Má - té - Ma

2014.ápr.13.
Írta: matema Szólj hozzá!

M4 2. rész

img_6539_1397381766.jpg_1924x2766

A lényeg a lift és a fejem felett látható piktogram. Az M4 akadálymentes közlekedés - egyetemes tervezés - szempontjai szerint épült, vagyis  a  babakocsis édesanyák, az idősek és  a kerekesszékkel élők számára egyaránt jól megközelíthető a metróvonal összes peronja. A látássérülteket hangos és tapintható utastájékoztatás segíti. Továbbá minden állomáson világító információs táblákat találunk, elősegítve ezzel az épek illetve a  hallássérültek jobb tájékozódását. Az egyes megállók kövezetébe vezetősávokat is martak, tehát biztonságosabbá vált a fehér bottal élő embertársaink mindennapi tömegközlekedése. Köszönet érte!

(A fotón a Rákóczi tér felvonója látható mögöttem.)

http://www.metro4.hu/akadalymentes.php

forrás: www.metro4.hu

 

 

 

 

 

 

M4, én szeretem...

img_6445_1397384815.jpg_2249x2228

Az elmúlt napokban többször is utaztam a négyes metrón. Szeretem, mert szép, új, tágas, világos, színes és akadálymentes. Kipróbáltam a lifteket és a mozgólépcsőket is. Gond nélkül tudtam használni mindent. Lehet kritizálni és morogni, hogy ki kezdte az építését illetve azt is lehet elemezni, hogy mikor adták át, de szerintem ennek semmi értelme sincs. A közel 11 esztendeje húzódó beruházás végére előbb vagy utóbb, mindenképpen pontot kellett tenni. Inkább annak kell örülni, hogy végre nálunk is az egyetemes tervezés jegyében épült meg egy igazán nagy közlekedési beruházás. Már csak vigyázni kéne rá...Ennyi!

A hely, ahol semmi sem változik

A hétvégén hazamentem Fűzfőre. Találkoztam a barátaimmal és a nagynémmel. Boroztunk, beszélgettünk és én úgy éreztem, hogy flow állapotba kerültem,  vagyis kikapcsolódtam. Jó volt az otthoni lakásban dvd-t nézni -szigorúan kinyújtott és felpolcolt lábakkal- aludni vagy megsimogatni Lizát, az őszülő farkas kutyát.

Egyszóval az otthonlét tényleg flow élmény a számomra. Ilyenkor lenyugszom és lelassulok én is. Reggel  sietősen felkeltem és összepakoltam, majd a volt Jókai Mór Általános Iskola felé vettem az útirányt, mert ott volt a kettes számú szavazókör, ahová tartozom.  Le szerettem volna adni minél hamarabb a voksomat, mert az esti program miatt,  vissza kellett vonatoznom Budapestre. 

Kiváncsian vártam, hogy találkozom-e ismerősökkel és vajon kik ülnek idén a szavazatszámláló bizottságban. Miután beléptem a terembe, a bennem lévő kiváncsiság rögtön szertefoszlott, mert ugyanazokat az embereket láttam magam körül, mint az eddigi összes négy évenkénti választás alkalmával.

Kedvesek voltak, váltottunk pár szót egymással és még pogácsát is kaptam az útra a Marika nénitől, de kifelé jövet mégiscsak elfogott egy szomorú érzés. Miközben keresztülbaktattam a kissé elhagyott parkon és lementem a lépcsőn a vasútállomáshoz eszermbe jutott, hogy már jegypénztár sincs. A lépcső aján összefutottam az Adriennel. Általános apróságokról beszélgettünk arról,  hogy jól vannak-e a gyerekei, én dolgozom-e még Pesten satöbbi... Búcsúzás előtt azonban elmondtam, hogy már 2013 októbere óta nem voltam itthon de úgy érzem, hogy nem változott semmi sem. Vagyis nem maradtam le semmilyen fontos fűzfői eseményről. Az Adrienn - itt élő emberként - sajnos megerősítette ezt a véleményemet.

Ma délelőtt, amikor végigsétáltam a 71-es úton, ugyanazokat az elhagyott házakat láttam, fejlődésnek vagy fejlesztésenek nyoma se volt, pedig mindjárt kezdődik az idegenforgalmi szezon is...

Ahogyan a Bzmot motorvonattal lassan elhagytam a szülővárosomat, eszembe jutott egy régi Koncz Zsuzsa sláger:  "Ez az a ház, ahol semmi se változik, ez az a ház ahol áll az idő..."

 

 

Iskolában...

Tudom, hogy régen jelentkeztem új poszttal, de rengeteget dolgoztam. A munka mellett, azonban hiányzott a kreativítás, ezért eszembe jutott, hogy feltámasztom a blogomat. Jelenleg a Közszolgálati Egyetemre járok, szakirányú továbbképzésre, kommunikáció szakra. Épp a blogolás módszereiről tanulunk a Rózsa Gyöngyitől. Rengeteg új ötletet és szempontot kaptam az órán, hogy minnél hatékonyabb és népszerűbb legyek.

Az elmúlt két  évben beszippantott a Főváros. Én is ugyanolyan pörgőssé és néha közönyössé váltam, mint a budapesti emberek többsége. (BEPESTIESEDTEM!)

Kevés idő jut illetve jutott arra, hogy a szeretteimmel és saját magammal foglalkozzak. (Ezt most tényként közlöm veletek, nem panaszkodni szeretnék.) Bár találtam pár jó éttermet, ahová szívesen eljárok a barátaimmal, láttam jó filmeket és eljártam néha színházba is, alapvetően a munkám töltötte ki az életem 65%-át.

Egy célom volt, amiből nem engedtem! Ha már Pesten élek szeretnék új dolgokat tanulni. Ezért ültem újra iskolapadba. A sulinak hála egy teljesen új köüzösségbe kerültem, mivel a csoporttársaim jelentős része 95%-a hivatásos katona illetve pénzügyi nyomozó. Más szabályok, más életutak, más karakterek...Hála ennek, számomra új nézőpontok!

Fogyatékkal élőként (sajnos) alkalmatlan vagyok a katonai pályára. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy katona legyek. Erre tessék... A sors által mégis megismerhettem néhány igazán elhivatott embert. A legjobban az lepett meg, hogy a hölgyek a honvédségnél ugyanolyan tájékozottak a haditechnika területén, mint a férfi kollégáik. Tudják, hogy milyen típusú harcjármű áll az iskola udvarán.

Nekem ezt a mai napig nem sikerült megtanulnom úgy, ahogyan a hivatalos rendfokozatokat sem tudom...De a diplomaosztóra megígértem az Annának, hogy megtanulom.

Na majd meglátjuk sikerül-e

(folyt.köv.)

 

 

Halálom éjszakája...nem egy és nem kettő...nagypéntekre

Kicsit bizarr, de nem kell megijedni. Nem mondom azt, hogy ez művészet, de talán mégis. Sokszor próbáltam elképzelni milyen is lehet a halál. Tudom Szepes Mária azt mondta, hogy a "férje csak létformát váltott", nem halt meg valójában...Ma este egy édes-bús nótát hallgattam. Nem szeretném elárulni a címét, de arra gondoltam megjelenítem magam áldozatként. Elképzeltem, ahogy körbeállják a testem a nyomozók, majd megcsináltam a fotót a laptopom kamerájával. Ilyesztő lett... Azt, hogy miért haltam meg - ha meghaltam egyáltalán - nem tudom, de megtörtént... Így ábrázoltam magam a fekete-fehérben. Gondolkodtam, hogy közzé teszem az alakításom....Talán még csiszolok rajta.

Vajon miért félünk ennyire a haláltól? Azért mert megismerhetetlen, hiszen nem tudjuk mi lesz az életnek nevezett folyamat végén. Az elmúlt hónapokban több  beszámolót is olvastam olyan emberek tollából, akik odaát voltak pár percet, pár órát vagy éppen pár napot...Istennél.

Mi történt velük? 

Senki nem érti pontosan... Így Nagypéntek hajnalán eszembe jut a legfontosabb ismert halál vagyis a Kereszthalál, melyet Jézus halt/élt meg/át értünk egyszerű emberekért. Fontos volt? Igen. Mire mutatott rá? Arra, hogy a halál csak egy Kapu vagy Átjáró melynek végén eljutunk a Teremtőhöz. Egyes beszámolók szerint - sokan - miután keresztülmennek a fényalagúton Istennel vagy Jézussal esetleg Angyalokkal találkoztak. Megtörténhetett? Miért is ne...

Attól, mert mi még nem éltük át az élményt, igenis létezhet ez az esemény. Tehát nem holmi ezoterikus bullshit ugye - ugye??  Szerintem fontos, hogy mindig nyitottak maradjunk mindenben, sohasem szabad hitetlenkednünk... Ezzel a hozzáállással már a Kereszthalál is megkérdőjelezhetetlenné válik, mert Jézus a Megváltó megtette...Értünk. Átvállalta a (gyarló?) lelkünk hibáit, azért, hogy felemeljen bennünket a Teremtő fényébe. Végül mindannyian rájövünk majd egyszer arra, hogy a Teremtő nem más, mint Mi magunk. A valódi szubsztanciánk pedig maga a tiszta fény és a szeretet. A Mi arcunk pedig Isten arca. Erre kell gondolnunk folyamatosan/ebben kell hinnünk, hiszen Mindannyian fényből, szeretből és energiából állunk, mely örök, felfoghatalan és megérthetetlen. De egyszer talán mégis megértjük és felfogjuk, vagy talán sohasem...Nem tudom. A lényeg a Tudás, hogy az élet örök, a halál pedig egy díszes/giccses kapu, mely  egy másik létezéshez vezet.. Jézus az egyik legnagyobb Mester, melyet megismerhetett poláris világunk. Ezen gondolatok tükrében saját halálom fényképes megjelenítése groteszk játék csupán...Nagypéntek van!Örvendjünk, hiszen Atyánk Fia most is velünk van és tudom, hogy Szeret Minket...

 

2012-es tapasztalataim

IMG_6108.jpg

Sokat gondolkodtam így január vége felé közeledve, hogy milyen is volt a tavalyi esztendőm. Az átlagosnál pörgősebb év volt, dinamikában tehát nem volt hiány. Elköltöztem, új munkahelyem lett. A kezdetekkor egy garázsban laktam Pesten, amit szuterénlakásnak álcáztak. Télen hideg volt és dohos. Rengeteg pókkal és pincebogárral osztottam meg a 15 négyzetméteremet. Muszály volt kibírnom azt az állapotot, mert itt volt a munka, ide kellett jönni dolgozni. A lakóhelyváltással párhuzamosan jöttek az új ismeretségek és jelentősen bővült a palettám. Aztán tavaly novemberben újra elköltöztem civilizált körülmények közé. Ekkor már a régi-új barátaim segítettek nekem.

Lecsökkentettem a hús evést és leszoktam a cigiről is. Néha azért elszívok egy-egy szivarkát egy-két pohár száraz BB / Törley / Hungária pezsgő mellé, mert kell egy kis bűnözés...Sajnos az ülőmunkától kissé gyarapodott a súlyom, így mostanában újabb étrend szerint étkezem. Csökkentett kenyér fogyasztás, délig csak gyümölcs és rengeteg tiszta víz, nu meg a csodaszer az alga, ami valóban stabilizálja a vércukor szintet és nem leszek éhes, mint egy farkas. (Ez már a 3. kúrám!) Továbbá újabban reggelente átlag 30 perc torna, ezért 3/4 6-kor kelek hétköznap.

Át kellett alakítani a büró életmódnak megfelelő szintre a ruhatáramat, így a szép S.Oliver pulcsikat és laza nadrágokat/farmereket felváltotta a dög unalmas fekete szövetkabát. (Itt Pesten mindenki abban jár, no comment.) A kibokszolt magas szárú bakancs, a szövet és vászon nadrágok, az ingek és a kötött pulóverek/kockás mellények, lettek az új  alap darabok a ruhásszekrényemben.  Nincs rövidnadrágban és pólóban "dolgozás" - akár a versenyszférában :) Azért van vicces kalapom és rengeteg színes ingem, így télen is feldobom a hangulatomat. Rájöttem, hogy ennek a stílusnak is megvan a szépsége és az előnye. Mert ugye az ember mindig elegáns, ezért bármikor elmehet munka után egy váratlan (üzleti) tárgyalásra, baráti találkozóra, kisebb esti vacsorára vagy épp előadásokra, koncertekre és színházba is.

Új szenvedélyem lett, az étterembe járás.  Szeretem a Class-t, a Menzát, a Rokfortot, a Gyuri Bácsi Vendéglőjét vagy ha "kockásterítős" feelingre vágyom a Pozsonyi Kisvendéglőt. (A Pozsonyinál érdemes előre asztalt foglalni, mert gyakran telt ház van náluk.) Az abszolút kedvencem azonban a Facebisztró a Hollán Ernő utcában. Jó a pizza és kicsit olyan a feelingje, mintha Veszprémben lennék a Bárkában.

Kedvenc cukrászdám a Dunapark. A hely  hangulata diszkréten minimalista, némi art-deco beütéssel fűszerezve. Isteni a Capucchinó vagy épp a flódni.( Imádom!!!) Kedvenc üzletközpontom a Mammut, a Széna térnél. Azért szeretem, mert emberléptékű, átlátható és tényleg akadálymentes nem kell ezer kilométert  gyalogolnom, mire bejutok abba az 5 márkaüzletbe, ami igazán tetszik. Megszerettem Budapestet, pedig az elején féltem tőle  - bevallom.

Alig várom a tavaszt, hogy elmehessek az Állatkertbe vagy épp megsétáltatni a Blanka Barka nevű spánieljét. Kár, hogy nem tarthatok (segítő) kutyát, de egyenlőre alig vagyok itthon. Szeretem az Oktogont is, mert ott mindig nyüzsgés van. A Kedvenc teraszom a Bimbó út elején egy kis cukrászda. Voltam már a Jazzy Pub-ban egy szuper Tóth Vera koncerten, (ismerem az egyik gitárost a zenekarban)  vagy épp a Picasso Pointban egy születésnapi partyn is.  Élek végre, és titkon mindig erre vágytam...


 

 

 

 

 

 

Az alázat a példamutatás és a fehér Maruthi esete...

A múlt hétvégén találkoztam egy barátommal. A délutánt együtt töltöttük Almádiban egy gyönyörű kertben, beszélgetés közben pedig Duzsi Tamás rozé borát kortyolgattuk. Minden tökéletes volt. Az időpont, a helyszín a légkör. Elég régóta ismerem őt, hogy tudjam igazán őszintén megnyílhatunk egymás előtt. Ez meg is történt azon a bizonyos szeptemberi szombaton...

"Matyi én sokat gondolkoztam rólad az elején, amikor megismertelek..." - mondta a Csilla. Az elején túl udvariasnak és túl kedvesnek láttalak téged és nem mindig értettem a viselkedésedet és bizonyos reakcióidat sem. De aztán lassan világos lett előttem minden...Rájöttem, hogy Te nem színlelsz, hanem valójában ilyen ember vagy, mint, amilyennek én látlak és mindenkivel egyformán kedves vagy (vagy próbálsz az lenni).

Idő kellett ahhoz, hogy megismerjelek....Rájöttem, hogy példát mutatsz más embereknek, már azzal is, ha kilépsz az utcára, hiszen vállalnod kell a járásodat, az egész lényedet, azt, aki vagy...

A fenti beszélgetés és a 2013. január 01. közötti eset közben eltelt pár hónap, ebből az eseményekben gazdag esztendőből. De lássuk pontosan mi is történt tegnap este...

Miután 2012. december 31. este skypeoltam a szüleimmel és a legközelebbi barátaimmal , elmentem egy általam kiszemelt szórakozóhelyre csak, hogy emberek között legyek egy kicsit. A hangulat átlagos volt és mindenkiben magasabb volt az alkohol mennyisége a normális/elvárható szintnél - de hát szilveszter van a partik ideje. Be kell vallanom, hogy a zene tetszett, tehát úgy döntöttem maradok egy darabig...

Végül hajnali 4 és 5 óra között  elindultam hazafelé. Séta közben kikerültem a járdán csendben elfolyó húgytócsákat, illetve próbáltam átugrani a mérgező és ragadós dolgokat, melyek eredetét nem óhajtottam firtatni.

Már majdnem otthon voltam,  amikor az egyik kapualjból kilépett egy srác és utánam kiabált...

Kiderült, hogy "össze lettem keverve" én "szerencsétlen" valaki mással. Aztán felajánlotta, hogy hazasétál velem és kifejtette, hogy nagyszerűnek lát engem. Bármilyen akadályt felrúgna, ami az utamba kerül, még egy igazi Maruthi-t is!

Én persze örültem és furcsálltam  is a helyzetet egyszerre, de már megszoktam, hogy hihetetlen dolgok történnek velem. Hála az Égnek! Az életem során lassan rájöttem arra, hogy néhányan látják a bennem lévő színeket, míg mások számára láthatatlan vagyok. (De azt hiszem ez mindenkivel így van.) Valóban különleges ember lennék? - morfondíroztam magamban.

A barátaim a szüleim és a kollégáim szerint mindenképpen...Márton - mert így hívták a beszélgetőtársamat -  az erőfeszítéseimet méltatta...Fiatal kora ellenére tudta, hogy néha bizony  sok energia szükséges a részemről ahhoz is,  hogy kilépjek az utcára, elmenjek boltba, uszodába vagy épp dolgozni. Már maga a fővárosi lét is igen fárasztó dolog a számomra, hiszen rengeteg hatás és inger éri az embert, amit meg kell tanulni feldolgozni és kezelni.

Véleményem szerint csendben "teszem a dolgomat", ahogy mindenki más ebben az életben. Próbálom jól csinálni a munkám és menedzselni az életemet, az emberi kapcsolataimat.

Toleranciára tanítok Juhász Gyuri szerint. Együttérzést váltok ki másokból... Ez a legfontosabb feladatom. Ezért születtem le erre a bolygóra. A fent említett két beszélgetés egy baráttal és egy idegennel, megerősített abban, hogy van/és lesz elég erő bennem a feladat folytatásához, és "vagyok, aki vagyok", a személyiségem alapjai igenis rendben vannak. (Az eddigi visszajelzések alapján.)

Apróbb dolgokban nekem is kell tökéletesednem, mint bárki másnak. A csiszolódás pedig a halálunk pillanatáig tartó folyamat. A fátyol másik oldalán, miközben életünk filmjét vizsgáljuk majd  egyszer, levonjuk a szükséges konzekvenciákat a tetteinkkel/cselekedeteinkkel kapcsolatban.

Ám Őszintén remélem, hogy addig a pillanatig még rengeteg "időm" - az idő csak illúzió ugyebár  - van hátra....Ígérem, egyre tökéletesebbé és tökéletesebbé válok majd , akár a gyémánt a Föld mélyén.  Tehát kellemes és  - néha -  kellemetlen csiszolódást kívánok mind a 7 milliárd embertársamnak, a Bolygón!

Boldog Új Esztendőt Mindenkinek, Ismerősöknek és Ismeretleneknek egyaránt!

Máté, téged nem lehet nem szeretni...

A címben szereplő mondatot a Jutka mondta rólam, mikor megpuszilgatott a strandon. Az elmúlt hetet itthon töltöttem és sikeresen végig csavarogtam. De hogyan is kezdődött? Ha még nem hagytad abba az olvasást elmesélem Neked.

A szabadságommal kapcsolatban egyetetlen dologban voltam igazán biztos: nem  tervezek meg előre semmit sem.

Többször is fogadtam vendégeket, teljes szívemből vártam őket. Főztem vega kaját vagy épp összeütöttem egy gyümölcsrízst. Volt, aki pici gyerekekkel érkezett volt, aki gyerekek nélkül. Volt, hogy konstruktívan beszélgettem egy kedves barátommal Veszprémben reggelig, míg máskor ugyanúgy a Vangogh-gal :) "megbolondultam" és - némi citrommal meglocsolva, akár a rákot szokás - átléptem/kitágítottam a saját határaimat. :)

Sok emberrel szerettem volna találkozni, de nem mindenkire jutott időm. :( Be kellett látnom, hogy nem tudok ezer felé szakadni, bármennyire is ezt szeretné a szívem. 

Voltam Almádiba vacsorázni a Görögbe a Csillával, strandoltam, kávézgattam kellemes teraszokon vagy egy újonnan felhúzott kerítést ünnepeltem az Ernőékkel és ettem bográcsban főtt csúcslecsót egy szép kertben. Tegnap este a viziparádé után, amikor a barátaimmal/ismerőseimmel ültünk a stégen egy asztalnál némi sör és lángos mellett - ugye Viki?:) - önfeledeten beszélgetve egymással, egy pillanatra megéreztem az otthon valódi energiáját.

Az elmúlt napokban, mindenki azt kérdezte tőlem, hogy hová is tüntem Fűzfőről? Nem látnak a buszon a boltban vagy épp az utcán. Megpuszilgattak és biztosítottak a szeretetükről. Hálás köszönetem érte. Olyan emberek is nyitott szívvel fogadtak, akikről nem is gondoltam volna...

Megjegyezték, hogy megváltozott a kisugárzásom és idézem őket: "ragyogok". Persze, hogy ragyogok hiszen büszke vagyok a munkámra és azt érzem, hogy fontos a véleményem. Szakmailag sikerült kiteljesednem és nekem ez a legnagyobb boldogság mert mindig arra vágytam, hogy elismerjék a létezésem lényegét és a céljaim fontosságát.

Rengeteg pozitív visszajelzést és megerősítést kaptam. Lehet, hogy valamit mégiscsak jól csinálok az életemben? :) Mostmár tudom, hogy akkor is a fejemben kell tartanom a mások iránt érzett felelősséget, amikor nem is gondolok ennek a fontosságára, mert éppen pihenek/lazulok valahol. Ezek az emberek szeretnek engem és oda kell figyelnem rájuk. Felelősséggel tartozom értük és mindenkiért a Földön. Az a célom, hogy a puszta létezésemmel elősegítsem a Hazám és az Emberiség közvetelen boldogulását és jólétét. Mindent be fogok vetni. Lássuk hát a "fegyvereimet" . :) 

A legfőbb "gondolatrevolvereim" az ima és a meditáció, de előszeretettel alkalmazok mantrákat is. Naponta elképzelem, hogy milyen világban is szeretnék élni.  Ilyenkor egy belső képet látok a tudatomban egy békés, felemkedett Földről. Tudom, hogy ez a világ mentes az éhezéstől és a nyomortól. Biztosítja a lakóinak az alapvető (lét)szükségleteket valamint a fejlődéshez a kreativitáshoz és a szórakozáshoz szükséges feltételeket.

Itt nincs erőszak, kizsákmányolás és pusztítás sem az emberek között, sem pedig a Természet tekintetében. Utópisztikus álom? Annak hangzik... De én vállalom! Az elmúlt héten megtapasztaltam a "szer-etet" és a törődés olyan végtelen és meglepő szintjeit, amikre nem is gondoltam volna, hogy át lehet élni egy pár nap vagy akár egy egész élet alatt. Még most is libabőrős leszek, ha az élményeimre gondolok.

Nem adom fel a szebb világ iránti álmomat, mert ahol ennyi szeretetenergia koncentrálódik, ott - hitem szerint - a sötétség csak időlegesen kaphat teret a szinpadon. Tudom, hogy hamarosan felragyog a békét hozó hajnal. Addig is a saját személyes energiámmal járulok hozzá az új ég és új föld eljöveteléhez. Ti pedig ne aggodalmaskodjatok a holnap felöl inkább hallgassatok zenét, mert az felszabadítja a lelketeket a gondoktól.

Aki kitalálja melyik dalszövegből idézek, az kap egy Bocicsokit. :)

"So, don't try to run honey, love can be fun

There's no need to be alone when you find that someone." 

(Ajánlom ezt a bejegyzésemet azoknak, akikkel az elmúlt héten összefutottam és azoknak is, akikkel nemsikerült találkozom. De legjobban a Jutkának.)

Kamu-flázs...

A camouflage francia szó (ejtsd : kamufálzs) eredeti jelentése álcázás. A sminkelés, a divat világában pedig erős fedést jelent. De miért is írok erről?

Szerintem mindenki használ Kamu-flázst :) A nők smink formájában is "nyomják" az erős fedés technikáját, a férfiak pedig alapozó nélkül ugyan, de szintén elvárások mögé rejtik a valódi arcukat. Acélosnak mutatják magukat miközben félnek ha a szemük sarkából kicsorduló könnyet meglátja az éppen aktuális barátnőjük...

Mindannyian használunk maszkokat, amikkel elrejtjük az igazi énünket, a bennünk rejlő szépséget az ISTENI szikrát. Kár ezt tagadni, ám ideje ezzel szembe nézni. Félünk megmutatni magunkat a barátaink, a  családunk a közvetlen környezetünk és a társadalom egésze előtt. Ma este erről beszélgettem vacsora közben a Csillával. Ránk mért szerepeknek akarunk megfelelni. A sikernek a gazdagságnak az intellektusnak a fogyasztói társadalomnak. Vagyis minél többet fogyasztunk annál jobban betgaozódunk a rendszerbe és termékek, érzések által azonosítjuk magunkat. Tehát megvesszük a világ legjobb sörét, a patyolat tisztaságot, az együtt veled érzését a T-mobile-nál, az élvonalat a régi Pannon GSM-nél vagy épp az Adidast a mindörökké sportot. De ezek összességében nem mondanak rólunk semmit sem, csupán definiálják az anyagi helyzetünket és a külsőnkett.  Hiszen Te is tudod, hogy L'oreal , mert megérdemled és az a durva, hogy így is gondolod, mert elhiszed a pillanatnyi luxus csodáját.

Ha meg szeretnélek ismerni, ezekből nem tudom meg, hogy sírsz-e ha látsz egy szivárványt, tudsz-e énekelni a nyári napsugárban vagy mezítláb táncoltál-e a zivatar után a gőzölgő aszfalton és megcsodáltad-e a tegnapi hullócsillagokat.

Jöttél-e haza egy buliból úgy, hogy a kedvenc előadód dalát énekelted félhangosan és nem érdekelt, hogy épp hamis vagy-e vagy sem vagy ki hall és lát téged. Merültél-e áhitatba a közeli kis kápolna csendjében, melynek ajtaja nyikorog ha kinyitod, miközben lenyomod a rozsdás kilincset. Majd térdre estél-e az oltár előtt, miközben Jézus szeretőn rád figyelt és észrevette a mezítelen lelkedet.

Máté használsz kamu-flázst? Igen beismerem, hogy mindennap  használok kamuflázst. Bár az én esetemben durva lenne az erős smink. Ugyan Gaultier kifejlesztette a férfi kamuflázst, de én nem kívánom használni, mert akkor már tényleg elbújnék a világ elöl...

Ki egy maszkot/álarcot visel ki pedig ezret. Mindegy is mennyit hordunk magunkon. Azt gondoltam, hogy jó ember vagyok, de rámutattak, hogy törekszem ugyan a jóságra, de a bennem égő tűz és szenvedély erősebb nálam - még. Tudom, hogy némi segítséggel leküzdöm a szenvedélyt és a bennem lobogó lángot sikerül megszelidítenem.

Türelem kell hozzá és rengeteg idő. Már elindultam a változás útján és végig fogom járni. Az elhatározásom szilárd és rendíthetetlen. Csoda lesz a vége...

Most belépek a fürdőszobámba, a tükörbe nézek és látom azt a tiszta és egyszerű lényt, aki vagyok. Hideg vízzel megmosom az arcom és elmosolyodok, miközben a tükörképem visszamosolyog rám.

Köszönöm a felismerést. :)

Az ihletet Brandy Camouflage című száma adta, egy igazi RandB dal táncolnék is rá, ha lenne kivel... Akit felkérhetek egy táncra egy pohár bor mellett az írjon nekem privát üzenetet.

(Ajánlom ezt a rövid monológomat a Csillának az Évának az Anyukámnak az Apukámnak a Juditnak a Dávidnak az Andikának és a többi meg nem nevezett Barátomnak és Ismeretlen Ismerősömnek.)

Eufória ajándékba...

Ajándékok... Folyamatosan adjuk és kapjuk egymástól lelki és fizikai értelemben egyaránt. Nincs ebben semmi különös, mindenki élt már át hasonlót, vagy mégsem?

Nemrég eljött hozzám egy barátom, hogy a következő könyvéhez gyűjtsön anyagot. Ültünk az ágyon cigarettáztunk és beszélgettünk, előkészítettük az új témát. Majd kapott tőlem egy Louise Hay könyvet, amit már régóta neki ígértem, még útravalót is írtam a belső oldalra. Emlékszem, becsuktam a szemem pár másodpercre, miközben rá összpontosítottam... Már készen is állt az üzenet, csak le kellett írni.

"Az univerzum maga a mozgás és a mozdulatlanság! A lélek és az elme csendjében meghallod majd a szférák örök dalát ! S így te magad leszel a harmónia."

Így hangzott. Ennyi, nem több és nem is kevesebb. "Fentről" jött a gondolat, tisztán éreztem. Pár hét elteltével, miközben az első könyvének a szeptemberi bemutatóját szerveztük a grafikus barátunkkal közösen, egyik este felhívtam őt telefonon és borító tervekről, a nyomdai munkálatokról érdeklődtem. Kértem a Juditot, hogy küldje át a kész anyagot e-mailben, majd amikor megnyitottam a mellékletet az Ipademen, leesett az állam! A bemutatkozó szövegben, a hátsó borítón a saját gondolataim köszöntek vissza rám. Giuditta ezen gondolatok tükrében ajánlja most megjelenő verseit az olvasóknak. Megfordult velem a világ és szinte eufórikus állapotba kerültem, sírni és nevetni tudtam volna egyszerre, miközben egy pillanatra elveszítettem az időérzékemet. Úgy éreztem, hogyha háromszor megpördülök a sarkamon bárhová elhuthatok, bármivé válhatok...

Nem tudtam, hol vagyok és nem tudtam hová is megyek éppen. Mert ez mind lényegtelenné vált. Elfelejtettem a hétköznapokat, csak a belőlem kitörő boldogságot éreztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre, a környezetemre. Pedig a jelek szerint igen. Bölcsen és megfontoltan kell tehát cselekednem, mert igazi ajándékot kaptam a sorstól! Kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet a tetteimmel, a reakcióimmal a számomra fontos eszmékre, igazságokra vagy épp igazságtalanságokra.

Én azonban nem kívánok kiabálni, nincs kedvelem zajt csapni, az nem az én módszerem. A tetteimmel, a szelídségemmel, a szolgálatommal, a humorommal kell felkeltem a figyelmet. Hiszem és vallom, hogy célbaér az üzenetem mert, akinek megerősítésre lesz szüksége az rám talál majd.

Lám, az egyik apró gondolatom most megjelenik és egy verseskötet alapjául szolgál! Igazán megtisztelő!

Eszembe jutott az egyik leghatásosabb üzenet, amit valaha láttam. Két szóból állt : "WORLD PEACE"  és az idei superbowl halftime show záróképe volt. Több millió HD tévé - egyesek szerint miliárd - képernyőjén ragyogott fel egy pillanatra ez a két szó.

Egyszerű, világos, érthető, tiszta üzenet, amihez nem kell a kódfejtők kiskönyvét felcsapni.  A fénykép pedig bele vésődött - remélhetőleg - több százmillió ember tudatába és a hétköznapokban gondolkodásra készteti őket. Ilyen szelíden kell felébreszteni véleményem szerint az embereket. Rá kell mutatni  - a saját eszközeinkkel - a lényegre de tudni kell azt is, hogy nem lehet mindenki előadó, író vagy blogger.

Személy szerint pár bejegyzés és némi szárnybontofgatás után én nem tartom magam (kult)bloggernek. Azt teszem, amihez értek, elgondolkodtatok/néha kicsit meghökkentek, a létezésemmel a saját példámmal. Csupán ennyi az én feladatom! Megint tettem egy kis lépést előre, de ebben mások is segítettek, mint mindig és mindennap! A barátok, a család vagy épp a közvetlen környezetem, kollégáim támogatása/szeretete nélkül nem lehetek láng!Nekem is kell a biztos háttér, ahhoz, hogy vihessem a fáklyát, hogy az Olimpia szellemében fogalmazzak. Bár futni nem tudok, de előre megyek és nem nézek hátra ahogy a sportolók sem. Bevallom, néha azért - lopva - oldalra pillantok, hogy lássam kik futnak még mellettem és tudom, hogy vannak egy páran a mezőnyben.

 

Pillanatok...

 

Vannak az életben olyan pillanatok, amik örökre a lelkünkbe vésődnek és még idősebb korunkban is felidézhetjük azokat. Ma este meló után találkoztam egy kedves barátommal. Egy "Kicsi Ír" nevű kávézó teraszára ültünk be dumálni.

Megvitattuk az élet apró-cseprő eseményeit és természetesen azt, hogy kivel mi történt mostanában. Én munkaügyi tippekkel "szórakoztattam" a Verát, ő pedig arra volt kíváncsi miként is érzem magam a bőrömben. Nyolc óra felé váltunk el egymástól. Ő felpattant egy trotylibuszra, én meg betértem egy jóképű sparba étel utàn vadàszni, mert a garàzsban ahol lakom, épp üresen kongott a hűtőszekrény.

Mondanom sem kell, hogy lőttem pár doboz kaukázusi kefírt, diákcsemegét, sajtot, vajat, kávét, de igazi nagy vaddal, mint például egy oroszlán vagy egy orrszarvú, nem sikerült összefutnom. Pedig puska végre kaptam volna az biztos... Tudom ez nem az afrikai szavanna, csak egy szimpla élelmiszerüzlet. Én pedig amûgyis ritkán  eszem hùst...

Miután túlestem a vadászat "idegörlő" élményén a metró felé baktattam, magammal cipelve a frissen szerzett apró   kis prédáimat. Elhaladtam annak a bizonyos térnek a sarkán, ahol épp most dolgozom. Ekkor a lemenő nap fényében megláttam azt a monumentális épületet ahol szolgálatot teljesítek és hírtelen átéreztem a belőle áradó méltóságot.

Szó szerint a földbe gyökerezett a lábam. Elöntött a Hála és a Szeretet érzése. Egy igazi kisgyermek áhitatával elérzékenyülve bámultam a csodát, miközben lassan  felkapcsolták a közvilágítást. A szívemmel és az eszemmel tudtam, hogy ott vagyok ahol lennem kell és azt teszem, ami a épp az elrendelt feladatom. 

Nehéz beismerni, de azzal, hogy felköltöztem Budapestre hivatalosan is felnőtt lettem. Nincs mese, egyszer ezt is meg kell tapasztalni az életben. A   felnőttéválás bizony elkerülhetetlen esemény. Én ezt 35 éves koromig sikeresen húztam és halasztottam ahogyan csak bírtam.

Ezek a gondolatok a másodperc tört része alatt futottak végig az agyamban. Közben ismét hazafelé indultam. Az élmény hatására még a mozgólépcsőn is mosolyogtam. A fáradtság eltűnt belőlem, mert a lelkemet vègtelen boldogsàg járta át...

Mi lett volna ha...

Úgy látszik 2012. a változások éve. Néha úgy érzem magam, mint ,aki kívülről szemléli a saját életét és próbálja feldolgozni a filmjében történt eseményeket. Azt olvastam valahol, hogy ebben az esztendőben fokozottabban éljük meg a lelki mélységeket és magasságokat. Tapasztalataim szerint  - az év eddigi részét figyelve -  ez bizony igaz lehet.

Épp munkahelyet váltok és az utóbbi két hétben rengeteg feladatom akadt ezzel kapcsolatban. Közönség kapcsolatok/PR területre hívtak dolgozni. Miután sikerrel megfeleltem az interjún és az írásbelivizsgán, fel kellett mondanom az alapítványnál. Kemény szituáció volt, azelőtt sohasem csináltam még ilyet.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lett volna belőlem ha - mondjuk - nem abba a gimnáziumba járok, ahol érettségiztem vagy épp nem azokat a szakmákat választom magamnak, amik mellé végül letettem a voksomat.  (Bár most megint szeretnék tanulni rendezvényszervezést és protokollt is.) Mi lett volna ha a húszas éveimben nem ismerek meg számos olyan embert, akik végül inspiráltak engem. A velük való beszélgetések formálták/alakították a világképemet.

Az ember személyisége nagyjából 30 éves korára válik egésszé és tartja meg a jövőre nézve az addig megismert vonásait. Persze ezután is voltak és jelenleg is vannak fontos emberek/barátok az életemben, de ők már egy határozottabb, érettebb "Mátéval" találkoznak.

Van azonban valami, amit remélhetőleg soha nem fogok elveszíteni, ez pedig a gyermeki énem egy  aprócska darabja. Bízom benne, hogy sikerül megőriznem belőle valamennyit a hátralévő életemben.

Bevallom, sokszor még most sem tartom egészen felnőttnek magam. Ha a tükörbe nézek egy kisfiút látok, aki tágra nyílt szemekkel figyeli a körülötte lévő világot. Látja a káoszt, a környezetszennyezést, a gyűlöletet, a haragot ,az éhezést, a betegséget, a nyomort. A szenvedést nem tudja elfogadni az énemnek egyik része sem.

Közben este lett és egy régi - gyanúsan megrendezett - dokumentumfilmet nézek Madonnáról és a táncosairól. Lám - lám már a 90'-es évek elején is előadó volt, de nem a szó valódi értelmében... Azóta "meg ugye" miből lesz a cserebogár? Egy közepes énekhang, kitűnő táncos múlttal némi stílusérzékkel és vulgaritással fűszerezve. Mindig a határokon a kardok élén egyensúlyozva. A show mára sokkal érettebb lett és üzenetet is hordoz.

Madonna egész karrierje során folyamatosan küzd a kirekesztés és a hátrányos megkülönböztetés ellen, már ami a melegekre a romákra a zsidókra a feketékre vagy bármely más kisebbségre vonatkozik. Megkomolyodott és igazi előadóművésszé vált. (Szerintem.)

Vajon én megtaláltam a helyem a világban?  - Kérdezem magamtól ezzel a rövid kitérővel párhuzamosan. A válaszom: Igen. Már tudom miben vagyok igazán jó és átütő. Ez pedig nem más, mint a kapcsolatépítés. Harmincöt éves koromra elértem azt, hogy elhiszem és bátran megélem a saját hitemet, tudatosan alakítom az egyéniségemet.  Tudom, hogy  erősnek ès szuggesztívnek kell lennem, miközben megőrzöm a szociális érzékenységemet, a kedvességemet és az igazságérzetemet.

Folyamatosan ki kell tartanom a hullám tetején, akár a szörfösnek, aki megküzd vele és meglovagolja. Én nem a vízzel, hanem az élettel "küzdök" meg. Azt szeretném  bebizonyítani a világnak, hogy az is lehet nyertes, aki látszólag  hátrányt szenved. Vagyis a "mi lett volna ha" kérdésre a válasz  egyszerűen az, hogy minden a legnagyobb rendben van bennem és körülöttem.  Legalább is  ebben a pillanatban  úgy érzem. :)

2017. június 29., megjegyzés: A váltzások java még hátra van ez csak egy pillanatnyi nyugvópont volt az életemben, aztán szépen lassan felfordult az egész világom...

Éhezők viadala, avagy a menekülő gyermek

A minap a Blankával megnéztük az Éhezők viadala című filmet. A történet szerint a jövőben a Függetlenségi Nyilatkozatra épült mai Amerika megszűnik létezni. Helyette egy Kapitólium nevű diktatórikus állam jön létre, melynek fővárosa Panem. (Azt sajnos nem tudjuk meg, hogy miért alakul így a helyzet. Talán majd a folytatásból kiderül.) Az egyes államok helyett 12 körzetet alakítanak ki. Innen látják el élelemmel és nyersanyagokkal a mesésen gazdag és dekadens fővárost.

A körzetek lakói totális elnyomás alatt élik a mindennapjaikat,  ám (ahogyan az lenni szokott) egyszer csak fellázadnak a diktatúra ellen. A lázadást Panem erőszakszervezete kíméletlenül elfolytja. A hatalom bosszúból kieszel egy rendkívül kegyetlen játékot emlékeztetőül arra, hogy minden ember megtudja kik a Kapitólium valódi urai. A körzeteknek az évente megrendezett Éhezők Viadalára sorsolás útján küldeniük kell egy 12 és 18 év közötti fiút és leányt. Ez a 24 gyerek megmérkőzik egymással és (természetesen) csak egy maradhat életben közülük... Panem züllött és szürreális külsejű lakói kéjjel és perverzióval telve figyelik óriási kivetítőiken a véres küzdelmet. Közben lakomáznak és fogadásokat kötnek egymással. Eldöntik, hogy mivel támogatják a kedvenc játékosukat  - élelem, gyógyszer, meleg ruha stb.

Most nem áll szándékomban elemezni a színészek játékát, vagy épp a főbb karakterek felépítettségét. Inkább az érdekel engem, hogy  (szerintetek) a mi civilizációnk is erre felé tart-e?

Három hasonló témájú alkotás is eszembe jutotott, miközben ezen gondolkoztam. A Stephen King féle Menekülő ember, Orvell klasszikus 1984-e, illetve a Legyek Ura című regény.

A Wikipédia szerint az első igazi valóságshow 2002. szeptember 1-jén indult el Magyarországon a tv2-n Big Brother címmel. Ezzel párhuzamosan az RTL Klub is indított egy hasonló struktúrájú, de "Magyaros" verziót, Való Világ néven.

Azóta bepillanthattunk már a BÁR-ba és a BÁR 2.0-ba is. Most pedig a Viasaton az Éden Hotel 2. szobáiba leshetünk be a kulcslyukakon keresztül.

Ezeket a műsorokat elnézve, már csak egy paraszthajszál választ el bennünket az Éhezők Viadala vagy épp Orvell világától? Lehetséges, hogy annyira züllötté válunk mi is, hogy előbb-utóbb  a nyilvános élet-halál harcok érdekelnek majd minket tévénézőket? Ugyanis szexet vagy mesterségesen generált konfliktusokat ezekben a "műsorokban" is láthattunk már eleget. Ne gondoljuk azt, hogy itt nincsen forgatókönyv és minden spontán vagyis az akció-reakció elve szerint történik. Valójában a "való világ" igen is percre pontosan megtervezett műsor...

Véleményem szerint a különféle háborús övezeteiből történő élő tudósítások, tekinthetők egyfajta véres valóságshownak, hiszen itt kendőzetlenül láthatjuk a harcok következményeit, a halottakat, a sebesülteket vagy a civil lakosság nyomorát.

Tehát észre sem vettük és akarva-akaratlanul egy Orvell - féle világban kötöttünk ki?  Annyi a különbséggel, hogy a mi világunk még színes? Vagy a hétköznapi emberek már nálunk is orvelli módon  elfásultak, elszürkültek lelkileg? Tehát a fogyasztói társadalom  biórobotjai lettünk, akiknek mesterségesen tompítják a tudatát is?

Szeretném hinni, hogy NEM!Bízom abban, hogy vannak még önálló ötleteink és tiszta gondolataink.

A végső kérdés tehát az, hogy mennyire engedjük a tudatunkat a médiumok által befolyásolni/manipulálni?

A válaszok és a tettek pedig csak rajtunk múlnak...

A '80-as évek végén a Music TV-n volt egy kampány ezzel a jelszóval: "Free your mind" vagyis "Szabadítsd fel az elméd"!!!

 Forrás:

wikipedia

Music Television

Még mindig hódít a csokoládékatona a Katonában

Ma este  - egy pohár forrócsokival a termoszomban  - hirtelen "felindulásból", beültem Bernard Shaw A hős és a csokoládékatona című zenés darabjára a Katona József színházba.

Rég nevettem ilyen felszabadultan egy szerelmi négyszögön és az abból adódó kalamajkákon, miköben Boban Markovic féle vérpezsdítő muzsika dübörgött a fülembe.

Forrócsoki, humor, zene kell ennél több egy laza kedd esti kikapcsolódáshoz? (Szerintem nem.)

1885-öt írunk, helyszín a szerb-bolgár határ. A bolgár Petkova család egyetlen leánya Raina (Jordán Adél), álmodozik Szergejről (Nagy Ervin) a fronton harcoló félisteni hőstetteket véghezvivő vőlegényéről. Az éjszaka kellős közepén azonban váratlanul bemászik az erkélyén, egy az ellenség -  Szerbek  - oldalán harcoló csapzott zsoldos katona, menedéket keresve. A lány elbújtatja a fiút, amikor a bolgár katonák átkutatják a házat. A rejtözködő tiszt hálából elmeséli neki, hogy ő töltények helyett inkább csokoládéval harcol a fronton. Az első felvonás végére pedig egy váratlan kézcsók is elcsattan...

"Csokoládé Isteni étek, háború közben mennyei béke, olvad a számban a Bon-bon, mit nekem addig a bum-bum..." hangzik el az egyik dalban. És valóban a csoki jó, a csoki finom, a csoki megnyugtató, a csoki boldogságot ad, a csoki különleges élmény. Hogy miért? A tudományos magyarázat szerint segíti a boldogsághormonok (endorfinok) termelődését az agyban.

Személy szerint ha csokiról van szó, olyan vagyok, mint Gombóc Artúr vagyis jöhet a kerek, a lyukas, a szögletes, a töltött, a töltetlen, a meztelen, a mogyorós, a mazsolás, a mandulás és még sorolhatnám a végtelenségig. (Közben persze eltekintünk a kalóriák számolgatásától.)

De nem szeretnék elkalandozni... A cselekmény további részében hazaérkezik a szintén katona édesapa (Haumann Péter) és a vőlegény (Nagy Ervin). Raina és édesanyja (Bodnár Erika) természetesen eltitkolja a szökött csokihős bujtatásának történetét. A fiatalok között látszólag idilli/fennkölt érzések cikáznak oda-vissza. Vagy még se? A csatában kiéhezett Szergej megkörnyékezi Lukát a család szolgálóleányát (Pálmai Anna). (Alakul tehát az a bizonyos négyszög...)

Nem ejtettem még szót az utolsó - negyedik - szerelmesről Nikoláról (Bán János) az idősebb szolgálóról, aki arról ábrándozik, hogy feladva egyhangú cseléd életet, Lukával közösen boltot nyit Szófiában. 

Úgy tűnik minden a helyére került, hiszen a család ismét együtt van, a szülők boldogok, hogy a lányuk férjhez megy, Nikola tervezgeti Lukával a közös jövőtjét... Ám ekkor váratlanul beállít hozzájuk Bluntschli kapitány (Kocsis Gergely), alias csokoládékatona Svájcból.

Mondanom sem kell, hogy ettől fogva felbojdul a békés bolgár család élete. De semmi pánik, mert a harmadik felvonás végére minden elhallgatott piszkos vagy ábrándos kis titokra fény derül. Miközben a nézőt folyamatosan sodorja magával a zene, és a töménytelen mennyiségű valódi humor. A darab végére azt is megtudhatjuk, hogy miként festenek az élet valódi hősei...

Csokifüggőknek és a balkáni dallamok kedvelőinek erősen ajánlott az előadás megtekintése. Őszintén javaslom azonban, hogy  egy tábla csokoládét mindenképpen vigyenek magukkal a hölgyek és az urak mielőtt színházba indulnak...

 

 

 

Nagyot fordult velem a világ...

Az elmúlt hónapokban nagyot fordult velem a világ. Eddig azért nem akartam írni erről mert magam sem hittem el azt, ami velem történik.

De meg kellett tanulnom rendületlenül hinni a csodákban. Még akkor is ha borús az ég és jön a vihar, mert a felhők egyszer eltűnnek az ég pedig kiderül. Mindig... Higgyétek el nekem! 

A Moravcsik Alapítványnál rátaláltam egy lelkes csapatra, akikkel rendkívüli dolgokat lehet létrehozni :)

Hogy ezt megtapasztalhassam, el kellett költöznöm. Budapest - szerintem - kívülről szép, de ha benne élsz eléggé megpróbáltató környezet egy mozgáskorlátozott ember számára. Bár a mondás szerint "teher alatt nő a pálma".

Három hónap után végre megtaláltam az egyéni kapaszkodóimat bizonyos emberekben:)

Nem volt könnyű elhagyni az otthonomat de lépnem kellett, mert ezt az utat jelölték ki számomra a sors Istennői. Külön köszönet Ibolyának, aki motivált és segített a költözésnél.Rendkívül inspiráló és fontos számomra az ő Barátsága.

Szóval új élet, új benyomások, új emberek és persze a régi pesti barátok.

A színeket még keresem a Fővárosban, de jópár emberben már megtaláltam a nekem tetsző árnyalatokat, hangulatokat, nevetést és ez megnyugvással tölt el.

Most kezdenek körvonalazódni az új kalandjaim, amikről részletesen beszámolok majd.

Igen, jó érzés végigsétálni az utazótáskámmal a Kossuth utcán és inni egy sört a világ legjobb kocsmájában. Ugye Rubber Puppet? Ti is megénekeltétek ezt a "feelinget" abban a bizonyos dalban, amit megpróbáltam belinkelni:

https://www.youtube.com/watch?v=0-6M1KLJHIM

Nagyon hiányoznak a kispajtásaim, a kedvenc Butikom, meg a Bárka, meg a Fény, meg a Tamás Bátyja hamburgere, vagy éppen az Incognitó terasza, nu meg a "Salalala" ahogy a Galó szokta volt mondani. Szeretném hinni, hogy ezt az életérzést mindig megtalálom ha hazajövök. Tudom, hogy Veszprém, Fűzfő és a Balaton az én kis világom közepe.

Ez pedig már csak így marad. (Ebben az életemben legalábbis.)

 

 

 

 

Nosztalgikus Karácsony

 

December 24-én este kissé rendhagyó karácsony esténk volt. Apa már kora délután nekiállt karácsonyfát díszíteni. Türelmetlen volt, akár egy kisgyerek. Ezután a szüleim régi bakelitlemezeket szedtek elő, és ezeket hallgatták. Volt itt Illés, Kovács Kati, Bontovits Kati és Zorán is.

Bolondoztak, és felkérték egymást táncolni. Még apa is benne volt a mókázásban, pedig köztudottan botlábú. Felidézték a fiatalságukat és végre nem a mindennapi gondokról, vagy a politikáról beszélgettek. Vidáman sztorizgattak,és közben teli torokból énekelték a régi slágereket. Mivel elég ritkán lakott városrészben lakunk, így dalolásuk nem zavarta meg a szomszédokat.

Cilóka a nyugalomhoz szokott macska kíváncsian méregette két gazdáját a foteljából. Gyanítom, hogy a macsek nem értékelte annyira a hangos zenét. Nem fogta fel az "Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa..."  mélyebb értelmét.

Elnézegettem őket, ahogy bolondoznak, és örültem, hogy végre felszabadultan ünnepelnek.

Este 6 óra körül, aztán hozzánk is eljött az a bizonyos karácsonyi angyal. A gyertyafényes terített asztal melett, miközben egymás kezét fogtuk, Hálát Adtunk a Teremtőnek, hogy ebben az évben is gondoskodott rólunk. Majd koccintottunk... Nem volt köztünk vita vagy morgolódás mert a lényeg, hogy ismét együtt voltunk, egy újabb (nosztalgikus) karácsony estén...

 

Egy Nap, amikor beleszerettem Szlovéniába...

Azt mondják Isten jókedvében teremtette Szlovéniát, mert mindenféle természeti csodával elhalmozta ezt a picinyke országot, Európa egyik gyöngyszemét. A Szlovén Köztársaság lakosainak száma körülbelül 2 millió fő, területe csupán 10.124 négyzetkilóméter. Találhatunk itt magas hegyeket, kiterjedt erdőségeket, gyógyfürdőket, termékeny (al)földeket, és egy zsebkendőnyi csodás tengerpartot.

Az elmúlt napokban teljesült egy régi vágyam, végre láthattam a tengert! 35 évesen sikerült ezt az álmomat is megvalósítanom, hála az Utitársamnak, és a Teremtőnek.

Nekem hihetetlen élmény volt azt átélni/meglátni, hogy a "Juliska" Alpok egyik oldalán kontinentális a növényzet és hideg, télies az időjárás, míg átérve az alagutak útvesztőjén Kopernél mediterrán jellegű éghajlattal és növényvilággal találkozunk.

Piran-ban töltöttem el a legtöbb időt rövidke kirándulásom során. Megérintett az öböl szépsége, a kék vizű kristálytiszta tenger, valamint a helyi emberek kedvessége és a belőlük áradó nyugalom.

A tengerparti települések lakói nem sietnek sehová. Egyfajta "Hej ráérünk arra még..." mentalitással rendelkeznek. Szeretik és Tisztelik az Adriát, mert biztosítja a megélhetésüket. Maguk között kedvesen Jadrankának becézik a tengerüket. Élveztem, hogy pár óra alatt a télből a tavaszba csöppenhettem.

Miközben a tengerparton sétáltam, éreztem az arcomon a nap (erős) fényét. Az ódon városka szűk sikátoraiban barangolva, megállt az idő. Itt magától lelassul az ember életritmusa. Őszintén szólva el is felejtkeztem az otthoni eseményekről a leminősítésről vagy a rossz gazdasági helyzetről. Hirtelen ezek a dolgok teljesen jelentéktelenné és igen távolivá váltak a számomra.

Megcsodáltam Piran főterét, továbbá egy 1487-ben épült kis házacskát korai gótikus stílusú ablakokkal, végül meredek lépcsőkön keresztül a templomhoz is felmásztam. Másnap a  reggeli napfényben a piros cserepes háztetőket látva, az jutott eszembe, hogy a Szlovén Dubrovnikot látom magam előtt.

Késő délelőtt átmentünk Portoroz klasszikus szállodasoros, pálmafás, kávézós üdülővárosába. Itt elnyújtóztunk egy stégen, és pihentünk egy keveset. Persze, mint minden túrista, én is gyűjtögettem néhány kagylóhéjat, és megkóstoltam az Adria vizét, mert tudni szerettem volna mennyire sós ízű a tenger.

Mielőtt hazafelé vettük volna az útirányt, átmentünk ebédelgetni Izolába a Szlovén Tengerpart harmadik kistelepülésére. Mivel délvidéki származású vagyok apai ágon, így igazi csevapcsicsát rendeltem, amit vöröshagymával, friss kenyérrel és valódi ajvárral tálaltak. Isteni finom étel én mondom.

Az élményeim hatására - tudom, hogy kissé szentimentálisan hangzik - beleszerettem Szlovéniába! Köszönöm...

 

 

Új út, új élet....

Ma 2011. december 10-én elköszöntem az elmúlt négy évem meghatározó helyszínétől. Rájöttem, hogy előre kell néznem és a  saját Utamat kell járnom.  Nincs már bennem fájdalom, harag vagy kétségbeesés.

Este vártak a barátaim a Bárkába, és bepótoltuk az elmaradt szülinapomat. Kaptam egy ezüst Keresztet és egy jáde kőböl faragott Buddha szobrocskát. Ezek mindig emlékeztetnek majd az Útra bárhol is járok...Tudom, hogy sosem leszek egyedül, mert sokan szeretnek és mellettem állnak a családommal együtt!Köszönet mindenkinek az elmúlt hetek bátorításáért.

(A nevek felsorolásától eltekintek, mert hosszú lenne a lista és senkit sem szeretnék megbántani azzal, hogy véletlenül kihagyom.)

Egy Kereszt és egy Buddha szobrocska egymás mellett... A két kedvenc Mesterem jelképei ebben az életemben.

A Kereszt a Krisztusi áldozatra emlékeztet, hiszen  Jézus értünk halt meg a keresztfán. Kivezette az emberiséget az anyagból, és  vele - még ha lassan is de - elindultunk a Fény felé. Isten Egyszülött Fia Szeretetre és Megbocsájtásra tanít bennünket a mai napig. Egységbe hívja a Föld Népeit. Ezen a rögös de csodákkal teli úton  - valljuk be - nem könnyű járni, ebben a  kemény világban. Sokszor elvakít bennünket a saját egónk.  Azt gondoljuk, hogy egyénként külön állunk mindenkitől és azt tehetünk, amit csak akarunk. De ez nem igaz, mert cselekedeteink által hatással vagyunk egymásra, sőt magára a Bolygóra is.

Buddhára néztem... A végtelen nyugalmát szeretném elsajátítani. Tudom ez nem egyszerű feladat, tehát van még mit tanulnom...Majd egy szó jutott eszembe valahonnan mélyről: Béke...

Most, hogy itt ülök éjjel a laptopom előtt hiszem és érzem, végre megtaláltam a lelkibékémet :) 

Már nem vagyok a saját félelmeim fogja. A Teremtő gondoskodik majd rólam és oda fogok kerülni, ahol szükség van rám...

A változás ösvényére léptem és bízom benne, hogy "Jó az Út" ahogy Eszter barátom mondaná....

(Külön köszönet John Vendetta Sky-nak vagy másnéven "A Kegyetlennek", hogy megérinthettem a jobb karját!)

Bóvli ország nem ország?

Szép napot mindenkinek! Ébredés után ütöttem a kedvenc bögrémbe egy teát, bekapcsoltam a laptopomat, és elolvastam a híreket. Várható volt, hogy a Moody's leminősíti Magyarországot, de engem mégis megdöbbentett! Tudom, hogy hazánk gazdasági helyzete instabil a magas államadósság, és az elhúzódó (globális) pénzügyi vállság miatt, de felháborító számomra az a tény, hogy amerkai szakemberek döntenek több millió  Magyar ember sorsáról, és további életéről!

A tengerentúlról minden másképp látszik, és egy átlag amerikai állampolgár még mindig összekeveri Budapestet Bukarestel.(No comment!)

A netes kislexikon szerint a bóvli szó jelentése: "rossz minőségű, selejtes, értéktelen áru; vacakság, ócskaság"Én továbbra sem érzem azt, hogy "bóvliországban" élek, de mások, mint a Moody's igen! 

Eszembe jutottak a szellemi alkotásaink vagy épp a bennünk rejlő szellemi tőke. Konstatáltam, hogy tehetségnek és tudásnak - Hála az Égnek - ma sem vagyunk híján. Ám kénytelen voltam azt is tudomásul venni, hogy agykoponyáink többségét "elszívják" külföldre dolgozni és csak néhány igazán lokálpatrióta figura marad itthon. 

Mindenesetre  a becsületesen dolgozó/dolgozni vágyó hétköznapi adófizető polgárokat, az időseket vagy a fiatalokat  én semmi esetre sem merném "lebóvlizni".  

Továbbá a természeti kincseink is mind-mind megfizethetetlenek! Gondolok itt az Alföldekre vagy az ismertebb hegységeinkre, úgymint a  Bakony, a Budai-hegység, a Börzsöny,  a Bükk, a  Cserhát, a  Mátra, a Mecsek vagy éppen a Pilis.

A tavainkat, mint a Balaton, a Fertő-tó, a Hévizi-tó, a  Megyer-hegyi tengerszem, az Öreg-tó, a Szelidi-tó, a Tisza-tó  vagy a Velencei-tó sem hagynám ki felsorolásból az édes- és gyógyvízkészleteinkel együtt.

A folyóinkat is felírom a listára, úgymint a Berettyót, a Bodrogot,  a Drávát, a Dunát, a Hernádot, a Kapost, a Lajtát, a Marost, a Rábát, a Sebes-Köröst, a Tiszát, a Zalát.

A védett állatokról sem felejtkezhetek meg, hiszen a biológiai diverzitás egyre értékesebbé válik ebben az évszázadban. A puhatestűek közül figyelmet érdemel a Lapos tavikagyló, a Tompa folyamikagyló, Balogcsiga, a Bödöncsiga, a Dagadt órsócsiga, és az Éti csiga  - igen kérem, már őt is védeni kell és nem lehet nyakló nélkül szedni a réten!

A védendő ízeltlábuak közül megemlítem  a Kövi rákot, a Bikapókot, a Búvárpókot, a Magyar aknászpókot, az Óriás keresztespókot(!) és a kedvencemet a Szurkos torzpókot . :) :)

A gerinceseknél fokozottan védettnek minősül 27 féle hal, továbbá 18 fajta kétéltű, 280 madárfaj és 41 emlős állat! Lásd: Hosszúfülü denevér, Alpesi zerge(!), Barna medve, Mókus(!), Vakond(!), Vadmacska!

Cikkem méltó befejezéseként, bemutatok néhány közkedvelt és (el)ismert Magyar márkát, mint Pick, a Gyulai, a Herendi, a Zsolnay, a Hollóházi, a Kalocsai Paprika, a Kalmopyrin, a Tisza cipő, a Fundango sportruházat, a Béres csepp, a Törley!

Miközben információk után kutattam a neten rájöttem arra, hogy mi Magyarok mennyi értéket termetettünk, a történelem során. Pedig már 10 millióan sem vagyunk az idei népszámlálás adatai szerint. Elgondolkodtató nem? Akkor hol van itt a bóvliság kérem? Aki tudja a választ, az utolsó kérdésemre írja meg nekem. 

Források:

Wikipédia a szabad enciklopédia

www.mokkka.hu

www.kislexikon.hu

www.pbkik.hu

 

 

Haverok, buli, fanta...

Haverok, buli, fanta...(Bár az én esetemben fanta helyett inkább sör.) Emlékeztek még erre a reklámszlogenre? Nos én emlékeztettem magam, amikor a múlt héten szombaton végre elindultam bulizni! Egy barátom születésnapjára voltam hivatalos Balatonalmádiba. Tudom, ha épp állást keresel és a megszokottnál is szűkösebbek az anyagi lehetőségeid, akkor nem szívesen mozdulsz ki otthonról ugye? (Hallom az igeneket a hasonló helyzetben lévőktől a háttérben!) Ebben a nyirkos, szürke és hideg időben én is hajlamos vagyok arra, hogy otthon nyalogasssam a sebeimet, és azon tűnődjek, hogy miért is kerültem ismét ebbe a bizonytalan szituációba? Ez pedig nem jó hozzáállás! Hibáztathatjuk ugyanis a gazdasági vállságot, a politikai rendszert, a társadalmi és munkaerőpiaci berendezkedést - utalva itt például a minket ért esetleges diszkriminációra -, ám ettől még nem fogunk előrébb jutni!

A fennálló helyzet - jelen esetben a munkanélküliség - ellenére, néha igenis ki kell törni a hétköznapok fogságából! Másképp honnan szerezhetnénk újabb erőt adó élményeket a további létezéshez és előrejutáshoz?

Tapasztalatból tudom, hogy a tartós munkanélküliség együtt jár a társas és baráti kapcsolatok szűkülésével.

Ha valaki nem szeret bulizni, akkor is alkalom adtán hívja meg a barátait, és beszélgessen velük egy kávé, tea vagy egy pohár bor mellett a saját otthonában. Már ez is inspiráló lehet mindkét fél számára. Ne csak a közösségi oldalakon tartsuk egymással a kapcsolatot, mert az bármennyire kényelmes is, de virtuális jellegű. Nincs benne élet! A chaten a smylie-k ellenére sem halljuk a beszélgetőpartnerünk hangját, nem látjuk a gesztusait, és nem érezzük a kölcsönös egymásra irányuló figyelmet sem. Manapság sokszor  már gondolkodnunk sem kell, hiszen az a "bizonyos oldal" még a születésnapokra is emlékeztet minket. (Hála ezért a funkcióért Mark Zuckerbergnek az "Arckönyv" alapítójának!)

Végül is  - a túlbonyolított indulás ellenére -  jól éreztem magam. Várható volt, hogy kellemesen fog alakulni az este, hiszen a társaság minden tagját régóta ismertem. A sörözés mellett  a beszélgetésre is jutott idő,  és mindenkivel sikerült pár mondatot váltanom. Az este vége felé még karaokeztam és táncoltam is a többiekkel együtt.

Anyukám nyugodj meg mert tisztelettel jelentem, hogy a  "másnap" érdeklődés hiányában elmaradt. Köszönhetően az éjfél után elfogyasztott tetemes mennyiségű szürkemarha pörköltnek, kovászos uborkának, és  friss fehér kenyérnek.(Éljen soká a szakács!) Vasárnap nem voltam ugyan igazán fitt, mivel én sem vagyok már 20 éves...De őszintén mondom megérte ez a kis áldozathozatal. 

A tanulság az, hogy némi (energia)befektetés is kell ahhoz, hogy kimozduljunk, és jól érezzük magunkat a barátainkkal. Néha én sem értem magam. Miért kell unos- untalan előadnom, a  "mivel jutok haza", meg "a nem bírom már úgy az éjszakai életet" című műsorszámokat. Teljesen felesleges nem? Másrészt, ebben  a "monotragikomédiában" előadó és közönség vagyok egyszemélyben. Különben is,  ha meghívnak egy buliba oda illik elmenni, mert számítanak a társaságodra másképp nem lennél rajta a VIP  - listán. :) :)

Zárásként megállapítom, hogy bárhol jól érezheti magát az ember mindenféle felesleges flanc nélkül, mert a lényeg a társaságban rejlik. 

Attitűdök

Divat és a megváltozott munkaképességűek...Aki ismer, az tudja, hogy jó stílusérzékkel vagyok megáldva. Sosem gondoltam volna, hogy ezt a két kifejezést - akár szóban, akár irásban  - együtt/egyszerre fogom valaha is használni.

Bár hazánkat a hitelminősítők folyamatosan fenyegetik, és a Wall Street-et sem tudták elfoglalni a bankrendszer ellen tüntető aktivisták, továbbá Obama elnök sem ismerte el, hogy a Fehér Ház kapcsolatban állna a földönkívüliekkel, nálunk új szelek fújnak...

A divatban mindenképp!

Lelkes emberek egy kis csoportja, élükön Zoób Kati divattervezővel, Attitude néven új Magyar márkát teremtett. A ruhákat elnézve két szó jutott eszembe minőség és elegancia. Remek párosítás!

Én azonban inkább arra fókuszálnék, hogy a kollekció darabjait megváltozott munkaképességű dolgozók keltik életre. A projekt kitűnő példája annak, hogy a fogyatékkal élő munkavállalók is képesek értékes, és precíz munkavégzésre. Vagyis a közfelfogással ellentétben tehát, nem csak boríték hajtogatásra, kefe vagy cirokseprű kötésre alkalmasak ezek az emberek. Mostanában pedig különösen fontos ez a példaértékű vállalkozás, mert a kormány szeretné a munkára képes fogyatékkal élőket a munkaerőpiac felé orientálni.

Nincs is ezzel a tervel/elképzeléssel semmi gond, hiszen a munka az ember egyik legalapvetőbb szükséglete. Nemcsak azért mert fizetést kap érte, hanem mert hasznosnak érzi magát, definiálja helyét a társadalomban, közösségi életet él illetve a munka segítségével  - ideális esetben - kifejezheti a saját képességeit és készségeit. Erre pedig mindannyiunknak szüksége van.

(Halkan megjegyezném, hogy a munkához való jogot a Magyar Alkotmány is rögzíti. Az már egy másik kérdés, hogy ezzel a ténnyel jutunk-e előrébb az álláskersés során...No comment a részemről!)

A 2008-as esztendő óta folyamatosan fennálló kaotikus gazdasági helyzetben, ilyen magas munkanélküliség mellett, nem könnyű az elhelyezkedés senkinek sem. A fogyatékkal élők  - szerintem - hátránnyal indulnak a nyilt munkaerőpiacon. Bizonyos munkaköröket meglévő hiányosságaik miatt, egyáltalán nem vagy csak korlátozottan tudnak betölteni. A saját példámból kiindulva én sem tudok a kereskedelemben vagy a vendéglátásban elhelyezkedni, bármennyire szeretnék is...

Úgy tudom, hogy tervezik a rehabilitációs kártya bevezetését, amely kedvezményeket biztosít azoknak a munkáltatóknak, akik fogyatékkal élőket kívánnak foglalkoztatni.

Véleményem szerint a kártya bevezetésével párhuzamosan, ösztönözni kellene az atipikus foglalkoztatási formák elterjedését hazánkban. Itt elsődlegesen a részmunkaidős foglalkoztatásra, valamint a távmunkára gondolok. Ez a két foglalkoztatási forma nálunk igen ritkán fordul elő, pedig tőlünk nyugatabbra nagyon is elterjedt. A közigazgatásban például alig van részmunkaidős státusz.

A távmunka elterjedése a háztartások szélessávú internetkapcsolatainak bővülésével párhuzamosan valósulhat meg. A munkáltatók számára ez a foglalkoztatási forma költséghatékonyabb jellegű, hiszen kevesebb utazási költséget, iroda bérleti díjat, illetve rezsit kell fizetniük. 

Bízom benne, hogy nemsokára arról fogok újságcikkeket  olvasni, hogy a kormány továbbra is kiemelten fontosnak tartja a védett vagy félvédett munkahelyek teremtését. Továbbá növekedni fog a részmunkaidőben és a távmunkában történő foglalkoztatás. Lehet, hogy ez sokak számára utópisztikus elképzelésnek tűnik, de szerintem ebbe az irányba kellene elindulni végre.

Merem feltételezni, hogy az Attitude létrehozásában résztvevő szakemberek a jövőben szívesen megosztják az érdeklődő munkáltatókkal a tapasztalataikat és az eredményeiket is.

Hölgyeim, Irány a legközelebbi bevásárlóközpont! Ne feledjék, hogy a vásárlásaikkal támogatják a fogyatékkal élők foglalkoztatását, és a szinte nem létező hazai textilipart is. Igy gazdasági szempontból két legyet is üthetünk egy csapásra. Érdemes tehát minden szezonban beszerzni majd egy-egy újabb darabot a kollekcióból.

Nem szeretném ha valaki nagy izgalomtól eltévedne, így azt is megmondom nektek, hogy melyik plázába kell elszaladni abban a tűsarkú cipőben.

(ATTITUDE üzlet : Budapest, Allee Center 1. emelet, októberhuszonharmadika utca 8-10.) 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bemutatkozás

Szép Estét Mindenkinek!

Máté vagyok és veleszületett járáshibám van. Sajátos helyzetemből adódóan egyedi szemüvegen át látom a világot. Ebben a blogban a számomra fontos kérdésekről szeretnék írni nektek.

Széles látókörömből adódóan a könnyedebb és a komolyabb témák egyaránt érdekelnek. Az a cél vezérel, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos társadalmi eseményekre, jellemzőkre. Szeretnék gondolatokat ébreszteni az olvasóimban, és várom a hozzászólásokat is. (Nyugi, azért lesz alkalom a bolondozásra is, nem fogok mindig "komolykodni".)

Akkor csapjunk bele a lecsóba!

1976. novemberében születtem Veszprémben, 7 hónapra 1400 grammos súllyal. A vajúdás és a szülés hosszú órákig tartott, közben az édesanyám rettenetes fájdalmakat élhetett át.

Egy éves korom után derült ki, hogy little kóros vagyok, mivel nem kezdtem el időben járni. Gyerekkoromban több operáción és hosszan tartó kórházi kezeléseken is átestem.

De mi az a rejtélyes little kór?

Nos ez egy veleszületett mozgás- és szellemi képesség beli zavar, amely magzati korban vagy születéskor elszenvedett agykárosodás miatt alakul ki. Okozhatja méhen belüli fertőzés vagy  - az én esetemben - születéskor fellépő oxigénhiány és bizonyos agyi területek roncsolódása.  (Nálam egy mozgásért felelős idegdúc károsodott.) A hétköznapi életben izomgyengeséggel vagy fokozott izomtónussal, a járás és a koordináció zavaraival jár együtt. A betegek lehetnek szellemileg teljesen épek, de értelmi visszamaradás is felléphet náluk.

Járáskor  a térdek és bokák befelé húznak, ezért nem tudom letenni a sarkamat. Lábújjhegyen járok a megrövidült achilles inak miatt. Hosszútávfutó vagy gátfutó tehát ebben az életemben  már nem lesz belőlem, de sebaj! :)

A tanulás fontossága...

Édesanyám arra ösztönzött , hogy érettségizzek le és tanuljak, mivel fizikai jellegű munkát nem tudok elvégezni. Mostanra beláttam, hogy igaza volt. Biztosan nem lehetett könnyű dolga a lázadó természetemmel. Nagy nehezen  - mert nem vagyok egy matek zseni - 1995-ben leérettségiztem a Pápai Református Gimnáziumban. Ezután a Szegedi Tudományegyetemen szociális munkásnak tanultam, később  ugyanitt a munkaügyi szervező szakot is elvégeztem.

Dolgoztam idősek otthonában házigondozóként, munkaügyi adminisztrátorként, legutóljára pedig referensként a Veszprémi Esélyek Házában. Itt  fogyatékkal élőkkel és idősekkel kapcsolatos társadalmi tudatformáló jellegű programokat szerveztem. 2011-ben munkanélküli lettem, és jelenleg álláskereső vagyok.

Meditáció, szórakozás, zene...

Szerintem a zene összehozza az embereket és segít megélni az élet pillanatait. Nagyon fontos része az életemnek, egyszerűen imádom. (Abszolút hallásom és jó ritmusérzékem van. A Gimi kórusában is énekeltem - bár nem önszántamból, hanem mert kötelező jelleggel besoroztak -.)

De nem lehet folyton zenét hallgatni. A csendre és az elmélkedésre is szüksége van az embernek nem igaz? Sokat olvasok és rendszeresen meditálok. Kedvenc könyvem Neal Donald Walsch Beszélgetések Istennel című trilógiája. Szeretek főzni, sörözni, kávézókba járni, és együtt lógni a kispajtásaimmal. Kedvenc városom Budapest. Kedvelem a pezsgését valamint az egyre színesebb kulturális és éjszakai életét.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a Balaton mellett élek. Biztos vagyok benne, hogy az Úr jókedvében alkotta meg ezt a természeti csodát.

Bemutatkozásnak legyen elég ennyi. Már új témákon töröm a fejem úgyhogy most lépek, és átnézem a jegyzeteimet. 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása