A legutóbbi bejegyzésemben a szeptemberi családállításom történetét meséltem el nektek. Azt is megemlítettem, hogy a mostani életszakaszomban teljes újrakezdésben vagyok. "Jelenleg tiszta lappal indulok tovább és a sors majd eldönti, milyen irányba menjek..." -  írtam ezt felszabadultan október 5-én és azóta is így gondolom a dolgot.  Akkor, (írás közben) valóban boldognak éreztem magam és bármikor ha a "tiszta lapra" gondolok, a felhőtlenség érzése azóta is kitart, akár a drei Wetter Taft :)

De közbeszólt valami, aminek a létezésével egyáltalán nem számoltam. Elfelejtkeztem az egómról és arról az egyszerű tényről, hogy egy-egy sorsszerű változás előtt a földi személyiségem milyen hirtelen behúzza azt a bizonyos lelki kéziféket. Hogy miért? Mert retteg a fordulópontoktól és nehezen hagyja el a járt utat a járatlan ösvényért... Az állításom óta kissé elbizonytalanodtam az eddigi életemben. Rájöttem arra, hogy nem szükséges megtartanom olyan közösségeket, ahová sosem tartoztam igazán és mindig outsidernek éreztem magam bennük. Ha nem haragszotok, akkor ezeket a csoportokat nem fedem fel előttetek, mert senkit nem akarok megbántani. Legyen elég annyi, hogy a közösségek nagyrészt a földi iskolarendszerhez köthetők...

No, de térjünk vissza az én ázott verébként vacogó, majrézó, törékeny kis egómhoz. Ahhoz a részemhez, akit társadalmilag Mikula Máténak hívnak és, aki az elmúlt hetekben nagyon is bepánikolt az új útirányával kapcsolatban... A sokadszori újrakezdéssel összefüggő bizonytalanságomra egy egészen triviális, de kínzón hasogató esemény mutatott rá, aminek a fájdalmon kívül kezdetben nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. A véletlen lehetősége meg sem fordult a fejemben, mert biztosan tudom, hogy ez az egyetlen fogalom, ami fel sem bukkant a Teremtésben. Egyszerűen csak nem ástam a lelkem mélyére és, mint már oly sokszor a (lelki)gyógyulás helyett a fizikai fájdalmat választottam. Ne felejtsük el, hogy a fájdalom az én állandó társam, ezért a kisebb görcsök vagy egyéb sajgó testrészek már meg sem kottyannak nekem :) simán együtt élek velük.

Október 10-én, egy átlagos szürke reggelen, rosszul léptem ki zuhanyzás után a kádból és megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Meghúztam a bal bokacsontom körüli szalagokat és néhány másodperc múlva rámtört egy (eddig nem tapasztalt) éles fájdalom. Ezutàn kétségbeesve és hangosan szitkozódva kábultan kitámolyogtam a fürdőszobából... Az esemény utáni napokban a velem történteket annak tulajdonítottam, hogy augusztus közepe óta ludtaplbetétet hordok, és a làbfejemben átrendeződtek a szalagok és csontok, így a lábbboltozatom jóval érzékenyebb lett a megszokottnál.

Később egy hét elteltével sem enyhültek a tüneteim a szteroidos kezelés, a krémezés és a bokarögzítő használata ellenére sem, ezért kénytelen voltam lelki szempontból is megvizsgálni a dolgaimat. Meg akartam tudni a testi tünet mögött rejlő szellemi üzenetet, ezért a Germán új medicina rendszeréhez és Rhüdiger Dahlke : A lélek nyelve a betegség című könyvéhez fordultam segítségért és lassan minden világossá vált előttem...

Egyfajta szabad asszociációs játékként egyik este csendben átgondoltam, hogy mit üzen a bokám. A boka, mint testrész arra szolgál, hogy a segítségével járás közben könnyedén és egyszerűen irányt válthassunk. A testem bal oldala pedig egyenlő a következő minőségekkel: sötét, hold, tudatalatti (félelmek), múltbeli események, a személyiség női és befogadó oldala, az édesanyával való kapcsolat, a teljes érzelmi életünk, az elfolytásaink...

A boka kiemelten fontos szerepet tölt be a mozgékonyságunk és a szabadságunk szempontjából, hiszen a segítségével kiléphetünk a kellemetlen szituációkból, vagy beléphetünk oda, ahová menni szeretnénk... Engem megint lelassított a lelkem, hogy csendben várjak a kibontakozó lehetőségekre. A tartós és változó intenzitású bokafájdalom beszűkítette a mozgási lehetőségeimet és arra ösztönzött, hogy egyedül maradjak és a szokásosnál is többet pihenjek.

A bokához köthető az elrugaszkodás és a megszabadulás képessége is, én pedig az elmúlt napokban egyre tisztábban és intenzívebben azt éreztem, hogy örökre a múltamban ragadtam... Rüdiger Dahlke könyvei óta tudjuk, hogy a lélek nyelve tényleg maga a betegség, vagyis a testem jóval okosabb, mint amit gondolok róla és mindig tűhegynyi pontossággal jelzi, hogy mi az aktuális lelki problémám. 

Igen, jó érzés tudni, hogy teljes újrakezdésben vagyok, de mindez ijesztő is egyben, mert kétségeim támadtak affelöl, hogy tudom-e majd tartani a lépést a változással, hiszen mégiscsak egy középkorú mozgáskorlátozott fickó vagyok... Bár mostanában lelkileg (egyfolytában) jól érzem magam, a személyiségem mégis összezavarodott és megint elfelejtkeztem arról a tényről is, hogy a Gondviselés mindig olyan feladat elé állít, amit képes vagyok megugrani. Ismét kicsinyhitű voltam, és újfent elsüllyedtem a Galileai tavon.

Rengeteg kérdés kavarogott bennem, amikre mindenképp választ kellett kapnom, de biztos voltam abban, hogy a türelem csakis rózsát teremhet, és ahogy mondani szokás a dolgok idővel kiforrják magukat... Jelenleg egy kisebb jól időzített identitás vállságon megyek keresztül, mert néhány hónapja megtudtam, hogy a változókor, amiben vagyok lehetőséget ad rá, hogy egy eddiginél jóval magasabb, (belső) transzformációs folyamatot élhessek át. Megjegyzés: Igen, igen a férfiaknál is van változókor csak jóval elnyújtottabb és lassabb, mint a nők esetében.

Lassan-lassan el kell döntenem, hogy mit szeretnék, és én a fényesen formálódó még ismeretlen jövőt választottam. Lelkileg újra a semmibe ugrom, akár a tarot kártyán a Bolond figurája és tudom, hogy a Teremtőn kívül nem lesz más kapaszkodóm. Miután meghoztam a változás melletti döntést egyik este úgy gondoltam, hogy megszólítom a bokámat és szóban is megköszönöm neki a visszajelzést.

Így hát zuhanyzás után megtörölköztem és az este csendjében néhány percre leültem az ágyam szélére. Végiggondoltam, hogy mire mutatott rá a bokafájdalmam és tudatosítottam magamban azt is, hogy az élményieimmel jóval több lettem, mint, aki néhány nappal ezelőtt voltam. A néma szobában megtörtem a csendet és (hangosan) beszélni kezdtem:

M: - Kedves bokám, köszönöm neked, hogy rámutattál arra, hogy beleragadtam a múltamba és irányt kell váltanom. Megint el kell rugaszkodnom az ismeretlenbe.

B: - Szervusz, már vártam, hogy beszélgess velem. Látom, mostmár te is rájöttél arra, hogy a lelked kért meg rá, hogy figyelmeztesselek téged.

M: -Tudom.

B:  - Fel kellett hívnom a figyelmed arra, hogy nem szolgálja már a fejlődésedet az út, amin még járnod kell egy kis ideig.

M: - Hálás vagyok neked a fájdalmas iránymutatásodért.

B: - Tudom. Elmeséled az olvasóidnak, hogy mire jutottál?

M: - A külvilág folytonos nyüzsgése helyett kénytelen voltam befelé figyelni és fókuszpontot váltani. A lelkemre és az érzéseimre összpontosítottam és tudtam, hogy kíméletlenül őszintének kell lennem önmagammal.

B: - Nehezen ment?

M: - Nem volt könnyű, de sikerült végiggondolnom az életemet és mostmár tudom, hogy mi az, amit biztosan nem folytatok tovább... Az önreflexió sosem egyszerű folyamat, még akkor sem, ha évek óta csinálod, mert önmagunkon belül mindig akad újabb és újabb megfejteni való.

B: -  Hidd el, szükség van arra, hogy időközönként szembenézzünk a legnagyobb félelmeinkkel és alaposan megvizsgáljuk őket.

M: - Tudom, hogy örökké nem dughatom homokba a fejemet...Szerinted meghoztam a megfelelő döntést?

B: - Szerintem igen, mert a változás és változtatás mellett döntöttél, aminek szívből örülök. Mi a következő lépésed?

M: - Befejezem a kéziratomat és már azt is tudom, hogyan fogom lerövidíteni, de ez egyelőre még maradjon titok...

B: - Helyes.

M: - Képzeld,  nemrég a családállítóm Gabi is pont erre hívta fel a figyelmemet, hogy fejezzem be végre a könyvemet, mert mi van ha tényleg segít másoknak és eladnak belőle egy akkora példányszámot, hogy azután azzal foglalkozhatok, amit valóban szeretek.  Mi van, ha nem leszek többé fix munkahelyhez kötve? (Ez a kérdés egyre jobban érdekel.)

B: - Én is tudom, hogy szabadságra vágysz, amit az írás és a tarot valóban megadhat neked.

M: - Én most csak abban vagyok biztos, hogy a jövőben is fogok írni és tarotozni. Jeleleg ennyi bőven elég...

B: -  Ennek is nagyon örülök, de lehet egy kérdésem?

P: -  Persze.

B: -  Mit gondolsz a fájdalomról? 

M: A fizikai fájdalom egy jelzés, hogy testi és lelki szinten egyaránt szétestünk. Fel kell tárni az okát, szembe kell nézni vele és a mielőbbi gyógyulásért változtatni kell (ön)magunkon. Sajnos elég nagy fájdalom küszöbbel rendelkezem, így mindig meg kell várnom, hogy tényleg intenzív legyen a kálváriám, mert  (általában) csak ezután kezdek foglalkozni a probléma elemzésével és megoldásával.

B: - Nem vagy te egy kicsit mazochista?

M: - Őszintén: de az vagyok, mert az egóm (egy része biztosan) ragaszkodik a szenvedéshez és a fájdalomhoz. Sőt szerintem kifejezetten szereti ezt a földi "játékot". Abba tévedésbe esett, hogy a mindennapi kínlódás az élet része. De tudjuk, hogy ez nem egészen igaz és minden csak DÖNTÉS és nézőpont kérdése. Sőt bármikor dönthetünk az öröm, a hála, a bőség és a kreativitás megtapasztalása mellett. Én  - sajnos vagy nem - tényleg megszoktam a megpróbáltatásokat így a kisebb intenzitású fájdalmak, mint például egy beszakadt köröm vagy egy esés okozta seb, már fel sem keltik az érdeklődésemet pedig azok sem véletlenek.

B: - Tudom, hiszen kiemelkedően nagy intenzitású fájdalom impulzust kellett generálnia a lelkednek, hogy felfigyelj rá és nyugton maradj végre.

M: - Kicsit olyan ez, mint amikor felnagyítunk valamit és a siker kedvéért ágyuval lövünk verébre... 

B: - Jól látod barátom. 

"M: - Szerinted, mi barátok vagyunk?

B:  - Szerintem igen :) és támogatjuk egymást. Az egész támogatja az egyes részeket és ez fordítva is így van. Tudod, egy mindenkiért, mindenki egyért!

M: - Mondd, te mit gondolsz rólam?

B: - Sajnos még mindig van benned egy nagy adag makacsság, így nem mindig látod meg azt, ami épp az orrod előtt zajlik...

M: - Igazad van, tényleg makacs vagyok, mert amit a fejembe veszek, ahhoz a végletekig ragaszkodom. Most is azt hittem - tévesen - , hogy egy-kettőre meggyógyulok. Ezért nem adtam meg a kellő mennyiségű pihenést önmagamnak. Előbb virgonckodtam, mint kellett volna ahelyett, hogy kíméltem volna a testemet.

B: - Ezért a lelked és én méginkább lelassítottunk, hogy végre(!) alaposan átgondold a dolgaidat. Tudod, egy mindenkiért...  

M. - ...mindeki egyért! Ezt folyamatosan igyelkszem észben tartani.

B: -  Akkor végre meggyógyulhatok, mert már unom a saját duzzanatomat és a májad is unja a diklofenakot, meg az ibuprofént.

M: - Azt  hiszem leesett és koppant is a tantusz.  

B: - Úgy legyen!

M: - Az elmúlt napokban sikerült hátradölnöm és végre kiolvastam egy önéletrajzi könyvet is.

B: - Jól tetted, mert a te esetedben a kellő mennyiségű pihenés elősegíti a stabil mentális állapotot, ami nálad kifejezetten fontos, mert kimagaslóan befolyásolja a fizikai testeddel kapcsolatos mindennapi megélésedet.

M: - Ezt (megint) keményen megtanultam a testi tüneteim segítségével, de megérte minden ezredmásodpercnyi szenvedés, mert még többet tanultam a türelemről és hagynom kell, hogy végül beérjenek a dolgok... Sőt el kell eresztenem az állandó kontrollmániámat is!

B: - Zárásként csak arra kérlek, hogy egy mustármagnyit se kételkedj az előtted álló (szükséges) változások miatt. 

M: - Rendben! Örülök, hogy figyelmeztettél erre. Ugyanis a két-ség után a fél-elem következik és ha mindez (könnyen) elhatalmasodik rajtam, akkor egy-kettőre elveszítem a fizikai és lelki egyensúlyomat. Ismét rájöttem arra, hogy a középpontomban kell maradnom és folyamatosan figyelnem kell magamat, nehogy kibillenjek...

B: - Szuper! Hidd el, szívesen figyelmezttettelek, de most örülök, hogy végre befejezhetem! :)

M: - Mindent köszönök Neked!

B:-Tudom...

Ezután csend lett és a párbeszédünk nem folytatódott tovább. Az ágyon ülve, néhány másodperccel később egy éteri jelenetet láttam, amiben épp egy szikla párkányáról rugaszkodtam el és a mélységbe vetettem magam. Látszólag egyedül voltam, de mégsem... Éreztem és tudtam, hogy az ugrás előtti utolsó másodpercben Valaki egy profi ejtőernyőt csatolt a hátamra. Zuhanás közben érzékeltem a felszerelésem súlyát és magam mellé kukcskálva megtaláltam a kioldó zsinórt is.

A kezdeti pánikot felváltotta a rendíthetelen nyugalom és tudtam, hogy a Gondviselés bónuszként egy védőszemüveggel is megajándékozott, ezért szabadesés közben bátran kinyithattam a szemem és alaposan körbepillantottam. A távolban (szemben velem), hatalmas és érintetlen hegycsúcsokat láttam. A ragyogó fehér hósipkák gyémántként szikráztak a bíbor színű kettős nap fényében. Hajnal volt és biztos voltam benne, hogy egy  ismeretlen bolygó felszíne felé tartok...

Epilógus: 

Néhány nappal később, egy újabb vasárnap este megint emlékeztettem magam arra, hogy igen gyakran elfelejtem azt, hogy az irányváltáshoz legtöbbször az is elég, hogy egyszerűen csak egy új és járatlan utat választok magamnak és hagyom, hogy maguktól megtörténjenek a dolgok, mert a Gondviselés mindig tudja, mire van szükségem...

(Nu, azért ezt a hátradőlést még gyakorolnom kell...)

Képek forrása: 

1. - boka: www.flekosteel-gel.com

2. - zuhany: www.hir.ma.hu

3.- hegycsúcs: www.unicafe.hu

4.- ejtőernyő:www.blog.ugranijo.hu

5.- ázott veréb: www.versek.aranyosiervin.com