Egyik este munka után egy barátommal  vacsoráztam a Rokfortban. Hazafelé menet a Fővám téren átszálltam a négyes metróra. A liftnél egy édesanya állt a fiával. A fiú csak előre mutatott (lefelé) a mozgólépcső felé. Nem tudott beszélni mert – ahogyan később az anyjától megtudtam - autista volt.

A srác odajött hozzám és megfogta a kezemet majd a kezemmel is a mozgólépcső felé mutatott. Én nem igazán értettem mit szeretne mire az édesanyja szelíden felvilágosított, hogy szeretné ha lekapcsolnám neki a mozgólépcsőt/vagy lehet, hogy szerette volna kipróbálni.(Nem tudom pontosan.) A fiú csak az édesanyjára hallgatott mert érezte, hogy ő az egyetlen lény a földön, aki tisztán érti minden rezdülését. Néhány percig még ott álltunk hárman és fogtuk egymás kezét…

Sokan azt gondolják, hogy az autisták nehezen teremtenek kontaktust a számukra idegen emberekkel, hiszen nem tudnak velünk kommunikálni, ezáltal pedig nem képesek beilleszkedni a mi világunkba. Véleményem szerintem ők egy sokkal kiterjedtebb valóságban élik az életüket...

Búcsúzáskor a fiú - az édesanyja határozott kérésének megfelelően -  nehezen ugyan de eleresztette a kezemet és engedte, hogy hazainduljak. Beszálltam a liftbe és integettem nekik. Lassan tudatosodott bennem, hogy a mindenki által autistának diagnosztizált fiatalember rám nézett és határozottan visszaintegetett nekem. Mi ez ha nem kommunikáció?- gondoltam magamban.

Hiszen  én voltam az adó ő pedig a vevő, majd gyorsan átfordult a helyzet. A fiú a gesztusok félreérthetetlen nyelvén közvetítette felém az egyszerű üzenetét:  a búcsúzást.

Hazafelé az élmény után tisztán éreztem, hogy  ha az emberek nem rohannának egyfolytában, akkor sokkal több különleges pillanatot élhetnének át....(Tudom, hogy erősen szentimentális vagyok...)