Ez a karácsony kissé másképp alakult, mint az előző, 37. Tegnap délután egy Christmas partyn voltam a Gerbeaud-ban este hatig és találkoztam pár érdekes emberrel. Utána hazamentem és beszéltem a barátaimmal meg a szüleimmel telefonon. Mivel délután  több pohár Hungária pezsgőt sikerült elfogyasztanom (sajnos nagyon szeretem), így megettem egy fél rúd mákos bejglit, mivel farkas éhes voltam. A sütemény másik felét becsomagoltam és betettem az utazótáskámba mondván, hogy másnap útközben elrágcsálom az Intercityn.

Ma reggel - december 25-én -  útnak indultam Hódmezővásárhelyre. Reggel 7:20-kor a Nyugatinál kiszálltam a sárga taximból és miután boldog karácsonyt kívántam a sofőrnek, a jegypénztárak felé vettem az irányt. Miközben siettem befelé, szembejött velem egy hajléktalan pár és ekkor eszembe jutott a táskámban parkoló félrúd bejgli.

A fáradtságtól kissé lassú reakcióidőm miatt a két ember közben elhaladt mellettem, így kénytelen voltam megszólítani őket és utánuk szaladni. Megkértem őket, hogy várjanak egy kicsit, majd nekik adtam a félrúd becsomagolt bejglit és boldog karácsonyt kívántam mindkettőjüknek. Nem nagy dolog és ettől nem én leszek a legkaritatívabb ember a világon, de szerintem a karácsony nem a vásárlásról és a csillogásról szól, hanem arról, hogy próbáljuk meg észrevenni a körülöttünk lévő idegen (és szükséget szenvedő) embereket.

Ezek a napok kiváló alkalmat adnak arra, hogy megosszuk egymással azt a keveset, amink van. Azt hiszem itt valóban nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak arra, hogyha valamiből sokkal több van neked, mint másnak és ismersz olyat, akinek épp abból a dologból kevés van, akkor jó szívvel oszd meg vele. Így mostanában elajándékoztam a feleslegessé vált könyveimet, ruháimat és egyéb használati tárgyaimat. Amúgy is kicsi az albérletem, tehát több helyem lett a szobácskámban.

Pár hete gardrób kiürítő estet rendeztem és ezzel több legyet is ütöttem egy csapásra mert: aranyszabály, ha egy ruhadarabot több, mint fél évig nem viselsz, akkor  gondolkodj el azon, hogy valóban szükséged van-e még rá. Én megkérdeztem magamtól azt is, hogy az adott ruha mikor volt rajtam utoljára? Ha nem tudtam válaszolni a kérdésre, akkor már tényleg régen hordtam az inget/pulóvert/kabátot/nadrágot, tehát nincs már rá igazán szükségem.

El kell engedni vagyis mehet az elajándékozandók kupacába.  Így több hely lesz a szekrényben az új cuccoknak. Jobban tudunk  majd pakolni és átlátjuk azt, amivel rendelkezünk. Meg persze adni mindig jó... Bár ezt az általánosnak tűnő gondolatot csak akkor érthetjük meg igazán, ha őszintén és szívből elkezdjük gyakorolni.

Nehéz feladat annak, aki szereti a tárgyak, az anyagok szépségét vagy épp a forma bűvöletét. No comment, lebuktam...

Délelőtt  negyed 11-re értem Szegedre, az apu kijött elém a pályaudvarra. Otthon várt karácsonyi ebéd rántott hússal (mert azt kértem az anyutól) meg pálinkával és az anyu áthívta egy cuki barátnőjét is, aki egyedül él. Visszaolvasva a bejegyzésemet látom, hogy sikerült közhelybombákat felrobbantgatnom. De nincs új a nap alatt és az ünnepek alkalmából meg kell állni egy percre és el kell csendesedni egy kicsit. A jóga tanárom azt mondta, ha adsz, akkor kapsz is és az univerzum gondoskodó ereje megnyilvánul majd a számodra.Ez így van én már tudom,de még van mit gyakorolnom, mert a gyakorlat teszi a mestert...