mixelni, keverni vagy épp tupírozni. Ezért később már az is a parketten táncolt, aki sosem szerette a zenéjét. A 90 -es években még azt nyilatkoza, hogy a "Technó maga a halál", de a RAY Of LiGHT-al és MUSIC-kal (Köszi William Orbit és Mirwais Ahmadzai) ráérzett az elektronikus zene ízére és tetszett neki a tapasztalat..Talán ezért sem tűnt el a süllyesztőbe.

Mindenesetre kiváló és szükséges marketing fogás volt M-től ez a Christmas Surprise, mert nemrég loptak el tőle  - vagy szándékosan elvesztett - pár korai REBEL HEART demót. A piacra dobott számokon érezhető többek között Diplo és Avicii fiatalos hatása. Madonna hangja pedig még mindig a régi. Kiváncsi leszek az albumhoz kapcsolódó érára is, hogy a fotókkal és az interjúkkal milyen érzésekbe pillanthat majd bele az érdeklődő.

Bár a december elején megjelent Interview magazinos David Blaines kártyázós mélyinterjú után azért már lehetett sejteni, hogy valami készülőben van Madonna boszorkánykonyhájában. (Hisz bolond lenne nem kihasználni üzletileg is, a karácsony előtti vásárlós időszakot.)

Egyszóval, hallgassátok a dalokat és figyeljetek, mert varázslat tovább folytatódik. Aki pedig ismeri Madge munkásságát az tudja, hogy jövőre a trendeket ismét ő diktálja majd a popvilágban...

Source: madonna.com

iTunes link:http://smarturl.it/RebelHeart

Balatonfűzfőn lassabban telnek a napok, mint Budapesten. Reggel én is ráérősen elbicikliztem reggeliért a közeli kisboltba. (Nem bírtam megállni és vettem egy hatalmas tábla Milka csokit, 500 pénzért.) Hazafelé menet találkoztam a Boriska nénivel. Éppen a vasárnapi misére igyekezett a gyártelepi templomba. Boriska néni egy csinos kék-fehér virágos nyári ruhát viselt fehér szandállal, leheletnyi rúzzsal, ahogyan a korához illik...

Időközben persze kinyomozták nekem (Köszi Kriszta!), hogy Boriska néni már betöltötte a 73. életévét. Szokás szerint beszédbe elegyedtünk egymással. Valakitől megtudta, hogy a múltkor írtam róla a blogomba, mert megköszönte. Cuki volt. :) Mondtam, hogy nehezen hiszem el, hogy már 73 évesnek teccik :) lenni, mert ahogy látom aktív és tartalmas életet teccik :) élni.

Bizony a kert, a főzés az unokáknak, a virágok, a palánta árulás a veszprémi csarnokban, mind-mind rengeteg tennivalóval jár bizonygatta Boriska néni.

És, hogy ebből mi a tanulság? Az, hogy  70 esztendő elmúltával is lehet aktív életet élni és nem szükséges beletörődni az öregedésbe és elhagyni magát az embernek. Minden életkornak megvannak a maga feladatai és leckéi, amiket el kell sajátítani. Az öregedést is lehet művészien csinálni, békében és harmóniában megélni a reggeleket és az estéket a szeretteink körében.

Akit ez a téma bővebben érdekel, annak őszintén ajánlom az Öregedés Művészete című könyvet Ram Dass-tól. Most indulok lassan(!) a strandra, mert a Boriska néni is kérdezte reggel, hogy miért nem megyek le a partra ebben a szikrázó napsütésben. Magam sem értem, hogy miért ülök még itthon az 1000 fokos lakásban...(Ja, várom a Csillát, mert megyünk Budatavára!)

Mostanában haza járok Balatonfűzfőre, mert itt a nyár és hiányoznak az otthoni barátaim na meg a házunk. Egy ilyen kisvárosban viszont teljesen más az élet mindennapi ritmusa, mint a multikultúrális fővárosban. Itt mindenki sokkal kedvesebb és segítőkészebb a másik emberrel, mert látásból azért ismerik egymást a helyi lakosok.

A múlt héten be kellett mennem Veszprémbe bevásárolni néhány olyan hétköznapi árucikket, amit Fűzfőn sokkal nehezebb vagy körülményesebb beszerezni. Hazafelé a buszpályaudvaron találkoztam a régi óvodai dadusommal: Boriska nénivel. Beszélgettünk egymással és együtt utaztunk haza a helyközi buszon. Boriska néni kissé hitetlenkedve vette tudomásul, hogy milyen gyorsan elszaladtak az évek és én már 37 éves elmúltam és Budapesten dolgozom.

Hiszen nemrég még óvodába jártam és egyszámjegyű életkorral rendelkeztem...(Valóban, no comment, emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna...)

Mikor Fűzfőre értünk felajánlotta, hogy segít leszállni a buszról, mert látta a sok csomagomat. Ezt persze örömmel elfogadtam és megköszöntem, mert utálok cipekedni és így a busz lépcsőjén se kellett lebalettoznom. De, ami ezután jött az engem is erősen meglepett, mert amikor szerettem volna visszakérni a szatyromat, Boriska néni határozottan közölte velem, hogy ő bizony elviszi azt egészen a kapunkig...

(Hál' Istennek nem lakunk messze a buszmegállótól, mert különben tuti elsüllyedtem volna!!!) Ez a jószívű/kedves    segítőkész magatartás elég kényelmetlenül érintett és azt hiszem, kissé elpirultam...

Tudom, hogy a drága Dadus szívből segített nekem, nu de azért már akkor is olyan ciki ez a helyzet hiszen a néni sokkal idősebb nálam, én pedig életerős férfi volnék, még ha kissé defektes gumabroncsaim vannak :))

Miközben a Dadus fürgén loholt előttem a szatyraival illetve az én reklámtáskámmal felpakolva - még beszélgetett egy másik helybéli asszonykával is - én azon morfondíroztam: "vajon hány éves lehet most a Boriska néni"... De nem tudtam megállapítani a valós életkorát, ezért gyorsan nyugtáztam magamban, hogy biztosan a századik éve felé közelít :) Nincs mese így biztosan nem tévedek - gondoltam.

Azonban kénytelen voltam őszintén elismerni azt is, hogy egy igazi Dadus mindig Dadus marad a szívében, legyen akárhány éves. Mert ott segít a (kis)gyerekeknek ahol tud és szerettel gondoskodik róluk, még akkor is ha időközben a régi óvodások már 37 éves felnőttekké váltak...

Egyik este munka után egy barátommal  vacsoráztam a Rokfortban. Hazafelé menet a Fővám téren átszálltam a négyes metróra. A liftnél egy édesanya állt a fiával. A fiú csak előre mutatott (lefelé) a mozgólépcső felé. Nem tudott beszélni mert – ahogyan később az anyjától megtudtam - autista volt.

A srác odajött hozzám és megfogta a kezemet majd a kezemmel is a mozgólépcső felé mutatott. Én nem igazán értettem mit szeretne mire az édesanyja szelíden felvilágosított, hogy szeretné ha lekapcsolnám neki a mozgólépcsőt/vagy lehet, hogy szerette volna kipróbálni.(Nem tudom pontosan.) A fiú csak az édesanyjára hallgatott mert érezte, hogy ő az egyetlen lény a földön, aki tisztán érti minden rezdülését. Néhány percig még ott álltunk hárman és fogtuk egymás kezét…

Sokan azt gondolják, hogy az autisták nehezen teremtenek kontaktust a számukra idegen emberekkel, hiszen nem tudnak velünk kommunikálni, ezáltal pedig nem képesek beilleszkedni a mi világunkba. Véleményem szerintem ők egy sokkal kiterjedtebb valóságban élik az életüket...

Búcsúzáskor a fiú - az édesanyja határozott kérésének megfelelően -  nehezen ugyan de eleresztette a kezemet és engedte, hogy hazainduljak. Beszálltam a liftbe és integettem nekik. Lassan tudatosodott bennem, hogy a mindenki által autistának diagnosztizált fiatalember rám nézett és határozottan visszaintegetett nekem. Mi ez ha nem kommunikáció?- gondoltam magamban.

Hiszen  én voltam az adó ő pedig a vevő, majd gyorsan átfordult a helyzet. A fiú a gesztusok félreérthetetlen nyelvén közvetítette felém az egyszerű üzenetét:  a búcsúzást.

Hazafelé az élmény után tisztán éreztem, hogy  ha az emberek nem rohannának egyfolytában, akkor sokkal több különleges pillanatot élhetnének át....(Tudom, hogy erősen szentimentális vagyok...) 

Pénteken kitöltöttem egy rövid tesztet. Az volt a kérdés, hogy a személyiségjegyeim alapján melyik népszerű politikai vagy vallási vezető lennék. Mielőtt megválaszoltam volna kérdéseket, két gondolat is eszembe jutott: II. János Pál Pápa nem lehetek, mivel református vagyok. A Dalai Láma pedig túlságosan megfontolt és harmonikus hozzám képest.

A teszt végén számomra is meglepő eredmény született: Nelson Mandela... Mandela 1918-ban született a Dél-Afrikai Unióban. Jogászként, 1964-es bebörtönzéséig aktívan szót emelt az apartheid (faji elkülönítés) rendszere ellen. Az apartheid szigorú törvényei letartóztatással vagy azonnali börtönbüntetéssel fenyegették azokat a feketéket, akik  megsértették az előírásokat. A Fokváros melletti hírhedt Robben-szigeten tartották fogva, ahol életfogytig tartó kényszermunkára kötelezték. 

Végül 1990-ben szabadult a 27 esztendős fogságból. 1994-ben Dél-Afrika első fekete államfőjévé választották. 1999-től már nem vállalt elnöki szerepet, azonban politikai és közéleti szempontból egyaránt tevékeny maradt. 2007-ben a kezdeményezésére alakult meg a Világ Bölcsei (Global Elders) nevű szervezet. Célja, hogy korábbi politikusok és békeaktivisták segítségével közösen keressenek válaszokat, olyan bolygó szintű problémák megoldására, mint a munkanélküliség, a háborúk, a globális felmelegedés vagy az AIDS. Elnöksége után az AIDS elleni küzdelem egyik szószólójává vált. (2005-ben második fia Makgatho Mandela AIDS-ben hunyt el.)

Mandela maga az erő és a valódi kitartás jelképe, hiszen  egész életében keményen küzdött a hátrányos megkülönböztetés ellen. Mottója: "Mindig hihetetlennek tűnik, amig meg nem teszed."

Tavaly arról írtam Nagypéntek táján, hogy sokszor próbáltam elképzelni milyen lehet a halál. Meg is akartam jeleníteni magam egy fekete-fehér fotón halottként. (Ezt végül sokak örömére vagy bánatára nem tettem meg. No comment please!) Arról elmélkedtem akkor, hogy Szepes Mária szerint a férje nem halt meg, csupán létformát váltott. Most viszont a kereszthalálról való elmélkedés után "beszélgessünk" egy kicsit az Életről.

De miért is?

Mert ez is éppen elég izgalmas. Vagy tán tévedek? (Szerintem nem.) Cáfoljon meg, aki mer...Állok elébe és felveszem a kesztyűt. Sokan azt mondják, hogy az Élet kín és szenvedés. Nos az is lehet ha arra fókuszálsz. De cserélj inkább szemüveget! (Ehhez mindenképpen kérd ki a kedvenc szemészed és optikusod tanácsát.) Nem a vallásokkal és világgal van a fő probléma, hanem Veled, vagyis az általad viselt elfuserált és ócska szemüveggel. Bár Tom Ford jó kereteket tervez, a Ray Ban meg klasszikus, Armani pedig zseni, de nekem mindez kissé unalmas...

Sajnos nem jár mindenki rendszeres szemvizsgálatra és nézőpontellenőrzésre sem. Jézus, azon kívül, hogy  áldozatot hozott értünk, próbálta felnyitni a szemünket azzal amikor azt mondta, hogy "Szeresd felebarátodat, mint Tenmagadat!"

A vallás nem más, mint egy rendszer. Vagyis előre definiált szempontok szerint, egyfajta kategorizált gondolkodás, Istenről és a Világegyetetmről is. A kérdés csak az, hogy ki állítja össze ezeket a szempontokat? Megadják előre a vallási vezetőink a számunkra vagy mi magunk hozzuk meg azokat a tapasztalataink által? 

(Itt eldönthetjük, hogy mi a megfelelő Nekünk. De súgok egy kicsit: a tapasztalat izgalmasabb mert az egyenlő  az Élettel.)

Olvassa el mindenki a neki tetsző Szent íratokat a Tórától a Bibliáig és vissza. Akár egyet vagy többet, mindegy is. Aztán vegye ki az alapogondolatokat és rá fog jönni - mert megtapasztalja - , hogy minden rendszert egyetlen egy belső erő mozgat, minden Próféta egy alapeszmét hírdet, ez pedig nem más, mint a Szeretet! (Tudom gyakorolni nehéz, de érdemes vele futni egy-két kört.) 

A "Szeresd felebarátodat, mint Tenmagadat" eszméje Egységesít, nem pedig elválaszt bennünket az embertársainktól. Minden azon múlik, hogy megérted-e a kinyilatkoztatás valódi jelentését. Ehhez nem kell mást tenned, mint gondolkozni és tapasztalni. Ha a Szeretet által cselekszel a kín és a szenvedés eltűnik és egyre több örömben lesz részed. Eggyé válsz a körülötted lévő világgal és testvérként látod az idegeneket is. Nem rombolod a környezetedet, mert tiszteled az élet minden formáját. Ekkor szemüvegre sem lesz többé szükséged, így akár el is dobhatod majd. Szerintem azonban emlékeztetőnek jobb lesz a polcodon hagyni az okulárédat... (Valjuk be: a keret amúgy is drága volt.) Tehát Mester vagy, vagy éppen szolga? A döntés csak rajtad múlik...

Let's go for the:

REloveUtion

reLOVEution