Néhány napja megnéztem a blogomat, 2019 júniusában írtam utoljára. Ezután átmeneti időre elveszítettem az ihletemet. Nagyon lefoglalt a vezetés és az ezzel együtt járó tanulási folyamat, amíg eljutottam oda, hogy tavaly december 18-án végre kezemben tartottam a hőn áhított jogosítványomat.

Először 2019. július 12-én próbálkoztam meg a forgalmi vizsgával, de akkor 10 perc alatt véget ért az egész, mert elfelejtettem besorolni egy jobbra kanyarodó sávba. Csak a saját sávomra koncentráltam és nem vettem észre a kék-fehér besorolás rendjét jelző táblát sem. Az igazság az, hogy azért buktam meg mert nagyon féltem és bepánikoltam. Az egész vizsgaszituáció nehezen volt elképzelhető a számomra. Hiába mesélték mások a saját tapasztalataikat, én mégsem láttam magam előtt az eseményeket. Amiről pedig nincs mentális kép a tudatodban az nem létezik a valóságodban. A képzelet arra való, hogy megteremtsük magunkban a dolgokat. Minél színesebb a látomásod a tudati térben, annál gyorsabban és sikeresebben valósul meg az adott vágy//esemény a három dimenziós (fizikai) világban. 

Ma már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy sokat vizsgáztam az életemben, de a forgalmi vizsga egészen más volt, mint egy érettségi vagy egy szigorlat. Írás közben esett le az a bizonyos tantusz (most), hogy ez az egész a gyakorlatról szólt. Pontosabban arról, hogy tudom-e alkalmazni a KRESZ szabályait éles helyzetben, odakint az utakon. A vizsgáztató elsősorban arra kíváncsi, hogy megfelelően kezelem-e az autót, jól használom-e a tükröket, felismerem-e az egyes közlekedési szituációkat vagy épp betartom-e a kötelező sebességhatárokat. A kihívás abban rejlett, hogy megoldjam azt a problémát, hogy elsődlegesen elméleti szakember vagyok, nem pedig gyakorlati (sajnos).

Furcsa érzés volt, hogy végig figyelnek vezetéskor és azt is nehezen fogadtam el, hogy nem szól(hat)nak hozzám. Itt ugyanis nincs mód folyamatos oda-vissza kommunikációra, mint egy szóbelin. Nekem kellett bizonyítanom a feladatra való rátermettségemet. Idézőjelesen csupán annyi volt a dolgom, hogy vezessek és figyelmesen végrehajtsam az oktatóm utasításait az útirányt illetően.

A Július 12-i vizsga reggelén teljesen elborított a félelem. Tisztában voltam azzal, hogy nem sok eséllyel rendelkezem, ugyanis az esemény előtti napokban egyre csak nőtt bennem a feszültség. Visszatekintve nem csodálom, hogy megbuktam és olyan vizsgáztatót vonzottam be magam mellé, akinek egyáltalán nem voltam szimpatikus. Ketten együtt kölcsönösen megalkottuk az én félelem alapú valóságomat. A bennem lévő pánik hangulat segítségével jóelőre teremtettem magamnak egy negatív végeredményt azzal, hogy folyamatosan azt gondoltam, hogy ez nekem úgysem sikerülhet...

Tudat alatt biztosan vágytam mások sajnálatára is, mert így (még) több figyelemhez jutottam... Nos  őszintén bevallom, hogy van ebben a gondolatmenetben némi igazság. A félelem beszűkíti a tudat spektrumát, szembesít minket a bennünk lévő sötét oldallal, a mások iránti irigységünkkel és felszínre hozza a saját szerencsétlenség érzésünket is. Ma már látom, hogy az első vizsgáztató abban volt bizonytalan, hogy én el tudom-e vezetni az autót, én pedig a vizsga előtti napokban saját magamban bizonytalanodtam el. Ezzel pedig két bizonytalan ember erősítette egymást abban a kölcsönös meggyőződésében, hogy a KRESZ vizsgám mindenképpen kudarcra ítéltetett...

A sikertelen vizsga után az oktatóm is "kiakadt" és láttam rajta, hogy őszintén szomorú. Én üres és elkeseredett voltam, akár egy kivénhedt cimbalom... Néhány nap múlva azonban összeszedtem magam és eldöntöttem, hogy elmegyek a családállítómhoz és kezdek valamit ezzel az egész szituációval. Gabival részletesen kielemeztük azt, hogy a félelmem, hogyan teremtett számomra negatív valóságot és felhívta a figyelmem arra is, hogy legyek óvatos a saját tudatommal, mert nagyon erősen tudok teremteni felfelé és lefelé irányba egyaránt. 

Tudni kell azt is, hogy a forgalmi vizsga ezen a bolygón a legritkább esetben sikerül elsőre, mert nálunk ez egyfajta beavatásnak számít a felnőtté válás útján. Persze léteznek olyan tehetségek, akik elsőre átugorják a lécet, de be kellett látnom, hogy én nem tartozom közéjük (ez egyáltalán nem baj). Gabi megkért arra is, hogy akármi is történjék ne adjam fel a vezetést mert az benne van az életfeladatomban, vagyis mindenképpen meg kell csinálnom a forgalmi vizsgát, ha kissé belehalok akkor is. Látható volt, hogy Odafent már minden elrendeltetett a Teremtő által vagyis életbe lépett a szerződés azon passzusa, amelyet "Legyen meg a Te akaratod"- ként illetik definiálni.

Nem volt mit tenni tovább kellett küzdenem, de belül tényleg éreztem, hogy nem adhatom fel a jogosítványról szőtt álmaimat. Némi gondolkodás után beláttam, hogy ez a kalandom eddig túl sok időbe, energiába és pénzbe került. Ezért fokozatosan megerősödött bennem az az elhatározás, hogy ha kell elmegyek akár a legvégső határokig is. A nyár további részében strandoltam, találkoztam a jógitársaimmal és egy egész hétvégét jógával és meditációval töltöttem Siófokon a társaságukban. Az augusztus gyorsan eltelt és a folyamatosan bennem lévő feszültség ellenére, kicsit húzódozva ugyan, de szeptember közepére végleg eldöntöttem: újra kezdem a vezetést. Ezután kissé idegesen, de végül feltárcsáztam az oktatóm számát és időpontot kértem tőle.

A vezetés jobban ment, mint addig bármikor. Persze megvoltak a szokásos hibáim, úgymint megfelelően lelassítani a körforgalom vagy a piros lámpa előtt, bátrabbnak lenni vagy éppen sáv-váltáskor jobban ellenőrizni a holtteret, ennek ellenére az egész folyamat mégis gördülékenyebbé vált. Az ősz első hónapjának végén Anatol bejelentett fogalmi vizsgára, de a sok tanuló illetve a vizsgáztatók kevés száma miatt végül december 5-ére kaptam meg a második időpontomat. Addig pedig nem tehettem/nem tehettünk mást, mint vezettünk, vezettünk és vezettünk.

Közben szép lassan megismertem a város nevezetességeit. Anatol megmutatta, melyik vonalon volt trolibuszvezető, elvittem őt a Komócsy úti kormányhivatalba ügyintézőbe, elgurultunk a Bosnyák térre vagy épp Dunakeszi felé. Sokat jártunk Vácra és Fótra is, mert gyakorolni kellett a kanyarodást, a körforgalomban való közlekedést és a városon kívüli vezetést többek között az M0-on is. Az elmúlt egy év alatt vezettünk esőben, sárban, napsütésben és hóban egyaránt. Gyorsan eltelt az ősz és eljött december 5., ami egy olyan csütörtökre esett, amikor már elkezdődött a tél, de mégsem fagyott igazán. Vzsga előtt a barátaim és a kollégáim kölcsönösen azzal próbáltak biztatni, hogy a jogosítványomat mindenképpen meghozza majd a mikulás...

December 5-én reggel azzal a tudattal próbáltam felkelni, hogy történjék bármi, sikerülni fog a forgalmi vizsgám. A vizsgabiztos úr már a bemutatkozáskor szimpatikusnak tűnt,  én pedig szép lassan elvezetgettem az autót a kihúzott vizsgaútvonalon. Gondolatban felidéztem az oktatóm instrukcióit és, hogy ne jöjjek zavarba a kommunikáció hiányától, mindig hangosan mondogattam magamnak és a vizsgabiztos úrnak, hogy mit-miért csinálok éppen, megőrizve így a nemlétező magabiztosságomat. Őszintén bevallom nektek, hogy vétettem hibákat, de végül sikeresen túléltem az egész procedúrát és egyszer csak azt vettem észre, hogy már visszafelé kocsikázunk miközben fokozatosan feltűnik előttünk a Duna Plaza ikonikus épületegyüttese. A ceremónia végén  - a célba érkezés után - a vizsgabiztos úr mondott néhány megszívlelendő instrukciót, majd balesetmentes közlekedést kívánva elbúcsúzott tőlünk.

Ekkor kibukott belőlem az egész év összes feszültsége, mert miközben Anatol a jogosítvány kiváltásának feltételeit magyarázta, a torkomat fojtogatta a sírás. Aznap szabadnapot kértem a munkahelyemen. Annyira fáradt és elcsigázott voltam, hogy nem tudtam volna dolgozni. (Ahhoz sem lett volna erőm, hogy farmert húzzak magamra a rajtam lévő szürke NASA-s tréning ruha helyett.) A vizsga után felhívtam a szüleimet, akik nagyon örültek a sikernek csakúgy, mint a kollégáim, akikről tudtam, hogy szurkolnak nekem. Jó érzés volt, amikor külön-külön belekiabáltak a telefonba és gratuláltak hozzám. Őszintén bevallom, hogy nehezen fogtam fel azt, hogy végre eljött az a pillanat, amikor is kiválthatom a jogsimat. Csütörtök délelőtt sokat sírtam és mosolyogtam örömömben és kimerültségemben egyszerre. Sosem fogom elfelejteni ahogy sétálgattam az Andrássy úton és azon gondolkoztam, hogy most aztán végképp megváltozott az életem, mert olyannyira túlléptem a saját határaimon, hogy a lehetőségeim szinte végtelenné váltak. (Azért ez nem egészen igaz, mert repülőgéppel  utazni továbbra sem szeretek.) 

                                                                                                                                                                                   Eszembe jutott, hogy 2018. december 21-én vezettem először a Budapesten, a karácsonyi csúcsforgalomban a Duna plaza és a Nyugati pályaudvar között. Még arra is emlékszem, hogy lóként izzadtam és úgy remegtem akár a nyárfa levele. Azonban az egyik piros lámpánál, miközben az áthaladó gyalogosokat figyeltem egy tiszta pillanatban megéreztem (megértettem) azt, hogy nekem az önálló vezetéshez még egy teljes évre van szükségem... Őszintén tudtam, hogy ez így lesz, és az élet utólag igazolta ennek az időtartamnak a helyességét és szükségességét. Most már tudom, hogy ennek azért kellett így történnie, mert át kellett programozni a szem-kéz koordinációmat és felül kellett írni a finom-motoros mozgásról meg a figyelemről alkotott sémáimat is, ez pedig hosszú folyamat. Mára ez  megtörtént, hiszen megtanultam elosztani a fékezést vagy épp próbálok kicsiket mozdítani a kormánykeréken.

Megváltozott figyelmem segítségével fokozatosan megtanultam előre tekinteni és minden egyes vezetés alkalmával megpróbálom kitalálni/összerakni fejben, hogy mi fog történni előttem az úton. Szép lassan megsejtem már, hogy mikor fognak elém vágni. (Bizonyos márkák és kocsiméretek esetében erre sajnos számítani lehet.) Próbálom elviselni azt is, hogy a biciklisek a belső sávban közlekednek, de azt már fel nem foghatom, hogy az ÖKOrolleresek miért bátrak annyira, hogy néha az út, jelen esetben a Nagy körút közepén száguldoznak a csúcsforgalomban.

A tavaly decemberi vizsgám óta idén január 14-én vezettem először. Azóta hetente egyszer szinten tartó vezetésre járok. Mindeközben rájöttem arra is, hogy vezetni bizony nagyon szabad érzés és ha nem gyakorolhatok, akkor néhány nap elteltével hiányérzetem támad. Igen, tényleg vállalom azt is, hogy olykor-olykor elvonási tüneteket is észlelek magamon. A januári első óra végén az oktatóm büszkén odabiggyesztette a nevem mellé a "J" betűt, ami azt jelenti, hogy én már "jogsis" tanuló vagyok. Most egy saját autóról álmodom és imádnám, ha egy hibridet vezethetnék...Nu persze nem a Greta Thunberg féle zöldmozgalom kedvéért, hanem azért mert ezt tartom időszerűnek "technológiailag" így 2020-ban, a század harmadik évtizedébe lépve.

Megjegyzés: 2020 február 1-jén a szombati jogsis órán levezettem Budapesttől Lepsényig és vissza. A végére nagyon elfáradtam, de megelőztem egy csomó kamiont és sokat gyakoroltam a sáv-váltásokat is az autópályán.

 Képek forrása:

1. - portfolio.hu

2.- autoszektor.hu

3.- vezess.hu

4.- friissfm.hu

5.- kertportal.hu

6.- citireal.hu