Erről a filmről csak annyit hallottam, hogy az utóbbi évek egyik legjobb magyar alkotása. A műfajáról semmit sem tudtam, de a cím alapján arra tippeltem, hogy ez mégis csak egy "jókis" mese lesz. A vígjáték, a szatíra vagy a dráma műfajként már eszembe sem jutott.

Ma az irodában egész nap azon poénkodtunk a kollégáimmal, hogy megnézzük a "Liza a yogatündért". Azért kereszteltük át viccesen a film címét, mert viszonylag sokat beszélek odabent a yogán szerzett tapasztalataimról. Igy hát hivatatalosan is yogatündér lettem, miközben tudom, hogy én egy FA vagyok. (A Fa póz az egyik kedvenc ászanám és tudom, hogy a mesékben léteznek ám fiú tündérek is.)

Munka után a Corvin Budapest Filmpalota felé vettük az irányt, és a Jávor terem 10. sor közepére kaptunk jegyet, pont a mélynyomó alá... (Ilyen a mi szerencsénk, igaz Judit?)

Szóval, nem is tudom hol kezdjem, mert a film végére totál lezsibbadt az agyam (és nem csak az enyém). Mostmár tudom, hogy ez egy romantikus vígjáték volt, amiben összekeveredett a '60-as évek retró magyar látványvilága a Csinibaba című filmből kölcsönzött karakterekkel. Mindezt megfűszerezték némi Japán zenével és távolkeleti mitólógiával. De máig sem értem igazán, hogyan lehet összekeverni ezeket egymással? Furcsa lenne Magyarországon Yen-nel fizetni Forint helyett, miközben április négyről szól az ének. Na mindegy...

Mindenesetre a fent említett hozzávalókat betették egy nagy bullshit-turmixgépbe és megnyomták azt a bizonyos piros indítógombot. Mi pedig már csak azt halljuk, hogy az agyunkban fájdalmasan szól a jólismert "grrrrrrrrrr" egyszer, kétszer majd háromszor is. Az első 20 perc igazán kínkeservesen telt. Később film közben többször is az órámra néztem, ami szerencsémre egy idő után már nem kívánt fluoreszkálni, különben azon dühönghettem volna, hogy milyen lassan telik az a rohadt idő (Köszi Swatch!). 

Pedig szeretem a pikírt és az angol humort is, meg a japán filmművészet egyes darabjait. pl.: Kurosawát. De egy idő után mégis az volt az érzésem, hogy a rendező (Ujj Mészáros Károly) a szereplőket tudatosan pszichiátriai betegekről mintázta meg. Talán azért gondolhattam ezt így, mert mind külsőleg, mind belsőleg szándékosan felnagyította a szereplők jellemvonásait. (Tudom-tudom a vicc kedvéért!).

Összességében megállapítható az is, hogy nagy kár volt bezárni az OPNI-t (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet). Sajnos én már nem tudok elvont, retróimádatban szenvedő bölcsészhallgatóként tekinteni a filmre, mert a POP kultúra gyermeke vagyok. Számomra Liza története egy gyorsan felejthető és groteszk élménnyé vált. Akkor inkább együnk egy  "sztracsatellát" vagy keressük meg azt a minisztert, aki félrelépett vagy nézzük meg az állatkertben az üvegtigrist. Mindenesetre ennyire elvont művész - koromból kifolyólag - már nem hiszem, hogy  lesz belőlem. Ennek ellenére szívesen résztvennék egy-egy jól átgondolt flashmob-on vagy performance-ban is, ha felkérnének erre.

Értékelem Picassot és Dalit. Egyik kedvenc képem Dalitól "Az elfolyó idő" című festménye. Szeretem a Helmut Newton fotográfiáit, meg az elgondolkoztató és figyelemfelkeltő célú művészetet, mintpéldául az MTV "Free Your Mind" kampányait. Képes vagyok egy vonalat a fehér vásznon is festészetnek vagy grafikának titulálni, ha  látok benne fantáziát. Kedvelem a vizuális dolgokat és érdekel ez a fajta önkifejezési forma. A filmben is tetszettek a beállítások, a színek és a retró stílus megjelenítése. Bírtam a zenét is. Szerintem hasonlót keresek majd a lakásavatómra, mert bejött ez a távolkeleti pop feeling.

A film központi motívuma az "agyonkicseszett" szerelem  folytonos keresése. Az élet mégiscsak párban szép és a kukacok után végül Liza (Balsai Móni) is megtalálja a szerelmét a sokat szenvedő és kitartó Zoltán Zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) személyében. Liza élete utolsó pillanata után veszi csak észre azt az embert, aki épp az orra előtt bérel tőle egy szobát. A női főszereplő a film végén komolyan megküzd a "sajátmaganevelte" zöld öltönyös démonjával is.

Az életben mi is szatírikusan kutatunk a NAGY Ő után, mert teljességgel beszűkítette a tudatunkat a görcsös párkeresés és a hangosan ketyegő  biológiai óránk. Valljuk be, hogy mindannyian félünk a magánytól, mert az ember társas lénynek teremtetett. De relax, amikor valóban kész vagy rá lelkileg, megtalálod a valódi társadat is.

Számomra teljesen erőltetett motívum volt a kukacok szerelme, bár a film végére Lizával együtt ők is egymásra találtak, hála a zászlós közreműködésének. Sokat mondó utalás az OPNI-ra, hogy Liza egy sárga kastélyban lábadozik. Végül lassan de biztosan felépül a vérfagyasztó kalandokból.

Szerintem a női főszereplő kifejezetten csinos volt. Tetszett a japán "énekeskísértet" zöld öltönye. Meg a film utólsó jelenetében  a Mátrixos hatású lassított felvétel, amiben Zoltán Zászlós megmenti a begyógyszerezett rókatündér életét.

Végülis Lizáról nem állapítható meg pontosan, hogy démoni rókatündér volt-e, vagy csak egy túlságosan is gyenge és kissé paranoid személyiség, akit a saját félelmei vezéreltek az élete első 30 esztendejében. A film sikerét elnézve lehet, hogy a retróőrülteknek átmegy ez a stílus, de számomra az egész olyan, mint egy jól marketingelt humoros divathullám, ami nemsokára partot ér és jön majd helyette egy újabb nyári őrület...