Arról már többször írtam nektek, hogy 2024-ben lesz 10 éve annak, hogy családállításra és BACH virágterápiával egybekötött segítőbeszélgetésekre járok Gabihoz. Az igazat megvallva ez egy komoly önismereti belső utazás a lélek láthatatlan mélységeibe és dimenzióiba, ami egyelőre (ebben az életemben)  "sohavégetnemérős"-nek tűnik... 

De ez egyáltalán nem aggaszt, mert bármennyire nehéz szembesülni önmagunkkal és a traumáinkkal és bármennyire nem könnyű megérteni azt, hogy egy-egy negatív családi minta mennyire keményen irányít bennünket a tudatalattinkon keresztül, szociális munkásként úgy vagyok az önimeret témakörével, hogy egyszer végre érdemes alaposan megismerni önmagamat. Még akkor is ha nem mindig szép, amit a tükörben látok. (Megjegyzés: minnél jobban ismerem önmagam, annál jobban megértem mások lelki működését is, mivel emberekként egymás tükrei vagyunk.) Ám az anyagi világban minden mulandó, így az emberi önismereti utazásom valamikor a jövőben, de legkésőbb a halálom pillanatában mindenképpen véget ér, és elkezdődik a kiteljesedett, lelki önismeret időszaka :)

Érzem, hogy közel 10 esztendővel ezelőtt akkor is érdemes volt belevágnom ebbe a kalandba, ha az időm egy jelentős részét még mostanában is a belső utazásom tölti ki, illetve a hétköznapokban javarészt ez a téma foglalkoztat igazán. A családállítóm szerint a legfontosabb földi feladatunk önmagunk megismerése lenne és annak tudatosítása, hogy érdemes levetni magunkról azokat a ránk rakódott személyiségrétegeket, amiket a születésünktől kezdve óhatatlanul és öntudatlanul is magunkra veszünk az élet játékában, a családunkban, a társaskapcsolatokban és az oktatási rendszerben. Itt és most én csak a családi rendszerre térek ki, a tágabb környezettel nem foglalkozom. De nézzük meg közelebbről, hogy mit jelent ez?

Röviden annyit tesz, hogy születésünk előtt, amikor megírjuk az élettörténetünket, azzal vállaljuk azt is, hogy belépünk a választott családunk és az őseink személyes történetébe. Ezzel elfogadjuk azt, hogy olyan transzgenerációs mintákat is magunkra veszünk, amik elsőre nem feltétlenül szolgálják a fejlődésünket, de mégis nekünk kell vinni, megoldani, illetve letenni azokat, vagyis visszatekintve kimondható, hogy mégis fejlesztik az önismeretünket.

Elsőként szegezzük le azt, hogy ezek a negatív minták nem azért alakultak ki az Őseinknél, mert ők rosszat akarnak az utánuk jövőknek. Higgyétek el, hogy az ismert és ismeretlen Öseink javarészt azt szeretnék, hogy a leszármazottaik megtalálják boldogulást az életben. Ám ha az egyik Ősünk elszenved egy olyan súlyos traumát, amiben erőszakkal elszakítják a szülőföldjétől és évekkel később még a saját édesapja temetésére sem engedik haza, akkor óhatatlan, hogy a lélek sérülésével párhuzamosan negatív viselkedésminták keletkeznek a felmenőnk tudatalattijában. Sajnos ezeket a negatív mintákat a nagy/déd/ük és szép szülők a tudtuk nélkül, önkéntelenül is továbbadják az utánuk jövő generációknak. Azonban a minták sok esetben búvópatakként működnek és a legtöbb esetben nem a közvetlen utódoknál, - a saját gyermekeknél - bukkannak fel, hanem később az unokáknál jelennek meg valamilyen formában.

Így volt ez nálam is, amikor három héttel ezelőtt, egy újabb rendszerállításon kiderült, hogy az apai nagypapám egyik transzgenerációs mintája óhatatlanul is bekapcsolt a születésemkor és láthatatlanul, csendben negatívan befolyásolta az eddigi életemet. Az állításon először a pozitív mintákat tudatosítottuk bennem, vagyis azt, hogy az apai nagyapámtól kaptam azt a hihetetlen mennyiségű lelki és fizikai erőt, amivel képes vagyok arra, hogy fenntartsam, ápoljam és gondozzam a korlátozott testemet és megszervezzem, sőt valamennyire egybe tartsam a földi életem kereteit is.

Mindezek mellett a családi legendáriumból tudható, hogy Andor nagyapámat a II. világháborús események következményeként a határzár elszakította a szűkebb és tágabb családjától és szeretett vajdasági szülőföldjétől. Mindez azt eredményezte, hogy a nagyapám élete végéig nem tudta megemészteni, elfogadni, elengedni az elszakítottság traumáját. Halkan hozzátenném az előző gondolathoz azt is, hogy Andore 72 éves korában vastagbélrákban hunyt el. Pszichológiából tudjuk, hogy a vastagbél az emésztés és a vízvisszaszívás végső szintere, a végbél pedig az elengedés helye. Ismereteink szerint a személyiségfejlődés  kezdetén, nagyjából 3 éves korban kiemelten fontos, hogy fizikai szinten akaratlagosan és szabályozottan elengedjük a salakanyagokat. Ha fizikai szinten ennyire fontos az elengedés témaköre, akkor a lélek szintjén mindennél hangsúlyosabb!

Az én drága nagyapám a hatalmas fizikai és lelki ereje mellett akarva-akaratlanul a túlzott ragaszkodás és hűség mintáját is rám hagyományozta. A saját traumáját, a történések megemésztését, illetve az elengedés hiányát pedig élete végéig sem tudta lelkileg kiheverni, ami aztán betegség formájában vastagbéldaganatként meg is jelent a testében. Ennek a  negatív mintának a hatására történhetett meg velem az, hogy az első 47 évemben túlon-túl ragaszkodtam, bizonyos földrajzi helyekhez, emberi kapcsolatokhoz és különféle biztosnak vélt helyzetekhez is. Máig élénken emlékszem rá, hogy egy-egy változás vagy költözés az óvodai vagy általános iskolai közösségemben mennyire megviselt pszichésen. Sajnálatos vagy nem, de már kisgyerekként megéltem azt, hogy olyan kapcsolatokhoz is ragaszkodtam, amikben egyáltalán nem értékelték az őszinte szeretetemet, a hűségemet és a kitartásomat.

A szeptember közepi családállításomon végül visszaadhattam a nagyapámnak túlzott hűség mintáját, aki szeretettel visszavette tőlem azt, sőt(!) az állítás végén még áldást is adott őszülő fejemre. A "nem hagyhatod el a régit" negatív mintája, immár gyógyultan átlényegült és visszakerült a nagyapámhoz sőt magához a Teremtőhöz is, oda ahová valóban tartozik.

Az állítás végére annyira megkönnyebbültem és elernyedtem, hogy az izmaimból és a testemből egycsapásra eltűnt az összes feszültség és szószerint összeestem a szőnyegen, akár egy erőtlen, irányító mester nélküli marionett báb. Az elmúlt hetekben mégsem ez volt a legérdekesebb tapasztalatom hanem egy élénk álom, amit október másodikán virradóra asztrális szinten éltem át.

Ebben az álmomban különböző ártatlan kisgyerekek jelképezték a leszakadt aspektusaimat, az egyes személyiség és lélekrészeimet. Az engem szimbolizáló gyermekcsoport egy bonyolult barlangrendszerben, folyosókon át menekült valami félelmetes és láthatatlan teretmény elöl. Az álom későbbi részében a gyermekeket üldöző entitás egy csapásra láthatóvá vált. Egy boxzsák szerű, hatalmas és barnás fenevad volt az, aki a mellkasán öles betűs TRAUMA feliratot viselt. Az álmom végére az én sajátos traumaszörnyem sajnos legyőzte a lélektöredékeimet szimbolizáló gyerekeket, sőt még a fogaikat is kiütötte... A további folytásról nem tudok, mert ahogy az történni szokott ennél a meghökkentő filmkockánál megszólalt az ébresztőórám.

Sigmund Freud szerint a rémálom a lélek tisztulásának a jele, így bármilyen furcsa és groteszk, de a frissen átélt lidérnyomás ellenére mégis mély megnyugvással ébredtem fel. Legbelül ugyanis biztos voltam abban, hogy a lelkemben és a testemben egyszerre változott meg valami! Ám csak órákkal később, a hajnali Budapest felé tartó vezetésem közben fogalmazódott meg bennem az a gondolatsor, hogy pontosan mit érzek másképp, mint eddig.  Hétfő hajnalban az M7-es autópálya csendjében fokról-fokra kikristályosodtak bennem az érzéseim, amiket végül sikerült gondolatokká formálnom. Már nem akarok tovább harcolni a traumáim és a negatív transzgenerációs mintáim ellen, immár őszintén el tudom fogadni a létezésüket. Úgy vélem, hogy javarészt sikerült megszelidítenem az én sokfejű traumasárkányomat, visszevéve ezzel az irányítást a saját életem felett!

Azt hiszem, hogy ettől a naptól fogva (2023. október 2.) el tudom fogadni azt is, ha a minták és a tudatalattimban megbúvó negatív gondolatok annyira erősek, hogy látszólag(!) legyőznek engem. Ennyi év után végre nagy nehezen elfogadtam azt is, hogy ezek az impulzusok így vagy úgy, de hozzátartoznak a saját és a családom személyes történetéhez és igazán különlegessé teszik a létezésemet. Közel 47 évesen végre szembe mertem nézni a félelmeim egy részével és elfogadtam az ezzel kapcsolatos megéléseimet. Most úgy gondolom, hogy a félelmeim is hozzám tartoznak, sőt velük és általuk is formálódtam, illetve fejlődtem még akkor is, ha a mindennapokban mindez az átlagnál jóval több szenvedést és fájdalmat eredményezett. Itt jegyzem meg azt is, hogy a negatív érzések segítenek hozzá minket igazán a valódi önismerethez, de ezek mellett szükséges a jó tulajdonságaink és erősségeink ismerete és alapos tudatosítása is.

Letettem a kardomat és megbékéltem azzal, hogy egyes gondolatok és a tudatalattim ereje néha kiütöttek az élet nyergéből. Megbékéltem a negatív transzgenerációs mintáimmal és elfogatam azt, hogy ezek a minták is a Sorsom részét képezik.

Az igazság az, hogy önismereti szinten rengeteget tanultam ebből, és beláttam azt is, hogy igen különleges, SŐT nem mindennapi életúton járok... Ennek a belátásomnak még most, írás közben is őszintén örülök. Mindemellett valami mást is érzek, amit végképp nagyon neherzen tudok szavakba önteni...Már nem akarok semmit és elvárásaim sincsenek senki és semmi iránt sem! Még magától a Teremtőtől sem várok el semmit sem, de miért is tennék ilyet? Örülök annak, hogy a Jóisten megteremtett és ezért cserébe nem követelek Tőle semmit sem. Felismertem, hogy a teremtményeként nincs jogom követelőzni, mert Ő alázatosan mindig a gondomat viselte.

Jelenleg - a rendszerállítás következményeként - tiszta lappal indulhatok tovább és a Sors majd eldönti, hogy milyen irányba menjek... (A Sors erői mögött mindig a Teremtő legmagasabb rendű akarata rejtőzik, ha mindezt még nem említettem volna.) Talán egyszer majd megtudom azt is, hogy transzgenerációs mintákkal a nyakamban, vagy transzgenerációs minták nélkül, ki vagyok én valójában? :)

Sőt még az is lehetséges, hogy a nem akarok semmit és senkit állapotát hívjhatjuk annak, hogy az ember végül kénytelen-kelletlen, de eljut odáig, hogy "elfogadja a sorsát". (Ki tudja?) Mindenesetre előbb vagy utóbb úgyis meglátjuk, milyen ismeretlen tájakra vezet az utam, illetve megtudjuk azt is, hogy ki nevet a végén... Jelenleg csak abban vagyok biztos, hogy valamerre biztosan halad majd az életem, de ezen a ponton ennél többet még nem tudhatok, mert ha előre tudnám a személyes történetem célját és értelmét, akkor egyből elveszíteném az utazás örömét. Tudom, hogy nem bírná el a földi pszichém ha mindent előre tudnék! Most meg kell emésztenem a velem történteket és helyre kell tenni magamban az álmomat. (Megjegyzés: türelmesnek kell lennem önmagamhoz és nem szabad elfelejtenem, hogy a türelem mindig rózsát terem.)

Ebben a pillanatban csak ennyit érzek és a boldogságomhoz ez bőven elég. Ahogy Popper Péter mondta: "nem lehet ökölvívó az az ember, aki nem kalkulálja be, hogy behúznak neki egy akkorát a ringben, hogy kiütik. Ez az életben is így van, az embert néha kiütik, összeesik, földre kerül... Az ember mindig elesik, és mindig fölkel. De keljen föl! Ne maradjon fekve"! Popper szerint arra kell megtanítani az embereket, hogy fel kell kelni, mikor a sors egyes eseményei maga alá gyűrnek minket. Én csak azt az egyet  mondhatom el magamról, hogy ha padlóra kerültem, akkor mindig megpróbáltam valahogyan felkelni. Van amikor azonnal felkeltem és van, amikor hosszabb-rövidebb ideig fekve maradtam a boxring közepén.

És még egy fontos záró gondolat: "az életben mindenki jól szeretne járni". A modern társadalom a születésünk napjától folyton erre kondicionál bennünket. De, ahogy a pszichológus Mérei Ferenc mondta egy interjúban: "az életben nem kell mindig jól járni". Ha ezt a belső kényszert végre sikerül feladnunk, és nem törekszünk arra, hogy mindig győztesek legyünk, akkor az életünk végre hitelessé válik. Mert vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak földön fekve lehet meglátni egy másik, újabb - ismeretlen - perspektívából.

Mérei Ferenc gondolatai után szabadon csak azt tudom mondani, hogy villámgyorsan rájöttem arra is, hogy én már nem akarok jól járni sem most, sem a jövőben. Közel 47 éversen csak azt tudom biztosan, hogy szeretnék még élni és tapasztalatokat gyűjteni és ez bőven elég feladatot ad nekem.

Higgyétek el azt is, hogy az elmúlt hetek eseményeitől nem lettem depressziós, csak megszabadultam egy olyan évtizedes és meghatározó tudatalatti programtól, ami ezidáig rejtetten irányította a mindennapjaimat és befolyásolta a kisebb-nagyobb hétköznapi döntéseimet is. Azt nem tudom, hogy maradt-e bennem még fel nem tárt, tudatalatti irányító program, de bízom abban, hogy csakúgy, mint eddig a jövő majd erre a kérdésre is megadja a választ...

Felismert traumafejek a teljesség igénye nélkül:

- halálfélelem, 

- félelem az elbukástól (félelem attól, hogy elesek az utcán),

- félelem az orvosoktól és a kórházi kezelésektől,

- szegénység tudat,

- nem vagyok szerethető,

- kisebbségi komplexus (változatos formában),

- félelem az alkalmatlanságtól valamilyen feladat esetén,

- nem hagyhatom el a régit (túlzott ragaszkodás és hűség),

- kicsi vagyok és jelentéktelen,

- megfelelési kényszer,

- a mindenki felett állok érzése,

- a csinálhattam volna jobban is érzése,

- testi és lelki elegedés hiánya.

Képek forrása:

Sárkány kép, borsonline.hu

R.I.P.: Edvard Bach, angol orvos a BACH virégterápia megalkotója (1886-1936), Kép.: bachcentre.com

R.I.P.: Popper Péter pszichológus (1933-2010), Kép: enpszhologusom.hu

R.I.P.: Mérei Ferenc pszichológus (1909-1986), Kép: Magyar Pszichologiatörtélneti múzeum