"There is no Light without Darkness"

Nemrég megtanultam azt, amiről a jógik beszélnek. Ne hagyd, hogy a múltad vagy a jövőd irányítson. Ez egy nehéz lecke volt. A felismerésig egy gyerekkori traumán keresztül vezetett az Út... A feltárásban persze nem voltam egyedül. Vettem a bátorságot és ismét elmentem rendszer(család)állításra.

Hogy féltem-e? A válaszom erre az egyszerű kérdésre egyértelműen Igen. Féltem az eredménytől. Féltem attól, hogy megint szembesülnöm kell valamivel. De akkor délután azt is megtanultam, hogy a félelem teljesen természetes emberi érzés csak nem szabad hagyni, hogy átvegye az irányítást az életünk felett. Fel kell tárni, megnézni majd szelíden elengedni...

Bele kell merülni az érzelmeinkbe és meg kell élni mindent, ami az emberi Léthez tartozik. A lényeg abban rejlik, hogy ki kell tudni emelkedni a félelemből és távolról, kellő objektivitással kell megvizsgálni a helyzetet. Hogy miért mondom azt, hogy meg kell élni a mélységet és a magasságot egyaránt? Mert ezek fontos tapasztalatok a Lélek fejlődése szempontjából, ugyanakkor mélypontok esetén nem szabad hagyni, hogy a rettegés eluralkodjon felettünk. Egyik tapasztalattól haladunk a másikig, miközben levonjuk a szükséges konzekvenciákat. Hiszen minden percben egyénileg és kollektíven is egyaránt tapasztalunk még akkor is, ha éppen nincs tudomásunk róla.

Az Életben nincsenek véletlenek. Semmi sem történik OK nélkül. Sokszor már a születésünk körülményei is előre elrendeltek, csakúgy ahogy a távozásunk ideje is meghatározott, mert a Lélek tudja, mikor kell haza indulnia... Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elfogadni, de akkor is így van. Olyan az életünk, amilyen nem tagadhatjuk meg a múltunkat és az Őseinket sem, mert akkor elveszítjük a gyökereinket és jelenünket is.

Én például nem tudom letagadni a mozgáskorlátozottságomat (hiszen mindenki számára látható) és azt sem, hogy emiatt a tényező miatt sokat voltam kórházban és sokféle operáción estem át. Igen az én múltam első hét éve nagyjából erről szólt. Gyerekként túl korán maradtam egyedül és sokszor éreztem magam kiszolgáltatottnak. Kitéve mindannak, amit egy fájdalmas kórházi kezelés jelent. (A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a szüleim még nem aludhattak velem a kórházban. Az egészségügy később kezdett el nyitni ebbe az irányba, de még most is inkább széken vagy a folyosón virrasztanak a szülők a beteg gyermekük mellett. A legtöbb gyermekosztály ágyat sajnos nem tud biztosítani a számukra. Szállodára meg ugye sok embernek nincsen pénze.)

Mindez nem a szüleim, vagy Isten hibája. Én vállaltam ezt a Sorsot, amikor megérkeztem erre a Világra... Ma már tudom, hogy a leszületésem előtt  is tisztában voltam azzal, amit vállalok máskülönben most nem lennék itt, és nem írnám le ezeket a sorokat sem... Ez vagyok én olyan, amilyen. Tudom, hogy a múltbeli tapasztalataim és választásaim tesznek azzá, aki éppen vagyok és minden választásom továbbformálja a jövőmet is.

És, hogy ki vagyok én? Ember, sokrétű és jelentéktelen egyszerre... Olyan vagyok, aki még közel hét év után is tudja egy kicsit szeretni a hivatali munkáját és minderre hálával tud rátekinteni, hiszen ez is a Gondviselés megnyilvánulása az életében. Ugyanakkor az is én vagyok aki minden reggel mantrázik a jógaszőnyeg szélén gyémánt pózban ülve. Azt is szeretem, amikor megtapasztalok egy új ászanát és érzem, hogy másképp nyúlnak meg az izmaim és felélénkülnek a belső szerveim. 

De az is én vagyok, aki vállalja, hogy jóga ide vagy oda azért szeretem ruhában a szépet, imádom az egyszerű ételeket, úgymint paprikás krumpli vagy túrós csusza és nem vetem meg a jó házipálinkát és a fröccsöt sem (mostanában inkább száraz fehérborból). Vannak hóbortjaim, dehát ebben a korban kinek nincs egy-két különcsége? Ugye milyen kontrasztosan hangzik mindez? Pedig így van, bizony néha szélsőséges és ellentétes vagyok akárcsak az embertársaim nagyrésze, de pszt ezt el ne mondjátok nekik... :) Nekem például teljes egészében bejön az új Madame X lemez és azt is értem és érzem, hogy mit akar mondani, de erről majd legközelebb...

Az önismeretbe néha bele kell húznunk és vállanunk kell a kockázatát, ha nem szeretnénk megrekedni az Életünkben. Ilyenkor természetes, hogy félünk szembenézni a lelki terheinkkel. Higgyétek el ez teljesen normális. Igy működik az emberi természet. Én nem állítom azt, hogy a félelem a barátunk de azt biztonsággal elmondhatom, hogy a félelem tükörként vagy tanítómesterként megmutatja nekünk az éppen megoldásra váró feladatainkat.

Ha elfogadjuk azt, hogy minden okkal történik az életünkben, akkor a félelmet is jobban megértük. Az én esetemben például, az elmúlt hetekben megrekedt a fejlődésem a vezetésben. Eközben rájöttem arra is, hogy mindez nem azonos a mostani 42 éves énemmel. A problémafeltárásnak hála világossá vált, hogy ez a félelem nem a munkahelyemben, a kollégáimban vagy a családi rendszeremben rejtőzik. Gabinak köszönhetően most már tudom, hogy a kórházban átélt események, vagyis egy orvos szóbeli gorombasága volt az, ami az elmúlt hetekben dolgozott bennem és gátolta a további fejlődésemet. (A Lelkem mindezt abúzusként élte meg.) Ez a félelem mindig akkor kapcsolt be, amikor az életutamon nehezen megoldható feladattal találkoztam. Ilyenkor gyerekként kezdtem el érezni magam és rendszerint átadtam a stafétát a körülöttem lévő felnőtteknek. Mondván én még kicsi vagyok és sérült, oldjátok meg a helyzetet, mert ti vagytok a felnőttek és biztosan jobban kezelitek a dolgokat nálam. De ez nem jó minta, mert vezetni nem tanulhat meg helyettem senki sem. Ha én gyerekként látom magam ebben a szituációban az azért sem jó, mert a vezetéshez felnőtt, érett gondolkodásmód szükséges. Egy 6-7 éves (benső)gyermek pedig nem tud autót vezetni. Bizonyos közlekedési helyzetekben nem tud logikus döntéseket hozni és hírtelen pánikba esik, ami pedig balesthez vezet.

Hányszor tehetett ez a félelem bizonytalanná a múltban? Biztosan nagyon sokszor...De ezen már nem érdemes keseregni mert eljött az ideje, hogy szembenézzek a negatív élménnyemmel és elbúcsúztassam. Meg kellett gyógyítanom azt a bennem élő 6-7 éves kisgyermeket, aki 36 évvel ezelőtt május másodikán egyedül maradt a kórházban. Írás közben jutott eszembe, hogy ez elég nagy sokk lehetett, mert idén május másodikán szabályosan rosszul voltam, de minden május másodikán újra és újra átéltem azt, ahogy kocsival a kórház felé robogunk és elfordulunk a BAH csomópontnál. (A mai napig nem szeretek arra menni, amikor arra kellett vezetni Anatollal szabályosan ömlött rólam a veríték és sávomat sem láttam tisztán.)

Ha figyelembe veszzük, hogy a Test és a Lélek minden információt elraktároz a születésünktől a halálunkig, akkor megérthetjük a gyermekkor eseményeinek fontosságát. Én sokszor voltam kórházban és a szüleim sajnos nem lehettek velem. Egyedül voltam és magányosnak éreztem magam, hiszen nem ismertem ott senkit sem, minden hideg és idegen volt a számomra. Ez az egyedüllét érzés pedig a mostani életemre is kihatással volt és van, mert ugyan különleges barátaim és kedves kollégáim vannak, de még most is magányosnak érzem néha a Földi Létet és nem mindig értem egészen, hogy mit keresek itt ebben a furcsa világban. (Ezért találom meg nehezebben a lelki társamat is, pedig nagyon vágynék már a közelségére.)

Azonban a Sors útmutatásának hála mostmár kezdem meglátni a céljaimat. Mindehez megkaptam a megfelelő segítséget is. Köszönet a rendszerállításoknak, a jógának és Neal Donald Walsch Beszélgetések Istennel könyveinek illetve annak is, hogy sokan tanítottak az elmúlt esztendőkben. Szép lassan igyekszem a szükséget szenvedőknek is át/visszaadni mindazt, amit megtanultam a Mestereimtől. Tudom, hogy ez a félelmem is szép lassan fel oldódik bennem... Tudom, hogy kisgyerekként akkor kórházban én megpróbáltam bízni az orvosokban annak ellenére, hogy ők bizony fájdalmat okoztak nekem. Átvették az életem felett az irányítást és semmiféle beleszólásom nem volt az eseményekbe. Talán ha lépésről lépésre elmagyarázták volna, hogy mi fog velem történni, akkor most könnyebb lenne. De nem tették, mert akkor nem ez volt a szokásos eljárás. A múlt rendszer orvosi protokolljai nem igazán foglalkoztak a psziché kérdésével és bizony ma is lenne hová fejlődni ezen a területen, mert a betegek sokszor teljes joggal érzik azt, hogy csupán TAJszámok az egészségügy sötét útvesztőjében.

Talán minden megváltozik a 21. század végére és holisztikusan kezdünk el gondolkodni. Feltéve ha túléljük a következő évtizedeket és észre veszzük, hogy az a bizonyos ébresztő hívás megérkezett az életünkbe. Kezdetben elég lesz ha elkezdünk szembenézni a félelmeinkel, a többi jön magától higgyétek el nekem. Az embereknek és a civilizációnknak van mit átgondolnia és rendbetennie bőven. Egyéni és kollektív szinten is félünk a jövőtől, a létbizonytalanságtól, a gazdasági, politikai és egyéni vállsághelyzetektől (kapunyitási és kapuzárási pánik). Félünk attól, hogy eltűnünk a süllyesztőben és nem marad utánunk semmi sem. Félünk a problémáinktól, pedig azok nagyrészét mi teremtettük saját magunknak, ezért nekünk is kell rendet tenni egyénileg és kollektíven egyaránt.

"Wake Up!" Ébresztő!

Fel kell ébrednünk a nihilizmusból, a konzumidiotizmusból és el kell indulnunk a Teremtő felé. Fel kell ismernünk, hogy lehet élni a Teremtő nélkül, de nem érdemes. Mindannyian az ő megnyilvánulásai vagyunk akár elfogadjuk ezt a tényt, akár nem. Tudnunk kell azt is, hogy a legnagyobb bajaink gyógyulása is bennünk rejlik. Tehát ahogy a mondás tartja: "segíts magadon Isten is megsegít". A jógaiskolában Zsolti szerint "tégy egy lépést Isten felé és ő ezret tesz feléd". Itt van a kutya elásva, csak mostmár észre kell venni.

Képek forrása:

1. pánik: www.lelkititkaink.hu

2. mozg.korl piktogramm: www.pannontuzvedelem.hu

3. MadameX: www.madonna.com

4.  korház: www.jakd.hu 

5. telezöld: www.hvg.hu

6. BAH csomópont: www.lokal.hu

7. felkiáltójel: www.konifo.hu