VISSZAHATÁSOk

Mottó: Hit nélkül nincs gyógyulás. Én hiszek a Gondviselő létezésében!"

Jól gondolom, hogy egyikünk sem emlékszik vissza jó szívvel a pandémia időszakára. Én sem... Úgy vélem, hogy a fertőzés és a bezártság a legtöbb ember testén és pszichéjén maradandó nyomot hagyott. Sajnálatos módon sokan vagyunk, akik a betegség következtében kialakult szövődményekkel küzdünk, és a kérdéseinkre  (valódi) magyarázat helyett, csak üres frázisokat kapunk. Ilyenkor jogosan érezhetjük azt, hogy egyedül vagyunk, illetve azt, hogy egyedül hagytak bennünket ezzel a (megoldásra váró) problémával. Sok esetben maguk az orvosok sem tudnak (vagy talán már nem is akarnak) választ adni a dilemmáinkra. Ezzel párhuzamosan - sajnos - több ismerősömnek csökkent a vitalitása és a fizikai teljesítőképessége a megbetegedés után. De tényleg mindennek egy ismeretlen(?) betegség lenne az alfája és az omegája? Erre a kérdésre én sem tudom a választ.

Az idei nyár kezdetéig azt hittem, hogy sikerrel leküzdöttem a pandemia utóhatásait és könnyelműen bíztam abban, hogy a testem és a lelkem túltette magát a megrázkódtatásokon. De nem így történt. Az elmúlt években, ha lassan is inkább kevesebb, mint több sikerrel, de megpróbáltam visszaszerezni a fizikai állóképességemet. Máig emlékszem rá, hogy a karantén utáni első hetekben egy-egy emelkedő, vagy lépcső "megmászása" ijesztően magasra emelte a pulzus és légzésszámomat. Ilyenkor nem volt más választásom, meg kellett állnom pihenni, tök mindegy hol voltam, vagy mit csináltam éppen.

Dr. Kotroczó Anikó az ayurveda tanárom, az immunrendszer és a test megerősítésére amla port, Vita Jam-et, és guduchi-t ajánlott. Az amla (indiai egres) amúgy is az egyik kedvenc gyógynövényem az indiai gyógyászatból. Kivételes fiatalító hatással bír és a citrusféléknél jóval több c-vitamint tartalmaz. A Dabur féle Vita Jam szintén amlából készül és a kalcium, foszfor valamint a vas mellett 43 gyógynövény segítségével erősíti a testünk szöveteit.

Ezek mellett szedtem még neem-et és silajit-ot is. A neem-mel kihajtottam a méreganyagokat, a shilajit-tal pedig növeltem a vitalitásomat. A fertőzés sok helyen méreganyag gócokat hagyott bennem, így rengeteg folyadékot ittam és kitartóan szedtem a kis kapszuláimat. A vesék utólagos károsodása és gyulladása kapcsán, azokat is tisztítani és regenerálni kellett a shilajit vagy a tejoltó galaj segítségével. A jóga gyakorlás során pranayama-val erősítettem a légzésemet és a felépülés érdekében megerősítő - tudat tisztító - mantrákat is használtam. A tartósan fennálló csípő és térdizületi fájdalommal viszont nem tudtam mit kezdeni, azon kívül, hogy igyekeztem mozogni és rendszeresen pótolni a kollagént, de mostanra kiderült, hogy a patikában kapható pirulákban a fokozott izületi megterhelés miatt (számomra) igen-igen kevés a hatóanyagtartalom.

Vissza kellett térnem a való életbe, de a következményeket illetően hátra volt még a feketeleves. Emlékszem arra is, hogy a betegség után egy villamosmegálló "lesétálása" is komolyabb gondot okozott. Közben sokszor kellett tudtosan figyelmeztetnem magam arra, hogy ne kezdjek el ész nélkül rohanni a saját jól megszokott tempómban. Gyalogolni, cipekedni csak óvatosan lehet! Lassan és alacsonyan - ahogyan az édesapám mondaná... Mivel az addig megszokott módon nem terhelhettem magam, így kénytelen voltam elosztani a házi munkát és a bevásárlásokat. Ma már alig járok boltba, inkább  rendelek, hogy elkerüljem a cipekedést.

Kifejezetten nehéz volt őszintén beismerni vagy inkább megérteni azt, hogy a 2014 óta felépített jógikus kondicióm - és az izmaim - egy része elveszett, és most mindent újra kell építenem testi és lelki értelemben egyaránt. Meg kellett békélnem azzal is, hogy a betegség után a bal bokám fizikailag nehezen terhelhető lett, ezért könnyebben elfárad és bedagad. Hosszabb gyaloglás után a bokám olyan volt, mintha kissé bevizesedne... Észrevettem azt is, hogy időjárás változás esetén mindkét térdem érzékenyebb lett és jóval gyakrabban fáj. Sokáig bajlódtam az emésztésem helyreállításával, ezért a különféle probiotikumok állandó "barátaimmá" váltak, végül a normaflore hozott helyre... Ezek voltak a 2022-es év történései, ekkor még nem gondoltam rá, hogy 2024-ben tovább erősödnek majd a testi panaszaim.

2023 tavaszán egy ortopédián történt látogatás után kiderült, hogy a fertőzés mellékhatásaként izom és izületi fájdalmaim lettek (a hosszan tartó gyulladás miatt). Ekkor az ortopédsebész posztcovid szindrómával diagnosztizált. Az állandó problémák mellett jóval érzékenyebb lettem a frontokra és a fáradékonyságom is megmaradt. Elveszítettem az eredendően pozitív életszemléletemet és lendületemet. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fogom mindezt visszaszerezni. A következő hónapokban észrevétlenül elhagytam az önazonosságomat, a rám jellemző optimizmust és lelkileg elindultam a lejtőn... Ám kezdetben mindebből semmit sem vettem észre...

Idén a probléma tovább folytatódott, mert a bal bokám jóval érzékenyebb lett. Július végére nyirok ödéma keletkezett rajta, ami feszítő fájdalommal és hangulatingadozással járt együtt. Az augusztusi szabadságomat megelőző héten, kétszer voltam nyirokmasszázson és a masszőrömtöl Gabitól egy orvos elérhetőségét is megkaptam. Most akupunktúrával és egy speciális injekció kúrával gyógyítanak. Munka után, hetente egyszer kezelésre járok és megint próbálok bízni a pozitív végkifejletben... (Más választásom úgysincs!) Döntenem kell(ett) a gyógyulás és a szenvedés között, én pedig a lassú gyógyulást választottam!

Az elmúlt hetekben szembesültem azzal, hogy az élet ismétli önmagát, mert az első hét évemben sokat voltam kórházban és jó pár operáción átestem. Most 40 esztendővel később, én döntök a sorsomról azzal, hogy végigcsinálom ezt a holisztikus kezeléssorozatot. Isten segítségével önállóan, felnőttként oldom meg a testi és lelki problémáimat és vállalom az ezzel járó felelősséget is!

Egy ponton túl ráébredtem arra, hogy, az állandó szenvedés teljességgel értelmetlen. Semmi értelme nincs a hosszan tartó testi vagy leki kínlódásnak, kivéve ha a lélek valamilyen okból tudatosan választja ezt a tapasztalást... Hiszen ez is egy eszköz (lehet) arra, hogy letörjön az egónk és kialakuljon bennünk az (őszinte) alázat.

Miután lelkileg lementem a problémáim aljára beláttam, hogy már eleget ültem a gödör fenekén és nagy nehezen  az elmozdulás mellett döntöttem. 2024 nyarán mindent elveszítettem és teljesen tehetetlennek éreztem magam. Nem írtam, nem strandoltam, nem bicikliztem, nem SUP-oltam. Ihletem sem volt, mert értelmetlennek láttam a létezésemet. Aztán a sors kegyelemből elvezetett a mostani orvosomhoz és a fény ismét pislákolni kezdett az alagút végén!

Lassan haladok és elviselem a gyógyulással járó fizikai fájdalmatkat a hangulatingadozásokkal együtt. Meggyógyulok, hisz' mást úgysem tehetek. Eddig erős közhelynek tartottam a mondást: "Ha egészség van, akkor minden van!" Ez azonban  tényleg így van. Az egészségünknél nincs fontosabb az életben! De ezt is csak saját tapasztalatból lehet teljesen megérteni, átérezni, belátni és tiszta szívvel értékelni is. Hiszen ha testi és lelki értelemben egészek vagyunk, akkor nincs előttünk lehetetlen...

A sorsom alakulásáért senkit sem hibáztatok, hisz bátran mondhattam volna nemet az oltásra. De őszintén bevallom nektek, hogy féltem. Féltem attól, hogy mi lesz a kis törékeny egzisztenciámmal, hogy miből és hogyan fogom eltartani magamat, mert tudtam, hogy 50 felé battyogó mozgáskorlátozottként közel sem egyszerű feladat újra munkát találnom! Tényleg dönthettem volna másképp...

De ez már mindegy. Most előre nézek az egészséges befejezés felé. Nem okolom magam, mert annak sincs értelme, ha folyton azon pörgetem az elmém, hogy mi lett volna, ha egy másik oltást választok? Nos, annak is lett volna mellékhatása. Hisz minden kívülről jövő (mesterséges) dolognak nem kívánt tünete van.

Vagyis Isten kezében vagyok és mindig is abban voltam, ahogyan mindenki más! Senkinél sem vagyok jobb, vagy különlegesebb, sőt(!) sokmindenben esendőbb vagyok a többieknél. A jelenlegi megélésemen keresztül ideje elengednem a szenvedést és a halálfélelmet, mert ezek a tudat sajátos tévedései. Ha magasabb szintről nézem a velem történteket, akkor minden tapasztalás mógött bölcsesség rejlik. A mostani utam, a belső alkímiai folyamatom része, melynek során a személyiségem jóval elfogadóbbá és megértőbbé válik.

Már nem akarok - szociális munkásként és emberként sem - egyfolytában megmenteni mindenkit, ezért néhány lépéssel távolabbról figyelem a körülöttem zajló eseményeket. A betegség segítségével fokozatosan megtanulom azt, hogy ne akarjak semmit sem. Hogy ne akarjak birtokolni, befolyásolni, vagy épp meggyógyulni sem. Hagyom, hogy isten szabadon cselekedhessen bennem és rajtam keresztül. Beláttam azt is, hogy az életben sosem irányítottam semmit sem. Ez is az egóm egyik tévedése volt a sok közül. A véletlennek tűnő események sorozata mögött pedig a legnagyobb szeretet és odafigyelés rejlik. A figyelmemet visszahúztam a külvilágból és az egészségem helyreállítása került az első helyre. Hónapok óta nem vacsorázom és alkoholt sem ittam. Ezen kívül a hasamba is kapok súlyvesztést elősegítő tűket. Ez az életem, ez a sorsom és megbékéltem vele...

Utóirat: Írás közben húztam egy kártyát az egészségemre Ezt az üzenetet kaptam: gratulálunk jó helyen vagy a megfelelő időben. Az életedben véget ért egy helyzet! ( Mivel a lelki síkokon másképp telik az idő, így az égi segítőim már befejezettnek tekintik a mostani helyzetet.) Átélheted a teljesség a hála és a megelégedettség érzését, belevághatsz valami újba, vagy megállhatsz és élvezheted a pillanatot. Most mélyebben megértheted önmagadat és az Univezum működését.

Képek forrása:

1 - akupunktúra: kirsche.hu

2 - kártya: dudus.hu

3 - alagút:blikkrúzs.blikk.hu

Tegnap reggel, miközben a metróban a Deák téri Princess felé vitt a mozgólépcső, hogy találkozzak Vikivel a kolléganőmmel, a szokásos álmos, kissé meditatív hangulatomban hirtelen beugrott egy gondolat és nem hagyott nyugodni: "az élethez bizalom kell". A bizalom pedig egyenlő a Gondviseléssel - folytattam tovább a hirtelen jött belső eszmefuttatásomat. (Ettől az erős szellemi impulzustól azonnal felébredtem és izgatott lettem.)

Beláttam azt is, hogy ezt a rám jellemző szemléletet ez év márciusától kezdve szép lassan elveszítettem. De talán azért kellett elveszítenem az élet iránti bizalmat, hogy megint rátalálhassak és újfent elmélyítsem magamban a Létezés iránti csodálatot.  Rájöttem arra is, hogy az állatok - Isten teremtményeként - nem aggodalmaskodnak azon, hogy lesz-e elegendő napi táplálékuk, vagy télvíz idején találnak-e búvóhelyet ahová behúzódnak a fagyos éjszakák elöl. Ők ösztönösen érzik és tudják, hogy amíg élnek mindig lesz ennivalójuk, vizük és hajlékuk is. Egy másik hasonlattal élve ahogy az újszülött csecsemő feltétel nélkül bízik az anyja szerető gondoskodásában, felnőttként ugyanúgy kellene bíznunk az életben és a Gondviselésben egyaránt. Az élethez bizalom kell de, hogy miért mondom ezt? Azért, mert az élet egyenlő a gondviseléssel és a bölcsességgel is.

Ennek ellentmond ugyan, hogy az elmúlt években ezen a Földnek nevezett jelentéktelen bolygón látszólag alaposan összekúszálódtak az események. A régi szabad élet és szabad fogyasztás korszaka egyelőre lezárulni látszik, és hiszitek vagy sem, de jelenleg épp (különféle megtervezett válsághelyzetek segítségével)  a nagynehezen kivívott szabadságjogainkról mondunk le önként és dalolva a kényelmünkért cserébe.

Mégis - ebben a kivételes történelmi pillanatban - mi lenne a legfontosabb teendőnk ezen a sokat gyötört planétán?  (Ott ahol néhány esztendő leforgása alatt érezhetően nehezebb lett az egyéni és kollektív létezés!) Nos mindezek ellenére, reggelenként azzal a tudattal és lelkiállapottal kellene felkelnünk, hogy bármit is játszanak nekünk a bábszinházban, abból semmi sem igaz! Továbbra is bíznunk kell az életben és a mögötte rejlő univerzális bölcsességben! Rendületllenül hinnünk kell abban, hogy ma is történik velünk valami jó és mindent meg kell tennünk érte, ami erőnkből futja.  Nem szabad a félelemre és a rettegésre koncentrálni, mert a mesterséges válsághelyzetek nem Istentől származnak, hanem emberi döntések következményei.

Őszintén bevallom nektek azt is, hogy ez a hozzáállás nekem sem sikerül állandóan, de nem adom fel és unos untalan megpróbálkozom vele a hét minden egyes napján. Az elmúlt hónapokban rengeteget küzdöttem a bokasérülésemmel és a folyamatos fájdalom miatt a kelleténél több figyelmet szenteltem neki... Ám december 9-én vagyis épp a múlt szombaton meguntam a dolgot és úgy döntöttem, hogy elég volt a szenvedésből! Itt az ideje, hogy a betegség helyett az életet válasszam és egy határozott "mozdulattal" kiléptem ebből a drasztikus szituációból.

Erősíteni kell a bokaizületemet, ezért első lépésként elhagytam a már jól megszokott sötétszürke bokarögzítőmet. Láss csodát! Szombat óta nem húztam fel a lábamra a speciális gumis szorító zoknimat és ugyanúgy tudok menni, mint a sérülésem előtt...(Jó - jó kicsit még fájdogál az izület, de nem dagad be és ezt kifejezetten jó jelnek tekintem.) Mindez apró de hatásos lépés volt, azért hogy kikerüljek abból az állapotból, amibe az elmúlt hónapokban önként belehelyeztem magam. Hogy miért mondom ezt? 

Azért, mert ha visszatekintek és kívülről szemlélem a 2023-as esztendőt, az egyáltalán nem volt sikeres, vagy jelentőségteljes a számomra. Vagy mégis? Ki tudja... De vegyük sorjába a legfontosabb történéseket. Márciusban miután befejeztem a kéziratomat, konkrét cél híján, szép lassan kiüresedtek a mindennapjaim. Egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy lassan-lassan elvesztítem a szokásos célorientált, életigenlő gondolkodásomat. Fokozatosan belepörgettem magam egy önakasztott lelkiállapotba, amiben a karrierem erőszakos megváltoztatására koncentráltam és teljes mértékben figyelmen kívül hagytam a bizalmat az Élet bölcsessége iránt. A lelkem helyett az egóm iránytott és nem vettem észre, hogy a saját csapdámba estem.

Dacosan, makacsul mindenkitől és mindentől szabadulni akartam, mert meguntam az életet és az embereket is. Ám mostanra beláttam, hogy sem a párkapcsolat, sem az új munkahely nem erőszakolható ki a Sors Istennőitől, mert  az élet sokkalta bölcsebb, mint énmagam. Rájöttem arra is, hogyha valaminek még nem jött el az ideje, az úgy sem fog megnyilvánulni a hétköznapjaimban. Akarhatok én bárkit és bármit, de ha az idő és benne jómagam, nem elég érett vagy alkalmas valakihez, vagy valamihez akkor minden görcsös igyekezetem ellenére sem fog megváltozni a mostani (mínusz) 3D-s megtestesülésem.

Viszont egy dolgot szabadon eldönthetek, mégpedig azt, hogy itt és most véget vetek az önsajnáló és önakasztott állapotomnak, és megint elindulok valami új és ismeretlen megtapasztalás felé... Az elmúlt napokban így tettem, mert most a célkeresés, illetve a célkitűzés fázisában vagyok. Még nem találtam meg az újdonsült, konkrét célomat, de határozottan kijelentem nektek, hogy dolgozom az ügyön... Amint ezek a lelki változások megtörténtek bennem, a bokám is látványos, sőt azonnali gyógyulásnak indult! Menni szeretnék, azt ugyan még nem tudom pontosan, hogy merre és hová, de tény, hogy el kell mozdulnom arról a holtpontról, ahova ebben az évben odavarázsoltam magam... (Tudom, hogy a Jósten elvezet oda ahol szükség van rám, de csak akkor ha engedek neki és hagyom, hogy vezessen végre. De az is lehetséges, hogy jó nekem egyelőre ott, ahol épp vagyok és ha ez így lesz, akkor azt is elfogadom.)

Nem koncentrálok többé arra, hogy ki vagy mi hiányzik az életemből, mert ezzel egyrészt pazarolom az időmet és az életenergiámat, másrészt mindez a folyamatos nihil felé terelne és az állandó hiányérzettől fokozatosan elszürkülne a lelkem. A nihil/a semmi pedig egy-kettőre biorobottá változtatja az embert, ha hagyja, hogy ez a negatív érzés elhatalmasodjon a szívében! Nincs más hátra, mint előre, vissza kell szereznem az életbe vetett bizalmamat és nem szabad hagynom, hogy bedaráljon a hétköznapok - felkelés, munka, lefekvés - monotóniája. Bíznom kell abban, hogy ha az életre gondolok, akkor azonnal nemet mondok az egyhangúságra, mert a valódi létezés legfőbb jellemzője, hogy folyton változik és végtelenül sokféle formában létezik a Földön és multiverzumban egyaránt.

Az elmúlt napokban egy dologra biztosan rájöttem: a "modern" élet a legnagyobb átverés és a legerősebb  illúzuió, amit itt a Földön a láthatatlan mozigépészek levetítenek nekünk! Sőt a jövőnkbe tervezett falanszter szerű létezés az anyaghoz láncolja az ember tudatát és teljes mértékben elszakít bennünket a Gondviseléstől és a Szellem erejétől is. A Szellem energiája pedig átjárja a Teremtés egészét, sőt magát az anyag mélyebb szerkezetét is, az atomokkal együtt. Mára azt is tudjuk, hogy az atomok szintje egyre tovább és tovább bontható. Kellő alázattal és türelemmel egy napon akár az Isteni részecskékig, az úgynevezett építőkövekig is eljuthatunk. De ez nem lehetséges szeretet és Istennel, és az élettel meglévő stabil kapcsolat nélkül. Sőt ahogy az előbb is utaltam rá, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem lehet egyes egó által vágyott eseményeket kikényszeríteni az életből... Hogy miért?  Azért, mert a lehetőség - a potenciál - vagy benne van a sorsunkban, vagy nincsen benne! Ennyire egyszerű és emberi tudattal mégis nehezen érthető, kissé bonyolult játék ez az egész, amit földi létezésnek hívunk.

Tegnap reggel megint felébredt bennem az élet iránti erős és ősi bizalom! Újfent átélhettem egy saját felismerést, egy megvilágosító erejű gondolatot, amiért igazán hálás vagyok az Őrzőimnek. Már azt is értem és érzem, hogy a megvilágosodás, számomra nem egy pillanat alatt bekövetkező egzakt esemény. Inkább egy folyamatos rám szabott utazás, amiben újabb és újabb érdekes és ébresztó gondolatokra tehetek szert.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az elmúlt napok belső lelki változásainak köszönhetően, a bokám is (tényleg) egyre gyorsabban gyógyul és bízom benne, hogy amikor eljön az ideje és az élettől engedélyt kapok rá, akkor az új célom birtokában végre én is irányt válthatok.

Képek forrása: 

1. - mozgólépcső: internet

2.- Princess pékség fotója - A hivatalos cég facebook oldala 

3.- Sigourney Weaver évkönyv fotó és idézet: reddit, instagram

A legutóbbi bejegyzésemben a szeptemberi családállításom történetét meséltem el nektek. Azt is megemlítettem, hogy a mostani életszakaszomban teljes újrakezdésben vagyok. "Jelenleg tiszta lappal indulok tovább és a sors majd eldönti, milyen irányba menjek..." -  írtam ezt felszabadultan október 5-én és azóta is így gondolom a dolgot.  Akkor, (írás közben) valóban boldognak éreztem magam és bármikor ha a "tiszta lapra" gondolok, a felhőtlenség érzése azóta is kitart, akár a drei Wetter Taft :)

De közbeszólt valami, aminek a létezésével egyáltalán nem számoltam. Elfelejtkeztem az egómról és arról az egyszerű tényről, hogy egy-egy sorsszerű változás előtt a földi személyiségem milyen hirtelen behúzza azt a bizonyos lelki kéziféket. Hogy miért? Mert retteg a fordulópontoktól és nehezen hagyja el a járt utat a járatlan ösvényért... Az állításom óta kissé elbizonytalanodtam az eddigi életemben. Rájöttem arra, hogy nem szükséges megtartanom olyan közösségeket, ahová sosem tartoztam igazán és mindig outsidernek éreztem magam bennük. Ha nem haragszotok, akkor ezeket a csoportokat nem fedem fel előttetek, mert senkit nem akarok megbántani. Legyen elég annyi, hogy a közösségek nagyrészt a földi iskolarendszerhez köthetők...

No, de térjünk vissza az én ázott verébként vacogó, majrézó, törékeny kis egómhoz. Ahhoz a részemhez, akit társadalmilag Mikula Máténak hívnak és, aki az elmúlt hetekben nagyon is bepánikolt az új útirányával kapcsolatban... A sokadszori újrakezdéssel összefüggő bizonytalanságomra egy egészen triviális, de kínzón hasogató esemény mutatott rá, aminek a fájdalmon kívül kezdetben nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. A véletlen lehetősége meg sem fordult a fejemben, mert biztosan tudom, hogy ez az egyetlen fogalom, ami fel sem bukkant a Teremtésben. Egyszerűen csak nem ástam a lelkem mélyére és, mint már oly sokszor a (lelki)gyógyulás helyett a fizikai fájdalmat választottam. Ne felejtsük el, hogy a fájdalom az én állandó társam, ezért a kisebb görcsök vagy egyéb sajgó testrészek már meg sem kottyannak nekem :) simán együtt élek velük.

Október 10-én, egy átlagos szürke reggelen, rosszul léptem ki zuhanyzás után a kádból és megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Meghúztam a bal bokacsontom körüli szalagokat és néhány másodperc múlva rámtört egy (eddig nem tapasztalt) éles fájdalom. Ezutàn kétségbeesve és hangosan szitkozódva kábultan kitámolyogtam a fürdőszobából... Az esemény utáni napokban a velem történteket annak tulajdonítottam, hogy augusztus közepe óta ludtaplbetétet hordok, és a làbfejemben átrendeződtek a szalagok és csontok, így a lábbboltozatom jóval érzékenyebb lett a megszokottnál.

Később egy hét elteltével sem enyhültek a tüneteim a szteroidos kezelés, a krémezés és a bokarögzítő használata ellenére sem, ezért kénytelen voltam lelki szempontból is megvizsgálni a dolgaimat. Meg akartam tudni a testi tünet mögött rejlő szellemi üzenetet, ezért a Germán új medicina rendszeréhez és Rhüdiger Dahlke : A lélek nyelve a betegség című könyvéhez fordultam segítségért és lassan minden világossá vált előttem...

Egyfajta szabad asszociációs játékként egyik este csendben átgondoltam, hogy mit üzen a bokám. A boka, mint testrész arra szolgál, hogy a segítségével járás közben könnyedén és egyszerűen irányt válthassunk. A testem bal oldala pedig egyenlő a következő minőségekkel: sötét, hold, tudatalatti (félelmek), múltbeli események, a személyiség női és befogadó oldala, az édesanyával való kapcsolat, a teljes érzelmi életünk, az elfolytásaink...

A boka kiemelten fontos szerepet tölt be a mozgékonyságunk és a szabadságunk szempontjából, hiszen a segítségével kiléphetünk a kellemetlen szituációkból, vagy beléphetünk oda, ahová menni szeretnénk... Engem megint lelassított a lelkem, hogy csendben várjak a kibontakozó lehetőségekre. A tartós és változó intenzitású bokafájdalom beszűkítette a mozgási lehetőségeimet és arra ösztönzött, hogy egyedül maradjak és a szokásosnál is többet pihenjek.

A bokához köthető az elrugaszkodás és a megszabadulás képessége is, én pedig az elmúlt napokban egyre tisztábban és intenzívebben azt éreztem, hogy örökre a múltamban ragadtam... Rüdiger Dahlke könyvei óta tudjuk, hogy a lélek nyelve tényleg maga a betegség, vagyis a testem jóval okosabb, mint amit gondolok róla és mindig tűhegynyi pontossággal jelzi, hogy mi az aktuális lelki problémám. 

Igen, jó érzés tudni, hogy teljes újrakezdésben vagyok, de mindez ijesztő is egyben, mert kétségeim támadtak affelöl, hogy tudom-e majd tartani a lépést a változással, hiszen mégiscsak egy középkorú mozgáskorlátozott fickó vagyok... Bár mostanában lelkileg (egyfolytában) jól érzem magam, a személyiségem mégis összezavarodott és megint elfelejtkeztem arról a tényről is, hogy a Gondviselés mindig olyan feladat elé állít, amit képes vagyok megugrani. Ismét kicsinyhitű voltam, és újfent elsüllyedtem a Galileai tavon.

Rengeteg kérdés kavarogott bennem, amikre mindenképp választ kellett kapnom, de biztos voltam abban, hogy a türelem csakis rózsát teremhet, és ahogy mondani szokás a dolgok idővel kiforrják magukat... Jelenleg egy kisebb jól időzített identitás vállságon megyek keresztül, mert néhány hónapja megtudtam, hogy a változókor, amiben vagyok lehetőséget ad rá, hogy egy eddiginél jóval magasabb, (belső) transzformációs folyamatot élhessek át. Megjegyzés: Igen, igen a férfiaknál is van változókor csak jóval elnyújtottabb és lassabb, mint a nők esetében.

Lassan-lassan el kell döntenem, hogy mit szeretnék, és én a fényesen formálódó még ismeretlen jövőt választottam. Lelkileg újra a semmibe ugrom, akár a tarot kártyán a Bolond figurája és tudom, hogy a Teremtőn kívül nem lesz más kapaszkodóm. Miután meghoztam a változás melletti döntést egyik este úgy gondoltam, hogy megszólítom a bokámat és szóban is megköszönöm neki a visszajelzést.

Így hát zuhanyzás után megtörölköztem és az este csendjében néhány percre leültem az ágyam szélére. Végiggondoltam, hogy mire mutatott rá a bokafájdalmam és tudatosítottam magamban azt is, hogy az élményieimmel jóval több lettem, mint, aki néhány nappal ezelőtt voltam. A néma szobában megtörtem a csendet és (hangosan) beszélni kezdtem:

M: - Kedves bokám, köszönöm neked, hogy rámutattál arra, hogy beleragadtam a múltamba és irányt kell váltanom. Megint el kell rugaszkodnom az ismeretlenbe.

B: - Szervusz, már vártam, hogy beszélgess velem. Látom, mostmár te is rájöttél arra, hogy a lelked kért meg rá, hogy figyelmeztesselek téged.

M: -Tudom.

B:  - Fel kellett hívnom a figyelmed arra, hogy nem szolgálja már a fejlődésedet az út, amin még járnod kell egy kis ideig.

M: - Hálás vagyok neked a fájdalmas iránymutatásodért.

B: - Tudom. Elmeséled az olvasóidnak, hogy mire jutottál?

M: - A külvilág folytonos nyüzsgése helyett kénytelen voltam befelé figyelni és fókuszpontot váltani. A lelkemre és az érzéseimre összpontosítottam és tudtam, hogy kíméletlenül őszintének kell lennem önmagammal.

B: - Nehezen ment?

M: - Nem volt könnyű, de sikerült végiggondolnom az életemet és mostmár tudom, hogy mi az, amit biztosan nem folytatok tovább... Az önreflexió sosem egyszerű folyamat, még akkor sem, ha évek óta csinálod, mert önmagunkon belül mindig akad újabb és újabb megfejteni való.

B: -  Hidd el, szükség van arra, hogy időközönként szembenézzünk a legnagyobb félelmeinkkel és alaposan megvizsgáljuk őket.

M: - Tudom, hogy örökké nem dughatom homokba a fejemet...Szerinted meghoztam a megfelelő döntést?

B: - Szerintem igen, mert a változás és változtatás mellett döntöttél, aminek szívből örülök. Mi a következő lépésed?

M: - Befejezem a kéziratomat és már azt is tudom, hogyan fogom lerövidíteni, de ez egyelőre még maradjon titok...

B: - Helyes.

M: - Képzeld,  nemrég a családállítóm Gabi is pont erre hívta fel a figyelmemet, hogy fejezzem be végre a könyvemet, mert mi van ha tényleg segít másoknak és eladnak belőle egy akkora példányszámot, hogy azután azzal foglalkozhatok, amit valóban szeretek.  Mi van, ha nem leszek többé fix munkahelyhez kötve? (Ez a kérdés egyre jobban érdekel.)

B: - Én is tudom, hogy szabadságra vágysz, amit az írás és a tarot valóban megadhat neked.

M: - Én most csak abban vagyok biztos, hogy a jövőben is fogok írni és tarotozni. Jeleleg ennyi bőven elég...

B: -  Ennek is nagyon örülök, de lehet egy kérdésem?

P: -  Persze.

B: -  Mit gondolsz a fájdalomról? 

M: A fizikai fájdalom egy jelzés, hogy testi és lelki szinten egyaránt szétestünk. Fel kell tárni az okát, szembe kell nézni vele és a mielőbbi gyógyulásért változtatni kell (ön)magunkon. Sajnos elég nagy fájdalom küszöbbel rendelkezem, így mindig meg kell várnom, hogy tényleg intenzív legyen a kálváriám, mert  (általában) csak ezután kezdek foglalkozni a probléma elemzésével és megoldásával.

B: - Nem vagy te egy kicsit mazochista?

M: - Őszintén: de az vagyok, mert az egóm (egy része biztosan) ragaszkodik a szenvedéshez és a fájdalomhoz. Sőt szerintem kifejezetten szereti ezt a földi "játékot". Abba tévedésbe esett, hogy a mindennapi kínlódás az élet része. De tudjuk, hogy ez nem egészen igaz és minden csak DÖNTÉS és nézőpont kérdése. Sőt bármikor dönthetünk az öröm, a hála, a bőség és a kreativitás megtapasztalása mellett. Én  - sajnos vagy nem - tényleg megszoktam a megpróbáltatásokat így a kisebb intenzitású fájdalmak, mint például egy beszakadt köröm vagy egy esés okozta seb, már fel sem keltik az érdeklődésemet pedig azok sem véletlenek.

B: - Tudom, hiszen kiemelkedően nagy intenzitású fájdalom impulzust kellett generálnia a lelkednek, hogy felfigyelj rá és nyugton maradj végre.

M: - Kicsit olyan ez, mint amikor felnagyítunk valamit és a siker kedvéért ágyuval lövünk verébre... 

B: - Jól látod barátom. 

"M: - Szerinted, mi barátok vagyunk?

B:  - Szerintem igen :) és támogatjuk egymást. Az egész támogatja az egyes részeket és ez fordítva is így van. Tudod, egy mindenkiért, mindenki egyért!

M: - Mondd, te mit gondolsz rólam?

B: - Sajnos még mindig van benned egy nagy adag makacsság, így nem mindig látod meg azt, ami épp az orrod előtt zajlik...

M: - Igazad van, tényleg makacs vagyok, mert amit a fejembe veszek, ahhoz a végletekig ragaszkodom. Most is azt hittem - tévesen - , hogy egy-kettőre meggyógyulok. Ezért nem adtam meg a kellő mennyiségű pihenést önmagamnak. Előbb virgonckodtam, mint kellett volna ahelyett, hogy kíméltem volna a testemet.

B: - Ezért a lelked és én méginkább lelassítottunk, hogy végre(!) alaposan átgondold a dolgaidat. Tudod, egy mindenkiért...  

M. - ...mindeki egyért! Ezt folyamatosan igyelkszem észben tartani.

B: -  Akkor végre meggyógyulhatok, mert már unom a saját duzzanatomat és a májad is unja a diklofenakot, meg az ibuprofént.

M: - Azt  hiszem leesett és koppant is a tantusz.  

B: - Úgy legyen!

M: - Az elmúlt napokban sikerült hátradölnöm és végre kiolvastam egy önéletrajzi könyvet is.

B: - Jól tetted, mert a te esetedben a kellő mennyiségű pihenés elősegíti a stabil mentális állapotot, ami nálad kifejezetten fontos, mert kimagaslóan befolyásolja a fizikai testeddel kapcsolatos mindennapi megélésedet.

M: - Ezt (megint) keményen megtanultam a testi tüneteim segítségével, de megérte minden ezredmásodpercnyi szenvedés, mert még többet tanultam a türelemről és hagynom kell, hogy végül beérjenek a dolgok... Sőt el kell eresztenem az állandó kontrollmániámat is!

B: - Zárásként csak arra kérlek, hogy egy mustármagnyit se kételkedj az előtted álló (szükséges) változások miatt. 

M: - Rendben! Örülök, hogy figyelmeztettél erre. Ugyanis a két-ség után a fél-elem következik és ha mindez (könnyen) elhatalmasodik rajtam, akkor egy-kettőre elveszítem a fizikai és lelki egyensúlyomat. Ismét rájöttem arra, hogy a középpontomban kell maradnom és folyamatosan figyelnem kell magamat, nehogy kibillenjek...

B: - Szuper! Hidd el, szívesen figyelmezttettelek, de most örülök, hogy végre befejezhetem! :)

M: - Mindent köszönök Neked!

B:-Tudom...

Ezután csend lett és a párbeszédünk nem folytatódott tovább. Az ágyon ülve, néhány másodperccel később egy éteri jelenetet láttam, amiben épp egy szikla párkányáról rugaszkodtam el és a mélységbe vetettem magam. Látszólag egyedül voltam, de mégsem... Éreztem és tudtam, hogy az ugrás előtti utolsó másodpercben Valaki egy profi ejtőernyőt csatolt a hátamra. Zuhanás közben érzékeltem a felszerelésem súlyát és magam mellé kukcskálva megtaláltam a kioldó zsinórt is.

A kezdeti pánikot felváltotta a rendíthetelen nyugalom és tudtam, hogy a Gondviselés bónuszként egy védőszemüveggel is megajándékozott, ezért szabadesés közben bátran kinyithattam a szemem és alaposan körbepillantottam. A távolban (szemben velem), hatalmas és érintetlen hegycsúcsokat láttam. A ragyogó fehér hósipkák gyémántként szikráztak a bíbor színű kettős nap fényében. Hajnal volt és biztos voltam benne, hogy egy  ismeretlen bolygó felszíne felé tartok...

Epilógus: 

Néhány nappal később, egy újabb vasárnap este megint emlékeztettem magam arra, hogy igen gyakran elfelejtem azt, hogy az irányváltáshoz legtöbbször az is elég, hogy egyszerűen csak egy új és járatlan utat választok magamnak és hagyom, hogy maguktól megtörténjenek a dolgok, mert a Gondviselés mindig tudja, mire van szükségem...

(Nu, azért ezt a hátradőlést még gyakorolnom kell...)

Képek forrása: 

1. - boka: www.flekosteel-gel.com

2. - zuhany: www.hir.ma.hu

3.- hegycsúcs: www.unicafe.hu

4.- ejtőernyő:www.blog.ugranijo.hu

5.- ázott veréb: www.versek.aranyosiervin.com

Arról már többször írtam nektek, hogy 2024-ben lesz 10 éve annak, hogy családállításra és BACH virágterápiával egybekötött segítőbeszélgetésekre járok Gabihoz. Az igazat megvallva ez egy komoly önismereti belső utazás a lélek láthatatlan mélységeibe és dimenzióiba, ami egyelőre (ebben az életemben)  "sohavégetnemérős"-nek tűnik... 

De ez egyáltalán nem aggaszt, mert bármennyire nehéz szembesülni önmagunkkal és a traumáinkkal és bármennyire nem könnyű megérteni azt, hogy egy-egy negatív családi minta mennyire keményen irányít bennünket a tudatalattinkon keresztül, szociális munkásként úgy vagyok az önimeret témakörével, hogy egyszer végre érdemes alaposan megismerni önmagamat. Még akkor is ha nem mindig szép, amit a tükörben látok. (Megjegyzés: minnél jobban ismerem önmagam, annál jobban megértem mások lelki működését is, mivel emberekként egymás tükrei vagyunk.) Ám az anyagi világban minden mulandó, így az emberi önismereti utazásom valamikor a jövőben, de legkésőbb a halálom pillanatában mindenképpen véget ér, és elkezdődik a kiteljesedett, lelki önismeret időszaka :)

Érzem, hogy közel 10 esztendővel ezelőtt akkor is érdemes volt belevágnom ebbe a kalandba, ha az időm egy jelentős részét még mostanában is a belső utazásom tölti ki, illetve a hétköznapokban javarészt ez a téma foglalkoztat igazán. A családállítóm szerint a legfontosabb földi feladatunk önmagunk megismerése lenne és annak tudatosítása, hogy érdemes levetni magunkról azokat a ránk rakódott személyiségrétegeket, amiket a születésünktől kezdve óhatatlanul és öntudatlanul is magunkra veszünk az élet játékában, a családunkban, a társaskapcsolatokban és az oktatási rendszerben. Itt és most én csak a családi rendszerre térek ki, a tágabb környezettel nem foglalkozom. De nézzük meg közelebbről, hogy mit jelent ez?

Röviden annyit tesz, hogy születésünk előtt, amikor megírjuk az élettörténetünket, azzal vállaljuk azt is, hogy belépünk a választott családunk és az őseink személyes történetébe. Ezzel elfogadjuk azt, hogy olyan transzgenerációs mintákat is magunkra veszünk, amik elsőre nem feltétlenül szolgálják a fejlődésünket, de mégis nekünk kell vinni, megoldani, illetve letenni azokat, vagyis visszatekintve kimondható, hogy mégis fejlesztik az önismeretünket.

Elsőként szegezzük le azt, hogy ezek a negatív minták nem azért alakultak ki az Őseinknél, mert ők rosszat akarnak az utánuk jövőknek. Higgyétek el, hogy az ismert és ismeretlen Öseink javarészt azt szeretnék, hogy a leszármazottaik megtalálják boldogulást az életben. Ám ha az egyik Ősünk elszenved egy olyan súlyos traumát, amiben erőszakkal elszakítják a szülőföldjétől és évekkel később még a saját édesapja temetésére sem engedik haza, akkor óhatatlan, hogy a lélek sérülésével párhuzamosan negatív viselkedésminták keletkeznek a felmenőnk tudatalattijában. Sajnos ezeket a negatív mintákat a nagy/déd/ük és szép szülők a tudtuk nélkül, önkéntelenül is továbbadják az utánuk jövő generációknak. Azonban a minták sok esetben búvópatakként működnek és a legtöbb esetben nem a közvetlen utódoknál, - a saját gyermekeknél - bukkannak fel, hanem később az unokáknál jelennek meg valamilyen formában.

Így volt ez nálam is, amikor három héttel ezelőtt, egy újabb rendszerállításon kiderült, hogy az apai nagypapám egyik transzgenerációs mintája óhatatlanul is bekapcsolt a születésemkor és láthatatlanul, csendben negatívan befolyásolta az eddigi életemet. Az állításon először a pozitív mintákat tudatosítottuk bennem, vagyis azt, hogy az apai nagyapámtól kaptam azt a hihetetlen mennyiségű lelki és fizikai erőt, amivel képes vagyok arra, hogy fenntartsam, ápoljam és gondozzam a korlátozott testemet és megszervezzem, sőt valamennyire egybe tartsam a földi életem kereteit is.

Mindezek mellett a családi legendáriumból tudható, hogy Andor nagyapámat a II. világháborús események következményeként a határzár elszakította a szűkebb és tágabb családjától és szeretett vajdasági szülőföldjétől. Mindez azt eredményezte, hogy a nagyapám élete végéig nem tudta megemészteni, elfogadni, elengedni az elszakítottság traumáját. Halkan hozzátenném az előző gondolathoz azt is, hogy Andore 72 éves korában vastagbélrákban hunyt el. Pszichológiából tudjuk, hogy a vastagbél az emésztés és a vízvisszaszívás végső szintere, a végbél pedig az elengedés helye. Ismereteink szerint a személyiségfejlődés  kezdetén, nagyjából 3 éves korban kiemelten fontos, hogy fizikai szinten akaratlagosan és szabályozottan elengedjük a salakanyagokat. Ha fizikai szinten ennyire fontos az elengedés témaköre, akkor a lélek szintjén mindennél hangsúlyosabb!

Az én drága nagyapám a hatalmas fizikai és lelki ereje mellett akarva-akaratlanul a túlzott ragaszkodás és hűség mintáját is rám hagyományozta. A saját traumáját, a történések megemésztését, illetve az elengedés hiányát pedig élete végéig sem tudta lelkileg kiheverni, ami aztán betegség formájában vastagbéldaganatként meg is jelent a testében. Ennek a  negatív mintának a hatására történhetett meg velem az, hogy az első 47 évemben túlon-túl ragaszkodtam, bizonyos földrajzi helyekhez, emberi kapcsolatokhoz és különféle biztosnak vélt helyzetekhez is. Máig élénken emlékszem rá, hogy egy-egy változás vagy költözés az óvodai vagy általános iskolai közösségemben mennyire megviselt pszichésen. Sajnálatos vagy nem, de már kisgyerekként megéltem azt, hogy olyan kapcsolatokhoz is ragaszkodtam, amikben egyáltalán nem értékelték az őszinte szeretetemet, a hűségemet és a kitartásomat.

A szeptember közepi családállításomon végül visszaadhattam a nagyapámnak túlzott hűség mintáját, aki szeretettel visszavette tőlem azt, sőt(!) az állítás végén még áldást is adott őszülő fejemre. A "nem hagyhatod el a régit" negatív mintája, immár gyógyultan átlényegült és visszakerült a nagyapámhoz sőt magához a Teremtőhöz is, oda ahová valóban tartozik.

Az állítás végére annyira megkönnyebbültem és elernyedtem, hogy az izmaimból és a testemből egycsapásra eltűnt az összes feszültség és szószerint összeestem a szőnyegen, akár egy erőtlen, irányító mester nélküli marionett báb. Az elmúlt hetekben mégsem ez volt a legérdekesebb tapasztalatom hanem egy élénk álom, amit október másodikán virradóra asztrális szinten éltem át.

Ebben az álmomban különböző ártatlan kisgyerekek jelképezték a leszakadt aspektusaimat, az egyes személyiség és lélekrészeimet. Az engem szimbolizáló gyermekcsoport egy bonyolult barlangrendszerben, folyosókon át menekült valami félelmetes és láthatatlan teretmény elöl. Az álom későbbi részében a gyermekeket üldöző entitás egy csapásra láthatóvá vált. Egy boxzsák szerű, hatalmas és barnás fenevad volt az, aki a mellkasán öles betűs TRAUMA feliratot viselt. Az álmom végére az én sajátos traumaszörnyem sajnos legyőzte a lélektöredékeimet szimbolizáló gyerekeket, sőt még a fogaikat is kiütötte... A további folytásról nem tudok, mert ahogy az történni szokott ennél a meghökkentő filmkockánál megszólalt az ébresztőórám.

Sigmund Freud szerint a rémálom a lélek tisztulásának a jele, így bármilyen furcsa és groteszk, de a frissen átélt lidérnyomás ellenére mégis mély megnyugvással ébredtem fel. Legbelül ugyanis biztos voltam abban, hogy a lelkemben és a testemben egyszerre változott meg valami! Ám csak órákkal később, a hajnali Budapest felé tartó vezetésem közben fogalmazódott meg bennem az a gondolatsor, hogy pontosan mit érzek másképp, mint eddig.  Hétfő hajnalban az M7-es autópálya csendjében fokról-fokra kikristályosodtak bennem az érzéseim, amiket végül sikerült gondolatokká formálnom. Már nem akarok tovább harcolni a traumáim és a negatív transzgenerációs mintáim ellen, immár őszintén el tudom fogadni a létezésüket. Úgy vélem, hogy javarészt sikerült megszelidítenem az én sokfejű traumasárkányomat, visszevéve ezzel az irányítást a saját életem felett!

Azt hiszem, hogy ettől a naptól fogva (2023. október 2.) el tudom fogadni azt is, ha a minták és a tudatalattimban megbúvó negatív gondolatok annyira erősek, hogy látszólag(!) legyőznek engem. Ennyi év után végre nagy nehezen elfogadtam azt is, hogy ezek az impulzusok így vagy úgy, de hozzátartoznak a saját és a családom személyes történetéhez és igazán különlegessé teszik a létezésemet. Közel 47 évesen végre szembe mertem nézni a félelmeim egy részével és elfogadtam az ezzel kapcsolatos megéléseimet. Most úgy gondolom, hogy a félelmeim is hozzám tartoznak, sőt velük és általuk is formálódtam, illetve fejlődtem még akkor is, ha a mindennapokban mindez az átlagnál jóval több szenvedést és fájdalmat eredményezett. Itt jegyzem meg azt is, hogy a negatív érzések segítenek hozzá minket igazán a valódi önismerethez, de ezek mellett szükséges a jó tulajdonságaink és erősségeink ismerete és alapos tudatosítása is.

Letettem a kardomat és megbékéltem azzal, hogy egyes gondolatok és a tudatalattim ereje néha kiütöttek az élet nyergéből. Megbékéltem a negatív transzgenerációs mintáimmal és elfogatam azt, hogy ezek a minták is a Sorsom részét képezik.

Az igazság az, hogy önismereti szinten rengeteget tanultam ebből, és beláttam azt is, hogy igen különleges, SŐT nem mindennapi életúton járok... Ennek a belátásomnak még most, írás közben is őszintén örülök. Mindemellett valami mást is érzek, amit végképp nagyon neherzen tudok szavakba önteni...Már nem akarok semmit és elvárásaim sincsenek senki és semmi iránt sem! Még magától a Teremtőtől sem várok el semmit sem, de miért is tennék ilyet? Örülök annak, hogy a Jóisten megteremtett és ezért cserébe nem követelek Tőle semmit sem. Felismertem, hogy a teremtményeként nincs jogom követelőzni, mert Ő alázatosan mindig a gondomat viselte.

Jelenleg - a rendszerállítás következményeként - tiszta lappal indulhatok tovább és a Sors majd eldönti, hogy milyen irányba menjek... (A Sors erői mögött mindig a Teremtő legmagasabb rendű akarata rejtőzik, ha mindezt még nem említettem volna.) Talán egyszer majd megtudom azt is, hogy transzgenerációs mintákkal a nyakamban, vagy transzgenerációs minták nélkül, ki vagyok én valójában? :)

Sőt még az is lehetséges, hogy a nem akarok semmit és senkit állapotát hívjhatjuk annak, hogy az ember végül kénytelen-kelletlen, de eljut odáig, hogy "elfogadja a sorsát". (Ki tudja?) Mindenesetre előbb vagy utóbb úgyis meglátjuk, milyen ismeretlen tájakra vezet az utam, illetve megtudjuk azt is, hogy ki nevet a végén... Jelenleg csak abban vagyok biztos, hogy valamerre biztosan halad majd az életem, de ezen a ponton ennél többet még nem tudhatok, mert ha előre tudnám a személyes történetem célját és értelmét, akkor egyből elveszíteném az utazás örömét. Tudom, hogy nem bírná el a földi pszichém ha mindent előre tudnék! Most meg kell emésztenem a velem történteket és helyre kell tenni magamban az álmomat. (Megjegyzés: türelmesnek kell lennem önmagamhoz és nem szabad elfelejtenem, hogy a türelem mindig rózsát terem.)

Ebben a pillanatban csak ennyit érzek és a boldogságomhoz ez bőven elég. Ahogy Popper Péter mondta: "nem lehet ökölvívó az az ember, aki nem kalkulálja be, hogy behúznak neki egy akkorát a ringben, hogy kiütik. Ez az életben is így van, az embert néha kiütik, összeesik, földre kerül... Az ember mindig elesik, és mindig fölkel. De keljen föl! Ne maradjon fekve"! Popper szerint arra kell megtanítani az embereket, hogy fel kell kelni, mikor a sors egyes eseményei maga alá gyűrnek minket. Én csak azt az egyet  mondhatom el magamról, hogy ha padlóra kerültem, akkor mindig megpróbáltam valahogyan felkelni. Van amikor azonnal felkeltem és van, amikor hosszabb-rövidebb ideig fekve maradtam a boxring közepén.

És még egy fontos záró gondolat: "az életben mindenki jól szeretne járni". A modern társadalom a születésünk napjától folyton erre kondicionál bennünket. De, ahogy a pszichológus Mérei Ferenc mondta egy interjúban: "az életben nem kell mindig jól járni". Ha ezt a belső kényszert végre sikerül feladnunk, és nem törekszünk arra, hogy mindig győztesek legyünk, akkor az életünk végre hitelessé válik. Mert vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak földön fekve lehet meglátni egy másik, újabb - ismeretlen - perspektívából.

Mérei Ferenc gondolatai után szabadon csak azt tudom mondani, hogy villámgyorsan rájöttem arra is, hogy én már nem akarok jól járni sem most, sem a jövőben. Közel 47 éversen csak azt tudom biztosan, hogy szeretnék még élni és tapasztalatokat gyűjteni és ez bőven elég feladatot ad nekem.

Higgyétek el azt is, hogy az elmúlt hetek eseményeitől nem lettem depressziós, csak megszabadultam egy olyan évtizedes és meghatározó tudatalatti programtól, ami ezidáig rejtetten irányította a mindennapjaimat és befolyásolta a kisebb-nagyobb hétköznapi döntéseimet is. Azt nem tudom, hogy maradt-e bennem még fel nem tárt, tudatalatti irányító program, de bízom abban, hogy csakúgy, mint eddig a jövő majd erre a kérdésre is megadja a választ...

Felismert traumafejek a teljesség igénye nélkül:

- halálfélelem, 

- félelem az elbukástól (félelem attól, hogy elesek az utcán),

- félelem az orvosoktól és a kórházi kezelésektől,

- szegénység tudat,

- nem vagyok szerethető,

- kisebbségi komplexus (változatos formában),

- félelem az alkalmatlanságtól valamilyen feladat esetén,

- nem hagyhatom el a régit (túlzott ragaszkodás és hűség),

- kicsi vagyok és jelentéktelen,

- megfelelési kényszer,

- a mindenki felett állok érzése,

- a csinálhattam volna jobban is érzése,

- testi és lelki elegedés hiánya.

Képek forrása:

Sárkány kép, borsonline.hu

R.I.P.: Edvard Bach, angol orvos a BACH virégterápia megalkotója (1886-1936), Kép.: bachcentre.com

R.I.P.: Popper Péter pszichológus (1933-2010), Kép: enpszhologusom.hu

R.I.P.: Mérei Ferenc pszichológus (1909-1986), Kép: Magyar Pszichologiatörtélneti múzeum

Mottó: Jól vigyázz, mit kívánsz, mert egy szempillantás alatt valóra válik!"

Az előző írásomat ott fejeztem be, hogy röviden kifejtettem nektek, hogy mit érzek a gondolatok teremtő erejével kapcsolatban. Úgy látszik, közel 47 évesen ebben az életszakaszomban ezt kell megértenem és elsajátítanom.

Lélekkel és tudattal el kell fogadnom, hogy: "A gondolatok ereje hatalmasabb, mint hiszem.". Ezzel a spirituális közhellyel biztosan ti is találkoztatok már az elmúlt évtizedekben. Higgyétek el, tényleg igaz a mondás, miszerint minden a fejünkben dől el... Ám a gondolatok mellett a látásunk is sokmindent meghatároz, mert nem mindegy hová, kire, vagy éppen mire helyezzük a szemünkkel a fókuszt és a figyelmet. A figyelem mögött pedig hatalmas erő rejlik, nagyobb mint, amit el tudunk képzelni. A figyelem erejével és a gondolatainkkal alkotjuk meg ugyanis az egyéni fizikai valóságunk legnagyobb részét.

De, hogy miért puffogtatok spirituálisnak vélt közhelyeket? Nos, röviden elmesélem nektek...

  Vasárnap - azaz július 9-én - kocsival levittem a SUP-omat a Fűzfői Strandra, ahol a #Wibit-nél dolgozó barátaim segítettek fejfújni és vízre tenni a deszkámat, mert egyedül nem vagyok képes rá a mozgáskorlátozottságom miatt. Délután, amikor a viziugrálóvár tövében idén először próbáltam a derékig érő vízben felküzdeni magam a deszkámra, mászás közben azon kaptam magam, hogy olyan hamis, negtív gondolatok kergetik egymást a fejemben, amik arról szólnak, hogy csúszik a deszka, és úgysem fog sikerülni, hogy felmásszak rá.

Már épp erőt vett volna rajtam a szomorúság és a kudarc mély érzése, amikor tudatosan kiléptem ebből az ördögi gondolati körből és egy hosszú pillanat erejéig megálljt parancsoltam önmagamra.

Ezután vettem egy mély lélegzetet és hangosan emlékeztettem magam arra, hogy tavaly milyen jól ment a SUP-olás. Próbáltam hinni abban, hogy ezt már valamennyire tudom, mert az elmúlt években (nagyjából) megtanultam úgy, ahogy tőlem tellett. Most is sikerülnie kell, nincs mese! Olyan ez, mint a biciklizés: "nem lehet elfelejteni". Miután ezeket a pozitív gondolatokat némi vizualizáció mellett kellő határozottsággal tudatosítottam magamban, a belső bizonytalanságom rögvest alább hagyott és röviddel ezután a tudatom és testem közös munkával, együttesen megvalósították azt, hogy végre sikerrel feljussak a SUP-ra és evezeni kezdjek.

Ahogy egyre többet és többet eveztem, úgy jobban és jobban emlékeztem a dolog nyitjára az egyensúlyozás fontosságára. Néhány perccel később pedig már az irányváltás folyamata is beugrott. Szó szerint átéltem azt, hogy az én fizikai síkon túli felsőbb énem szép lassan visszatöltötte a földi avatáromba az én egyedi jellegű SUP programomat...

Fél órányi pihenés után mégegyszer megpróbálkoztam az evezéssel. Az első alkalommal a vízbe estem, viszont másodszorra már tényleg jobban ment a játék. A boldogságtól egy-egy másodpercig még azt is elképzeltem, hogy a deszkám nem a vízen siklik, hanem szó szerint a tó tükre felett lebeg, akár egy légdeszka. Az első próbálkozásom még tele volt fél-elemmel és kishitűséggel ezért a Balatonba estem, mivel a pillanat tört része alatt negatív valóságot építettem fel önmagamnak. Ezzel pedig kimondatlanul szenvedés megtapasztalása mellett döntöttem. 

Azonban másodszorra már jóval magabiztosabb lettem, és így átélhettem azt, hogy a deszkám a víz felett siklik, ugyanis az öröm és a boldogság felhőtlen érzésében megszűnik az idő. Ilyenkor minden könnyeddé és szinte határtalanná válik, hiszen ekkor a Jelen-Lét szent pillanatában vagyunk. Ez a felhőtlen örvendezés pedig megváltoztatta az egyéni valóságomat, mert körülöttem minden jóval fényesebbé, színesebbé, sőt szinte földöntúlivé változott. Néhány másodpercig egy voltam a deszkámmal, az evezőmmel és magával  a Balatonnal is. Ez olyan fajta kézzel fogható boldogság élmény volt, amire minden teremtett lény vágyik.

Ezen a bolygón sokféle adatsort és elemzést megtanítanak neked, de azt a "titkot" szándékosan nem árulják el, hogy a gondolataid igenis hatással vannak a tested működésére, a kémiai folyamataira és a fizikai és mentális állapotodra egyaránt. Nem véletlenül őrzik ezt a titkot, mert ezzel teremted meg a saját személyes és teljesen egyedi 3D-s valóságodat, ami csak rád jellemző. A választás, hogy a bánat vagy a boldogság létállapotát akarod-e megtapasztalni csak rajtad múlik.

Azzal, hogy kollektíven elfogadjuk azt, hogy például a kommunikációs csatornákon keresztül mások mondják meg nekünk azt, hogy miként kell élnünk és mit kell megtapasztalnunk,- ha akarjuk, ha nem - önként és dalolva átadjuk az irányítást az életünk, a testünk, az egészségünk és a sorsunk felett a látható világ mögött megbúvó irányító erőknek.

Pedig a gyeplő a mi kezünkben van, és csak arra vár, hogy végre határozottan megfogjuk, és a saját életünk uraivá váljunk. A Teremtő nem bánatra, hanem egészségre, boldogságra és határtalan kreativitásra teremtette a gyermekeit, és azt szeretné, hogy ezt mi is megtapasztaljuk...

Elismerem, hogy nem könnyű a földön élni, de ha a személyes valóságod alapja a Gondviselés és az öröm, akkor nincs az az akadály, amit ne tudnál leküzdeni. Mert aki hisz a Gondviselésben, annak nincs lehetetlen és sosincs egyedül.

Úgy tűnik, mostanában a Teremtő arra szeretné felhívni a figyelmem, hogy tudatosan figyeljem meg azt, hogy a gondolataim milyen hatással vannak a testem működésére és a saját személyes 3D-s valóságomra. Vigyáznom kell tehát arra, hogy milyen világot teremtek önmagamnak, mert a teremtésem lehet felfelé irányuló és kreatív, de lehet önpusztító jellegű is.

A tarot-ban a Mágus lapja pont a saját teremtő erőnk fontosságára szeretné felhívni a figyelmet, hiszen akármilyen valóságot teremtünk magunknak, azzal mindenképpen hatással vagyunk a világ egészére és a benne lévő összes létformára akár akarjuk ezt, akár nem... 

P.S.:Higgyétek el, hogy van még mit gyakorolnom.

(Ja és gyertek a #Wibitre ugrálni és SUP-olni!)

"Mottó: egy valódi testi és lelki krízis mindig alkalmas a teljes változtatáshoz!"

Van, amikor reggel felébredsz és egyszerűen csak a lelkedben érzed, hogy hamarosan minden megváltozik körülötted! Ma ébredés után szinte minden sejtemet és atomomat átjárta ez a tiszta és világos gondolat. Még az is eszembe jutott, hogy:"ha tiszták a gondolataim támogatást kapok a megvalósulásukhoz." (A Tarotban ez a gondolat a Csillag lapjához kapcsolható.) Annyira biztos voltam benne, mintha megnyertem volna a lottó főnyereményét. A szokásos tisztálkodási és öltözködési  rutin után összekészítettem a fürdő cuccomat és munkába indultam...

A január végétől júniusig terjedő időszakban nagyon fontos felismeréseim voltak, mert egyrészt szembesültem az élet ciklikus jellegével vagyis azzal, hogy az egyes életciklusok lezárásakor ugyanazokhoz a megoldandó problémákhoz térünk vissza. Ám ha az elmúlt időszakban a (szellemi) fejlődés útját jártuk, akkor most a korábbitól eltérően fogunk reagálni a felbukkanó krízisheyzetekre, mert érettebben és bölcsebben cselekszünk és nem hagyjuk, hogy a félelmeink átvegyék a hatalmat felettünk. (Bár hozzá kell tenni azt is, hogy a félelem fontos figyelem felkeltő jellegű emberi érzés, de mégsem szabad hagyni, hogy ez irányítsa a gondolatainkat.)

A megemelkedett árak és az erős infláció miatt nehéz volt a tél és a tavasz, de a megpróbáltatások ellenére nem akartam elveszíteni a hitemet abban, hogy egyszer velem is jobbra fordulhat minden...Pontosan úgy, ahogy az éjszaka után is mindig eljön a hajnal.

Csodák-csodájára májusban kissé javult az anyagi helyzetem, ám ezzel párhuzamosan az elmúlt hónapok alatt  jól hallhatóan kattogni és ropogni kezdtek az ízületeim, ami nagyon meglepett, mert eddig nem voltak ilyen jellegű panaszaim. Az elmúlt hónapok egészségügyi és anyagi gondjai ugyanazt az időszakot idézték fel bennem, mint amikor Pestre költöztem. Ekkor ugyanis belevetettem magam a munkába és az első két évben sikeresen leamortizáltam magam lekileg és fizikailag egyaránt, mert be akartam bizonyítani, hogy igenis terhelhető vagyok...

Nagyjából 10 évvel később, testem és a lelkem megint jelzett, hogy valami nincs rendben velem, én pedig válaszokat akartam kapni erre a kérdésre. Abban biztos voltam, hogy a problémáim immár nem pénzügyi jellegűek.

Ígyhát május 23-án elmentem az ortopéd sebészemhez, aki szerint az ízületi hajlásszögeim rendben voltak ugyan, de a térdemben és a csípőmben a féloldalas járás miatt kopás nyomok találhatók, többek között azért is kattognak az ízületek, mert ki vannak száradva, akár egy ősi egyiptomi pergamen...(Pedig rengeteget iszom.)

A sebész után június 8-án reumatológushoz mentem, aki gyógykezeléseket írt fel a Lukács fürdőbe és egy doboz méregdrága porcképzővel is megjutalmazott, amit azóta is rendszeresen szedek. A fizikai testemet illetően bár választ kaptam a problémáimra, de a lelki okokat még eztán sem sikerült teljes mértékben megfejtenem.

Megint úgy éreztem, hogy sötétben tapogatózom, és nem láttam magam körül a kiútat, de mégsem estem annyira kétségbe, mint 10 évvel ezelőtt. Ugyan monotonnak és szürkének láttam a napokat, és folyton az a gondolat járt a fejemben, hogy a Mátrix-ban minden nap ugyanolyan egyhangú, mégsem pánikoltam be teljesen, csupán többször is leestem a padlóra és jópárszor megütöttem magam (igazából és áttételesen is), de  biztosan tudtam, hogy idővel úgyis összeszedem magam.

Végül június 13-án elmentem a családállítómhoz, aki energetikailag rendbe tette a fizikai testemet, és elmondta, azt is, hogy a lelkem az életem minden területét sivárnak érzékeli, erre reagálva a fizikai testem a változókor mellett az átlagosnál mégjobban elkezdett kiszáradni... Olajoznom és kennem kell az ízületeimet, hogy több legyen bennem a "kenőanyag" és többet kell mozognom, sétálnom és bicikliznem, mint eddig. Elhatároztam, hogy hétvégére leteszem az autómat és igyekszem mégtöbbet biciklizni.

A beszélgetésünk alatt azzal a számomra fontos kérdéssel is szembesülnöm kellett, hogy mit szeretnék csinálni az életem B oldalán én pedig elsőre azt mondtam, hogy: "többet szeretnék írni". Ebben az egy dologban voltam biztos, másra nem tudtam gondolni, úgy nagy hírtelen...

Aztán ma reggelre villámként hasított belém egy erős felismerés, hogy én bizony megváltoztatom az életem egyik területét és képes vagyok arra, hogy mindent és mindenkit elngedjek azzal a bizonyos szent közönnyel.

Amint ez a döntés (stabilan) megszületett bennem, a testem azonnal reagált az új gondolatra és az eddigi összehúzódás érzés azon nyomban teljesen megszünt bennem és sokkal jobban kihúztam magam a tükör előtt, mint előtte bármikor, sőt az elülső combizmom is egy-kettőre ellazult (és az ujjammal most is bele tudok nyúlni az izmomba, amit eddig sosem tudtam megtenni).

Mostmár tudom mit szeretnék az írás mellett és azt is tudom, hogy közel 47 évesen ismét képes vagyok a változtatásra, a semmibe ugrásra... Képes vagyok arra, hogy új embereknek is megmutassam a bennem lévő kreativitást és képviseljem azt a szupportív szellemiséget, aki valójában segítőként vagyok...

Tudom, hogy képes vagyok arra is, hogy megoldjak egyéni és kollektív vállsághelyzeteket és képes vagyok arra is, hogy egy krízishelyzet közepette együttérzéssel támogassak másokat, mert én ehhez kaptam erőt, empátiát és tisztánlátást a Jóistentől. Ez vagyok én, aki valóban segítő identitással rendelkezik és bárhol megállja a helyét a bolygón. Büszke vagyok a különleges képességeimre :) Itt az ideje, hogy mégtöbbet használjam őket a Világ és a magam érdekében egyaránt.

Délelőtt eldöntöttem, hogy időpontot kérek a családállítómtól egy karrier állításra, hogy lássam, jól érzékelem-e az új idők szellemi minőségét, ami ma reggel a változtatás felé taszított engem, sőt mi több hírtelen sávváltásra ösztökélt. (Nyugalom, index nélkül nincsen sávváltás, és mindig nézem a tükröket is, hogy mit mutatnak nekem.)

Elöljáróban csak annyit, hogy a levelet 11 óra 11 perckor sikerült elküldenem Gabinak... (Aki érti, érti, aki meg nem, az úgysem fogja megérteni.) A 11-esről azt kell tudni a számmisztikában, hogy a mesterszámok egyike és Szellemi inspirációra ösztönöz minket. Engem ez a szám ma reggel egyértelműen a változtatásra, a változtatás melletti döntéshozatalra inspirált. És Edith Eva Eger "Döntés" című könyve óta tudjuk, hogy minden változtatás egy döntéshozatallal és egy erős gondolati impulzussal kezdődik.

Szellem és a Gondviselés jól láthatóan ismét munkába lendült, mert az Angyalok megforgatták a Szerencse változó kerekét, én pedig belekerültem a változás örvényébe és gondolatban elengedtem az egész eddigi teljes életemet, minden szereplőjével, örömével és bánatával együtt...

Tudom, hogy a változtatás melletti döntésemre előbb vagy utóbb reagál a Gondviselés, mert kiküldtem a hívójelet a kollektív tudati mezőbe, (az Univerzumba) aztán meglátjuk, hogy mi lesz velem. Mivel a mennyei világokban nincs idő, így most csendben várakozom, mert ennél többet úgysem tehetek.

Érzem, hogy a döntésem következményeként minden megváltozott a testemben és a lelkemben egyaránt, mert jóval felszabadultabb vagyok, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Eszembe jutott az is, hogy az anyai nagymamám mindig azt mondogatta nekem, hogy "a türelem rózsát terem", az én rózsám pedig igen különleges lesz, ha egyszer virágba borul. (Most, írás közben az anyai nagymamám segítő energiáját érzem magam mellett a jobb oldalamon és a gondolatra még a könnyeim is kicsordultak.)

S, hogy mi a konklúziója az elmúlt hónapoknak? A saját káromon - szenvedés által - kaptam leckét a gondolatok teremtő erejéről, meg arról is, hogy a gondolataink igenis befolyásolják az életünk eseményeit, a testünk kémiáját és lelkünk működését egyaránt. Tehát jól vigyázzunk arra, hogy mit kívánunk, mert a gondolatok igenis Teremtő - Szellemi - erővel bírnak. A kishitűségnek pedig tényleg semmi értelme sincs...

Képek forrása, internet és Google

Kártya: Osho Zen tarot

2022 július 13-án meséltem nektek arról, hogy "álmomban valami megszületett belőlem, de pontosan nem emlékeztem rá, hogy mi volt az". Azóta nem írtam a blogomba. Hogy miért? Azért mert teljes egészében az elmúlt 10 évem történetének leírásával foglalkoztam, hiszen ez volt az én tudati és lelki utazásom kezdete (és ez a megtapasztalás a mai napig is folytatódik és életem végéig tart majd). Egészen 2022 november 24-ig írtam, javítgattam, csiszolgattam és rendezgettem a kéziratot, amikor csak tudtam.

Végül tavaly decemberben egyáltalán nem voltam képes már hozzányúlni, sőt erősen belegabalyodtam és meguntam az egészet. Azt éreztem, hogy túl sokat ültem a szöveg fölött és bizony-bizony túlhordtam az én saját és egyben első gyermekemet. Aztán vettem egy mély levegőt és 2023 januárjának első másfél hetében még egyszer és utoljára átnéztem a teljes szöveget. Majd római számokkal beszámoztam az egyes részeket és a teljes anyagot odaadtam egy barátomnak (V. ügynöknek), hogy legyen kedves és szerkessze egybe a 10 részt, amiket az elmúlt 1-2 évben - egymástól függetlenül -a Jóisten segítségével papírra vetettem.

2023 január 12-én odaadtam "V"-nek a személyes történetemet (a ráncba szedett naplóbejegyzéseimet) ettől kezdve pedig minden további lépést a Jóistenre és a Kegyelemre bíztam. Én megcselekedtem, amit megkövetelt tőlem a haza, hiszen a lehető legjobban elvégeztem a rám bízott sorsfeladatot. A többi pedig már tényleg a Gondviselés dolga lesz (ezt éreztem is, ott legbelül).

Az eredmény nagyjából 150 A/4-es oldalt tett ki és tisztában vagyok azzal, hogy  további szerkesztésre szorul, hiszen lehetnek benne töltelék szavak, vagy felesleges magyarázó mondatok is. Közben az eredeti szándékomtól öntudatlanul is eltértem, mert nem igazán emeltem át régebbi írásokat a bogomból a könyvbe, ezért (nagyrészt) mégiscsak új gondolatokat "alkottam" sőt mi több, a saját életeseményeim feldolgozásakor - írás közben -  egyre mélyebb és tisztább felismerésekre tettem szert.

Az egész projekt lassan-lassan elkezdett végre testet ölteni a külvilágban. A "gyermekem" immár kibujt a szülőcsatornából és megérkezett a fényre. Most kicsit rendbe kell szedjem őt, így gyengéden lemosom róla a magzatmázat és frissen mosott, puha fehér ruhácskába bújtatom őt, hogy végre kényelmesen érezze magát a Földön. A 2022 július 13-án írt posztom 6 hónappal később mégiscsak testet öltött, mert végül január 12-re minden kétséget kizáróan készlettem a munkámmal.

Azt nem igazán tudom, hogy miért mondják meg előre álomban az Őrzőim azt, hogy mi fog velem történni, de el kell fogadnom a tényt, hogy határozottan vezetnek az Úton és nekem végig kell járnom mindazt, mert a Lelkem anno több párhuzamos lehetőség közül ezt az ösvényt választotta magának (ezt amúgy bővebben kifejtem nektek a könyvben). Megjegyzés: az ember nem egyenlő a földi személyiségével, sokkal inkább Lelki és Tudati egység, mint gondolja.

Január 18-án felhívtam a családállítómat és boldogan elújságoltam neki, hogy a szerkesztésre adás után rögvest megjelent a színen egy másik barátom és elmondta, hogyha lesz kiadóm, akkor szóljak neki, mert szívesen segít a nyomdai munkákban, ugyanis a nyomdaiparban dolgozik. (Előre is köszönet érte kedves Dani, ígérem nem fogom elfelejteni.) Lám-lám a könyvecském "magától" elkezdett növekedni és a gyeplő ismét a Jóisten kezébe került. 

Nemrég egy elalvás előtti esti Imában az egész projektet feldobtam a Teremtés Atyjának és gondjaira bíztam az irományomat. Hogy miért? Nemes egyszerűséggel azért, mert Ő sokkal, de sokkal jobban tudja nálam a soron következő lépéseket. Én csak azt tudom, hogy át kell adnom Neki a staféta botot, mert a tényleges megvalósítás már nem az én hatásköröm. Ezt elmondtam Gabinak, sőt azt is megosztottam vele, hogy úgy érzem, mintha teljesen "kicsúszott volna a kezemből az irányítás", mire ő nevetve csak ennyit mondott nekem: "Az életed irányítása soha nem volt a Te kezedben, te sosem irányítottál semmit sem Érted?" (Sőt, fel tudod ezt fogni, el tudod ezt fogadni, fel tudod ezt dolgozni?)

Akkor és ott egy szempillantás alatt valóban megértettem azt, hogy mit jelent pontosan ez a nagyon is fajsúlyos és csodás gondolat. A magyarázat pedig, tiszta, fenséges, puritán és szinte felfoghatatlan volt egyszerre.

A Teremtő már akkor tudta, hogy Eonokkal később mi lesz a feladatom, amikor Önmagából megálmodott engem. Már akkor - világkorszakokkal ezelőtt - sőt még az idők kezdete előtt tudta, hogy milyen életeket és sorsutakat kell bejárnom és betöltenem majd ahhoz, hogy eljussak a létezésem azon pontjára, amikor a könyvem egyszer csak megszületik belőlem... 

Előre tudta, hogy mi lesz a szerepem az Isteni Tervben, sőt még azt is látta, hogy társteremtőként milyen lelkek csatlakoznak hozzám az Úton. Előre tudta, hogy kik lesznek a Szüleim, a Mestereim, a támogatóim, a barátaim, vagy épp az ellenségeim, akik akadályokat gördítenek elém, hogy nemes egyszerűséggel szólva próbára tegyék a kitartásomat. 

Az Atya a háttérből, szelíden irányított minden velem kapcsolatos eseményt, sőt még azokat az apró és láthatatlan részfolyamatokat is, amikről folyton azt gondoltam, hogy én döntöttem el őket egoból, emberként...

Beláttam, hogy részemről mindez sosem volt egyéni akarat igazán, mert az összes sajátnak vélt döntésem csupán személyes illúzió volt, hiszen nem én alkottam meg az egyes gondolati impulzusokat, úgy ahogy az egyes eseményeket és körülményeket sem szabályoztam soha, sőt még a gyeplőt sem tartottam a kezemben...

Isten Tervében minden velem kapcsolatos történés az Atyától eredt - és velem együtt minden tapasztalatom hozzá is tér vissza majd egykoron akkor, amikor Ő úgy akarja azt...

Így Legyen!

Ui.: Az Isteni terv mozgató rugója pedig nem más, mint a vegytiszta Szeretet.

Kép forrása:

Kantár, gyeplő: create.vista.com/hu/photos/kantar

Úgy látszik, hogy a Mindenség Teremtője újabb figyelem felhívó álmot bocsájtott rám. :)

Tegnap reggel ugyanis azzal a jóleső és kissé groteszk érzéssel ébredtem, hogy valami megszületett belőlem,  kiszakadt a lelkemből és ha lassan is, de végül megérkezett a fizikai világba... 

Felkelés után egyáltalán nem emlékeztem az álmom egyes képsoraira, de az általa kiváltott intenzív érzésekre igen. Ezt a "valamit" nagyon sokan várták már a Földön és nagyon sokan őszintén örültek annak, hogy végre megszületett belőlem és megérkezett közénk.  

Tegnap reggel, mikor az ágyam szélén ülve, kábultan végiggondoltam az álmom mondanivalóját, nyomban a készülőben lévő kéziratomra gondoltam, aminek épp az utolsó nagyobb fejezetén dolgozom. Számomra teljesen világos volt, hogy saját gyermek híján a kézirat az, ami megszületett a gondolataimból, a lelkem legmélyéről és testet öltött önnön magamból.

Végtelenül hálás voltam az újabb megerősítésért, hiszen ismét biztos voltam benne, hogy a Jóisten odafentről végig fogta a kezemet, sőt valójában soha nem engedte el egy percre sem.

Tisztán éreztem és tudtam azt is, hogy nekem "csak" írnom kell, úgy ahogy azt eddig is tettem. Az elmúlt hetekben azon a fejezeten kezdtem el dolgozni, ami kellő alapossággal bemutatja, hogy milyen hatással volt rám, hogy küzdelmesen ugyan, de végül sikerrel megtanultam  autót vezetni. Még engem is őszintén meglepett, hogy ezzel a témakörrel kapcsolatban szintúgy minden fontosabb információt rögzítettem a naplóimban.

Felkelés után az is eszembe jutott, hogy szellemi síkon a kézirat már régebben létrejött, írás közben "én csak letöltöm" kvázi életre hívom és formába öntöm a már meglévő információkat, az egyes gondolati impulzusokat, magát a tiszta ideát.

Az álmom után kicsit úgy éreztem magam, mint József, amikor a bibliai történet szerint megfejtette a fáraó álmát, azzal a különbséggel, hogy most egy személyben én voltam József, illetve maga a fáraó is. Azonnal tudtam, hogy a könyvem kelt életre bennem és abban is biztos voltam, hogy ha készen lesz a kéziratom,  akkor sok embernek okoz majd AHA élményt. Az AHA élmény pedig felhívja a figyelmet az élet megoldásra váró helyzeteire, illetve megerősítheti az olvasókat abban, hogy nincsenek egyedül a megoldásra váró körülményeikkel. Hiszen mindannyian néztünk már farkas szemet rendkívül nehéz szituációkkal az élet bizonyos szakaszaiban nem igaz?

Tudatosítani szeretném az emberekben azt is, hogy a Gondviselés mindig velünk van és segít bennünket abban, hogy mielőbb megtaláljuk a megoldást (vagy a kiutat) az aktuális krízisre, illetve adekvát választ adhassunk az élet egyes kiszámíthatatlan eseményeire, a kihívásokra úgy ahogy ez József esetében is megtörtént a bibliai történet szerint.

Bár ez esetben is érvényes volt az a jól ismert mondás, hogy segíts magadon, Isten is megsegít, vagyis ahogy Józsefnek, úgy vele párhuzamosan nekünk is  döntenünk kellett arról a kérdésről, hogy változtatunk-e az életünkön, vagy sem? Szenvedünk tovább vagy megoldjuk a minket gyötrő problémát? Ha nem változtatunk, akkor a megoldásra váró élethelyzet nem fáj még eléggé, ahogy mondani szokás, vagy nem szeretnénk vállalni a döntés hozatallal együtt járó felelősséget sem. (Pedig a felelősség vállalás elől nem lehet elbújni, csak szólok.)

Később úgy döntöttem, hogy a születéssel/szüléssel kapcsolatos különleges álmomat mindenképp megosztom a segítőmmel, így hát feltárcsáztam Gabi számát és csicsergő hangon elmeséltem neki a kedd reggeli élményeimet. Ő is megerősített abban, hogy tegnap reggel álmomban  - saját gyermek híján -  a könyvem született meg belőlem. Ezek szerint igaz a mondás, hogy akinek nincs, vagy nem lehet saját utóda, úgy mint nekem, annak valami nagyobb dolgot kell megalkotnia az életben. Olyan "valamit", ami valamikor a jövőben végül mindenkinek a javára szolgál.

Erre azt mondtam neki, hogyha - Isten segedelmével - továbbra is ilyen gyorsan haladok, akkor akár még az is előfordulhat, hogy 2022. augusztus 31-ig elkészülök a kézirat első változatával, amit az ősz folyamán  tovább és tovább csiszolgathatok.

Aztán beszélgettünk - többek között - a mostani korszakváltásról, illetve a Tarot-ról is. Elújságoltam neki azt is, hogy az otthoni könyvespolcomon "találtam" a témában egy érthető és általam hitelesnek vélt kézikönyvet Gerd B. Ziegler tollából. Elég az hozzá, hogy a könyv nagyjából 2000 - 2002 óta a tulajdonomban volt. No Comment! A Gondviselés már akkor tudhatta, hogy kettő évtized múlva talán mégis szükségem lehet rá.

Gabi őszintén érdeklődött arról is, hogy miként élem meg a jelenlegi gazdasági válságot. Válaszként elmondtam neki, hogy mostanában felkeléskor mindig tudatosítom magamban, hogy a körülöttem lévő világ, csupán csak egy holografikus kivetülés (illúzió) és tök mindegy, hogy mi történik odakint, mert én rendíthetetlen stabilitással, sztoikus nyugalommal figyelem az egyre élesebben kibontakozó, illetve elhúzódó eseményeket (a vég játékát). Szerinte az a kihívás az eljövendő nehéz világgazdasági helyzetben, hogy ez az illúzió mégiscsak erősen hatással van mindannyiunkra és nem dughatjuk a fejünket a homokba, mert nem vagyunk mi struccok.

Meséltem neki arról is, hogy pozitív visszajelzéseim vannak a Tarot-tal kapcsolatban és azt is megemlítettem, hogy hálás vagyok azért, hogy válság idején épp nem a munkanélküliek táborát erősítem, mint előtte jó néhány esztendőn át az életem első felében. Gabi azt mondta, hogy eljött az ideje annak, hogy az ember valóban értékelje, a stabil és megbízható munkahelyét. A családállítóm szerint a Tarot-tal meg a könyv írással csak-csak rákerültem a saját szellemi utamra.

És, hogy mit szeretnék ezután? Csupán csak annyit, hogyha az elmúlt években - Isten segítségével -  sikerült jobbá tennem, illetve megváltoztatnom az életemet, akkor kötelességemnek érzem, hogy a környezetemmel is megosszam az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat.

Ezért egyre erősebb bennem az a szívbéli vágy, hogy ismét közvetlenül és személyesen szeretnék emberekkel foglalkozni és segíteni őket abban, hogy jobb irányba változzon az életük. Hiszen ne csak nekem legyen jó, hanem mindenki másnak is a bolygón, ahogy azt egyik este nemrég tudatosan megfogalmaztam magamban, egyfajta saját felismerésként.

Azt, hogy az álmaim valóra válnak-e vagy sem, még nem tudhatom, de ha mégis minden úgy történik, ahogy szeretném akkor megígérem, hogy nyomban beszámolok róla nektek is.

képek forrása:

Álomfogó- ideak.hu

Sztikusok (Epiktétosz) - filozofusvagy.blog.hu

Szív csakra - otthonfa.network.hu

Mottó: Teljes szívből hálás vagyok mindenért, ami megjelenik az életemben.

Vasárnap reggelre két fontos és emlékezetes álmom volt. Az elsőben visszatértem Pápára a gimnáziumi éveim helyszínére.

Álmomban a mostani kék Opel Astrámmal - immár felnőttként -  leparkoltam a Március 15-e téren. Majd sietősen elgyalogoltam a volt fiú kollégiumhoz és beléptem az épület hatalmas - jól ismert - szárnyas kapuján. 

Miután elhaladtam az ódon portásfülke mellett beléptem a régi szobámba, ahol kinyitottam a szürke beépített szekrényem ajtaját. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat és "kiköltöztettem" magam a kollégiumból. A parkolóban beraktam a kék IKEA-s zsákokat a csomagtartóba, majd olyan gyorsan kihajtottam a térről és magából a városból is, ahogy csak lehetett.

A következő - második - álmomban fel kellett szállnom egy lanovkára. Miután bezáródott az ajtó, a kabin komótosan elindult a drótkötélpályán. Az utazás alatt a kék eget és a szelíden hullámzó tengert csodáltam. A szépséges tájtól lenyűgözve tátott szájjal bámultam ki az ablakon. Kis idő múlva azt éreztem, hogy a kabinom hirtelen döccen egy hatalmasat és egy ismeretlen, hatalmas szerkezet áttette a kabint egy másik pályára, ami teljesen máshová vezetett, mint amire eredetileg számítottam és "jegyet váltottam". 

A hatalmas döccenés nagyon megijesztett, de a mellettem ülő segítő közölte velem, hogy maradjak nyugodt, mert minden a legnagyobb rendben van (Isteni Rendben). Később a kabin megérkezett egy fényes, 19. századi stílusú végállomásra, ahol ismeretlen cilinderes urak és gyönyörű fodros ruhákat viselő finom hölgyek vártak ránk. Amikor segítőmmel kiszálltunk a kabinból az emberek vidáman ünnepeltek bennünket. A Terem hatalmas ablakain át ömlött be a fény, minden tiszta, békés és nemes volt. Olyan, mint abban a 19. századi Verne regényben, amiben a hősök a holdra utaznak.

Egyértelmű, hogy az első álmomban elhagytam a múltat az összes korlátozó komplexusával, hiedelmével és félelmével együtt, míg a másodikban teljesen világos, hogy vágányt váltott a sorsom akkor, amikor a lanovka döccent egy nagyot és egy új - még számomra is ismeretlen - pályán felfelé haladt tovább...

Hogy mi jön most? Higgyétek el, hogy tényleg nem tudom, de tudati és lelki értelemben teljesen nyitott vagyok rá... Türelem rózsát terem, ahogy a mondás tartja. Én pedig mostantól még jobban figyelek, mint eddig és türelmes vagyok (mást úgysem tehetek).

Reggel, miután felkeltem, komótosan összeszedtem magam és lejöttem a partra, hogy tovább csiszoljam a leendő könyvem családállitásról szóló fejezetét. Tizenegy óra után beültem írni a kedvenc helyemre a Bambusz Beach bárba a parton és kértem Gyuritól egy almafröccsöt. Miután megkaptam az üdítőmet, Gyuri megmutatta a Top Joy kupakjába rejtett nekem szóló üzenetet.

A kupakon egy rövid, de egyértelmű instrukció szerepelt: "ENGEDD KÖZEL MAGADHOZ!"

Abban a pillanatban belém hasított a felismerés, hogy innentől kezdve nincs más dolgom, mint befogadni az álmomban megjelenő fényes, új,  titokzatos valóságot, ami tudom, hogy nemsokára lassan-lassan testet ölt a mindennapjaimban is. Hálás vagyok azért, hogy "nekem van a legszebb irodám a parton", ahogy Dani barátom az egyik nap felhívta erre tényre a figyelmemet.

Igaza van, hiszen írás közben látom a Balatont és ihatok egy almafröccsöt, vagy egy jeges kávét két gombóc vanília fagyival. Kell ennél több az életben? Szerintem nem igazán...   

Lanovka kép forrása: www.horvatorszaginfo.hu (Dubrovnik lanovkája 405 méter magasra visz fel.)

Régen írtam blogot, de nem hagytam abba az írást, hiszen ebben az évben az életem történetét, a 2014 őszétől egészen 2022 januárjáig bejárt utamat próbálom egy kéziratba önteni. A folyamat közben rájöttem arra is, hogy kéziratot írni sokkal nehezebb feladat, mint azt valaha gondoltam volna, de most már mindegy, mert belevágtam ebbe a kalandba is.

Vannak termékenyebb napjaim, amikor érzem, hogy nem tudok olyan gyorsan írni a billentyűzeten, mint amennyi gondolat van bennem, máskor pedig üresnek érzem magam, és ha az írásra gondolok, akkor inkább tehernek élem meg azt, amire vállalkoztam. De egy biztos, feladni nem fogom.

Tudom, hogy minden ingadozásom és vívódásom ellenére ebben az évben készen leszek a kéziratommal, a többit pedig a Jóistenre bízom...Őszintén hiszem, hogyha kiválasztott erre a feladatra, akkor végig fogja majd a kezemet úgy, ahogy azt eddig is tette (mivel alkalmasnak tart rá, hiszen jobban ismer engem, mint én saját magamat). Közben pedig néhány jelet is kaptam már Tőle, csak fel kellett ismernem az Atyai segítségnyújtását...

Esténként, ahogy olvasom a füzeteimet, és a naplóimat érzelmileg is újra átélem a velem történt eseményeket. Nem könnyű, sőt megterhelő időszak, de most már sok mindent másképp látok, mert magasabb/szellemibb nézőpontból vizsgálom a történteket és érzem, hogy fokozatosan  minden a helyére kerül a lelkemben. Őszintén bevallom nektek azt is, hogy tényleg szeretek írni, elsősorban azért, mert ezzel kiélem a kreativitásomat, mivel sem rajzolni, sem szobrászkodni nem tudok. Sajnos nem örököltem az édesapám kézügyességét, így az írás lett a mások felé szánt üzenetközvetítési eszközöm, illetve kapcsolódási lehetőségem.

A múlt vasárnap este telefonon beszélgettem egy barátommal. Eszter szerint az életben az a legfontosabb, hogy minél nyitottabban kapcsolódjunk egymáshoz. Az írással pedig olyan emberekhez is kapcsolódhatok, akik nem jelennek meg a fizikai (személyes) teremben, és - egyelőre -  ismeretlenek a számomra. Ám ha vevők a látásmódomra és az apró személyes történeteim is elgondolkoztatják őket, akkor már elértem a célom. Mert ha csak néhány másodpercre is, de olvasás közben lelki és tudati szinten is  összekapcsolódtam az olvasóimmal.

A kéziratom jógás utat bemutató - legnagyobb - fejezetével nagyjából készen vagyok, az alapokat rögzítettem. Most a családállításokat bemutató, rövidebb, de lelkileg jóval nehezebb fejezetnél járok. Miközben újra élem az egyes alkalmakat, apróbb csodák történnek velem, mert a sors megint csak azon dolgozik, hogy az alkotáshoz szükséges információkkal ellásson engem.

Amikor április végén leírtam az első ujjá születésem történetét, közvetlenül ezután, május elsején - anyák napján - a konyhánkban az édesanyám főzés közben, spontán elmesélte a születésem teljes történetét (az ő szemszögéből). Mondanom sem kell, hogy hagytam mesélni, de közben többször is a könnyeimmel küszködtem, mert olyan hihetetlen és váratlan volt az a napfényes és csendes délelőtt.

A meseállításom történetének rögzítése közben az antikvárium.hu-n megtaláltam azt a mesekönyvet, amiben a "Foltocska Szabócska" történetei olvashatók. Öt nappal később, május 17-én elmentem a gyerekkori mesekönyvemért a Hollán Ernő utcai Stelázsi-ba, hogy felnőttként újraolvashassam. 

Furcsa érzés volt újra kezemben tartani a könyvet, amiben igazán ijesztőnek láttam a mesefigurákat. Aznap este egyáltalán nem értettem, hogy gyerekként miért nem érzékeltem ezt....Miközben beleolvastam a mesékbe összeszorult a gyomrom mert tudtam, hogy ez a mese sok szempontból meghatározta az első 40 évemet, hiszen annyira azonosultam a mindenkin segítő szabólegénnyel, hogy a mesefigura tudattalanul még a pályaválasztásomat is meghatározta! Olyan akartam lenni, mint ő, aki a jó szívével és a furfangjával mindenkin segít, de ő maga egyáltalán nem kér segítséget soha, senkitől semmilyen formában sem (pedig megtehetném, hogy segítséget kérek, hiszen mozgáskorlátozott vagyok).

Ezen a héten rájöttem arra, hogy ezek az apró egybe esések, mind-mind a Jóisten apró csodatételei felém, és  megerősítik a tisztán látásomat és segítik azt is, hogy nehogy letérjek a 2022 január végén megkezdett újabb utamról.  A szívem mélyén érzem, hogy végig fogok egyensúlyozni ezen a hosszú pallón is, akár tetszik, akár nem.

Mivel az idő az emberi létezés egyik illúziója sok közül, így nincs igazán valódi jelentősége annak, hogy egy-két hónappal előbb, vagy a kitűzöttnél később fejezem be a kéziratomat, de mindezek ellenére nem kényelmesedhetek el. Tudom, hogy folyamatosan a célra kell fókuszálnom és nem szabad hagynom, hogy a "szirének" eltereljék a figyelmem a külvilág zavaros eseményeivel.

Ha meg kell történnie az emberek közti kapcsolódásnak akkor azt, sem a távolság, sem az idő nem akadályozhatja meg.  Hogy miért mondom ezt? Azért, mert a Kegyelem ajándékaként ezen a héten még ezt is megtapasztaltam. 

Egy barátom az elmúlt heteket ugyanis Indiában töltötte, ahol egy Guru asramjában lelki gyakorlatokat végzett. Nekem pedig volt egy ezzel kapcsolatos titkos vágyam, amit még önmagamnak sem mertem teljes nyíltsággal megfogalmazni, vagy éppen bevallani.

A héten őszintén érzetem, hogy - Zita segítségével -  kapcsolódni szeretnék azzal a bizonyos Guruval. Ezzel párhuzamosan pedig egyfajta megbékélés lett úrrá rajtam és rájöttem arra, hogy az életemben mindent el tudok fogadni és annak az ellenkezőjét is. Most nemcsak elméből, hanem szívből is érzem, hogy tényleg minden úgy jó ahogyan megtörtént velem. Még az is tudatosult bennem, hogy valójában semmire nincs szükségem a napi alapokon kívül és beláttam azt is, hogy a vágyaim jelentős része csak illúzió csupán. Mindeközben, - ha csak másodpercekre is - de ismét megtapasztaltam a harmadik dimenzió  teljes mértékű megtévesztését.

De már nem éreztem haragot, vagy értetlenséget azért, hogy ebben a kissé kesze-kusza földi létezésben élek, mert tudom, hogy be kell teljesíteni a feladatomat és érzem, hogy mindeközben fokozatosan nyitottabbá válok a magasabb szintű valóságok és Szellemibb eszmék felé is.

Tegnap este ugyanis a végtelen téren és az időn át eljutott hozzám a Guru üzenete és szívből éreztem a szeretetét meg azt is, hogy lelkileg tényleg összekapcsolódtunk egymással. A kapcsolódás által bizonyossá vált számomra az is, hogyha megfelelő lesz a tér és az idő minősége, akkor akár még találkozhatunk is...

Képek forrása:

1. - napló kép: koshacek.hu

2.- kockaházikó: moly.hu

3.- guru purina: yogabazaar.hu

4.-áldó guru :news18.com

5.- a négyzet sugara optikai illúzió:háttérképtár.hu

(Ezt a bejegyzést Eszternek és a családállítómnak ajánlom, akinek sok mindent köszönhetek.)

2022 január 19-ét az áttörés napjaként könyvelem el az életemben. A tavalyi C@vid utáni hónapokban nem volt kedvem jógázni. A fertőzés után az enyhébb depresszió és a mellékhatásoktól való folyamatos rettegés miatt hiányzott belőlem a motiváció, hogy visszatérjek a napi gyakorláshoz.

Tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek a jógának, és a Mestereimnek, mégis mintha ez a rendszer átvette volna felettem az uralmat és az irányítást. Azt éreztem, hogy teljesen elvesztem ebben a történetben. Nem voltam azonos önmagammal, túl sok időt és energiát öltem a jógába és kiégtem benne. Ezekben a hónapokban - 2021 tavaszán és nyarán- akkor éreztem, hogy igazán szabad vagyok, amikor autót vezettem, vagy strandolhattam a Januséknál.

Mára rájöttem arra is, hogy az idei ősszel és télen meg kellett találnom a mindennapi élet (munka és napi rutinfeladatok) a pihenés (alvás) a feltöltődés (olvasás, írás, kirándulás, vezetés) és a gyakorlás közötti optimális egyensúlyt. Nem volt könnyű, mert a gyakorlás mellett némi feltöltődésre is szükségem van. 

Mindez együttesen kell ahhoz, hogy fizikai és lelki értelemben egyaránt karbantartsam magam, hogy minden szinten bírjam a napi terhelést. Tisztában voltam azzal is, hogy előbb- utóbb nyújtanom kell, mert a betegség utáni hónapokban az izmaim fokozatosan feszesebbé váltak és nem akartam elvesztegetni az eddigi évek komoly munkáját sem. Mindehhez először szellemileg kellett megváltoztatnom önmagam. Rá kellett találnom a hiányzó belső békémre. Tudtam, hogy ezt csak egyetlen módon érhetem el, ha hetente több alkalommal meditálni kezdek.

Mivel nem hagyott nyugodni a gondolat, így az erős felismerést, kis idő elteltével komolyabb tettek követték. Tavaly novembertől  elkezdtem korábban kelni és azt a végtelenül egyszerű, tiszta meditációs technikát alkalmaztam, amit a buddhista Mesteremtől, Beától tanultam. Mivel több hét után is szilárdan kitartottam a meditáció mellett, így itt és most lekopogom nektek, hogy a rendszeres meditáció az életem részévé vált, és szabadon, kényszer nélkül gyakorolok, belső, egyéni felismerések hatására.

Tény és való, hogy a meditáció a legjobb eszköz a belső egyensúly megélésére és megőrzésére, valamint a figyelem fejlesztésére, de a fizikai kondíció megtartásához még mindig kevés, a közismert feszültségcsökkentő hatása ellenére is. Halkan jegyzem meg, hogy a belső egyensúlyt a külvilág is visszatükrözi, egy csendesebb, harmonikusabb és örömtelibb  életben.

Tavaly nyáron ugyan rengeteget SUP-oltam a strandon és hála Daninak, vízi ugrálóvár tulajdonosának, mindig volt, aki segített vízre tenni, tárolni vagy felfújni a deszkámat. Igen, ez is egy mozgásforma, ami ugyan remekül fejleszti az egyensúlyérzékemet, de emellett nyújtásokra is szükségem van. Mivel idén januárra az ülő munkától rendszeresen fájni kezdett a derekam, az állandó fájdalom a gerincem egészségének megóvására hívta fel figyelmemet. Fájdalommal élni igen kellemetlen, így az elmúlt hetekben a derekam kilazítása és nyújtása lett a legfontosabb feladatom. Némi ön- erőszakkal visszaparancsoltam magam a jógaszőnyegre és napi 20-30 perces gyakorlást tűztem ki célul, heti 5 alkalommal.

Kezdetben csupán 10-15 perces finom nyújtásokat végeztem ügyelve a fokozatos terhelésre. Már a harmadik napon sokkal jobban éreztem magam a bőrömben és jelentősen csökkent a derékfájdalmam is. Újra elolvastam a gerincjóga jegyzetemet és előhívtam az ezzel kapcsolatos ismereteimet. Az első alkalom nehézre és darabosra sikerült, de a hét végére a gyakorlásom jóval olajozottabbá vált. Olyan volt, mintha valakik visszatöltötték volna a fejembe a jógával kapcsolatos ismereteket.

Mostanában már a megszokott magabiztossággal gyakorolok a sáfrányszínű szőnyegemen. A gyakorlások előtt igyekszem sétálni, ezzel pedig mentálisan is ráhangolódom az esti jógára. A nyújtások utáni meditációm jóval elmélyültebb lett, mint korábban volt és eljutottam néhány értékes felismeréshez is.

A meditációnak, a Tarot Mesteremmel történő értékes segítő beszélgetéseknek, valamint a Tarot ősi szimbólumainak hatására idén januárban végre elkezdtem elengedni a több évtizede bennem élő megfelelési kényszert, elkezdtem megérteni, hogy senkinek sem kell megfelelnem vagy bizonyítékkal szolgálnom a létezésemmel és az emberi értékeimmel kapcsolatban.

Mivel belül egyre inkább egyensúlyba kerülök önmagammal, így a fókuszom jóval egyenletesebben oszlik meg a külső és a belső világok között. Célom a tökéletes egyensúly tartós megteremtése és megélése a külvilágban és tudatomban egyaránt.

Rájöttem arra, hogy önmagam minél pontosabb megismerése és elfogadása mellett ugyanolyan fontos a mentális egészség megóvása is, különösen ezekben a feszült években, amikor eluralkodott körülöttünk a káosz és biztos pont híján az eddigi "modernnek" gondolt értékrendszerünk is komoly válságba került. 

Tudatosítani kell magunkban azt is, hogy külvilág nem létezik belső világ nélkül és fizikai szint sem létezik Szellemi szint nélkül, mert mindegyik együttesen, egyfajta kölcsönhatásban létezik, és egyiket sem szabad elhanyagolni vagy túlságosan előtérbe helyezni a másik rovására. Ilyenkor ugyanis az egyes szintek között rekedünk egy "légüres" térben és tulajdonképpen sehová sem tartozunk igazán. Ez a fajta kardélen történő egyensúlyozás becsukott szemmel, befelé figyelve érhető el, ám mindeközben tudatosítanunk kell magunkban a testünk működését, külvilág zaját és eseményeit (hiszen a fülünket nem csukhatjuk be) és a földi életünket sem értékelhetjük alul.

Mára kezdem elfogadni azt a nézőpontot is, hogy ha a mindennapi életben képes vagyok arra, hogy döntéseket hozzak és azokért vállaljam a felelősséget is, akkor mindazt megteszem, ami tőlem (felnőttként) elvárható. Ennél többet pedig nem kell teljesítenem, vagy magamra vállalnom. (El kell fogadnom, hogy odafent a sorsomat őrző bölcs Szfinx pontosan tudja, mennyi lelki terhet, megoldandó feladatot rakhat rám és mindenki másra is.)

Ebből adódóan mások elvárásainak sem kell megfelelnem, mert az élethez pont elegendő a felelőségteljes döntés  képessége. Én (és mi mindannyian) csupán Istennek és önmagamnak tartozom elszámolási kötelezettséggel. Az pedig, hogy mások mit gondolnak rólam, nem az én dolgom, hanem az övék, ezért minden velem kapcsolatos gondolatuk - legyen az akár jó vagy éppen rossz - nem engem minősít, hanem őket.

A további hátralévő évtizedekre a legfontosabb feladatom, hogy elengedjek minden félelmet, fájdalmat és hamis ragaszkodást, amit eddig "sikerrel" felépítettem és megteremtettem magamnak. Ezek a hamis maszkok és személyiségrétegek azok, amiket mindannyian viselünk. Be kell látnunk végre, hogy semmi szükségünk rájuk, mert csak hátráltatnak a lelki, illetve tudati fejlődésünkben. Elfedve ezzel a lényeget, vagyis a legfontosabb tényt, hogy önmagunkban is teljesértékű teremtmények, vagyis kerek, egész Emberek vagyunk.

Képek forrása:

Első kettő kép saját fotó; 3 kép: www.eletigenlok.hu

A családállítóm levele után elgondolkodtam...Annyira belegabajodtam a saját félelmeimbe, hogy észre sem vettem, hogy az elmúlt napokban sokat javult az állapotom. Minden gyógyszert a megfelelő módon beszedtem, amit felírt a háziorvos. Istenek hála a szteroidok szépen lehúzták a gyulladást a tüdőmből. Ezt onnan tudtam, hogy március 27-én szombaton végre a jobb oldalamon is tudtam aludni, ott már nem éreztem fájdalmat. A köhögésen túl volt még néhány érdekes tünetem, az egyik a lázzal kapcsolatos, a lázam mindig este 10-kor érkezett majd reggel 6-kor pontban távozott akár a Bécsi gyors, és sosem emelkedett 38,4 fok fölé (ez talán csak egy tartósabb hőemelkedés volt, nem tudom...) ilyenkor általában émelyegtem is.

A 10.  nap után szinte teljesen megszűnt az extrém jellegű izzadásom, ami kezdetben minden apró fizikai igénybevételnél, mozdulatnál annyira erős volt, mintha valaki leöntött volna egy vödör vízzel. Mivel fekete hosszú hajam van, ilyenkor a ruhámon kívül abból is csavarni lehetett az izzadtságot. Ezután mindig le kellett zuhanyoznom, majd megszárítottam a hajamat és pizsamát váltottam - mindezt akár naponta többször is. (Lehet, hogy a túlzott izzadással próbált a szerveztem megszabadulni a benne lakozó kórokozóktól? Ki tudja...Utólag kiderült, hogy a kakukkfű tea is erős izzasztó hatással rendelkezik.).

Egy hét után szinte már kiömlöttek a ruhák szennyes kosárból, ezért mivel szombaton (március 27) már nem voltam lázas, - a megszokott  fáradtság ellenére-  kénytelen voltam elkezdeni az érthetően halogatott nagy takarítást. Gyengeség ide vagy oda, eddig is rendszeresen áttörölgettem a kapcsolókat, a kilincseket, a csapokat, a wc-deszkát, a mosdókagylót és a gyakrabban használt tárgyakat is. Először kimostam a ruháimat, olyan mosószerrel, ami alacsony hőfokon is fertőtlenít. Ezután a paplanom, az ágynemű huzatok, a párnám, az ágytakaróm, a plédek végül a fürdőszobaszőnyegek következtek. Csak arra emlékszem, hogy március utolsó hétvégéjén nagyjából 10 alkalommal indítottam el az automata mosógépet. A mosónők meg, mint köztudott igenis korán halnak, de én valamilyen csoda folytán életbe maradtam, igaz, hogy nem vagyok nő. Szerencsére előre betáraztam a mosószerből, így nem fenyegetett az a veszély sem, hogy idő előtt elhasználom a készleteimet. Mosás közben antibakteriális tisztítókendővel áttörölgettem, konyhai és a fürdőszobai felületeket, majd a szobai portörlés után mindenhol alaposan kiporszívóztam és felmostam. Ekkor vettem észre, hogy bár lassú vagyok, mint egy lajhár mégsem izzadok olyan hevesen, mint néhány nappal ezelőtt.

Ezt előrelépésnek tekintettem a gyógyulás felé ám később kiderült, hogy ez az út hosszabb ideig fog tartani, mint először gondoltam... A hétvége alatt sikerült rendbe tennem a lakást, persze nem voltam "Fittipaldi", dehát betegen a gyógyulásra kell a legtöbb erőt és időt fordítani nem de? A karantén teljes ideje alatt böjtöltem. (Megjegyzés: betegség esetén célszerű könnyebb ételeket például leveseket enni, vagy akár böjtölni is, mert a teljes emésztési folyamat a napi  energiaszükséglet 30%-át is  lefoglalhatja.)

29-én hétfőn, végre elveszítettem a kifli.hu szüzességemet és este 9 körül sikeresen leadtam életem első online élelmiszer rendelését. Mivel olyan környéken lakom, ahol több élelmiszerüzlet is található 150 méteres körzetben, így eddig erre nem volt szükségem, de ugye a szükség törvényt bont. Másnap reggel 10-órára megérkezett a rendelésem, a gyümölcsök és zöldségek valamint a húsvéti sonka minőségére tényleg nem panaszkodhattam, szó szerint tátva maradt a szám. Boldog kisgyerekként pakolgattam be a kincseimet a közel 180 cm magas hűtőszekrénybe. Abban egyeztünk meg a szüleimmel, hogy az idei húsvétot ismét külön töltjük egymástól.  Őszintén megmondom nektek, hogy ez volt a legésszerűbb és legfelelőségteljesebb megoldás, mivel ekkor még csak az édesanyám kapott egy oltást, az apukám pedig nagyszombaton kapta meg az első vakcináját. 

Március 31-én délután azonban nem várt fordulat következett be az állapotomban. Ekkor már 4 napja nem volt hőemelkedésem, kezdtem azt hinni, hogy  végre tünetmentes vagyok. Estefelé azonban elkezdett fájni a jobb vesém és vizelésnél szürke homok távozott belőlem, miközben égett a hugycsövem és erősen szúrt a hólyagom és a prosztatám is. A következő gyakori vizeléseknél, azt vettem észre, hogy egyáltalán nem tudom tartani a vizeletemet és minden alkalommal ömlik belőlem a vér. Rövid időre pánikba estem, de utána kénytelen voltam megemberelni magam. Ismét felhívtam a családállítómat, aki antibiotikumot és tisztításként csalán teát javasolt. Elmondta azt is, hogy régen a népi gyógyászat a hasonló esetekre meleg vizes ülőfürdőt javasolt. Szépen beülök egy kád kellemes meleg vízbe, majd lassan elkortyolgatok nagyjából 2 liter meleg, lazán elkészített csalánteát és folyamatosan belepisilek a fürdővízbe.

Nagyanyáink ezzel a módszerrel követ és homokot hajtottak ki a vesékból és hugyhólyagból is. Nem egy gusztusos eljárás, de nem volt más választásom, így hát elkezdtem fürdővizet ereszteni magamnak (isteni szerencse, hogy nem zuhanyfülke van az albérletben - gondoltam). Este 8-ra készen lett a fürdővizem, én pedig végül beleülhettem, majd folyamatosan annyi teát ittam, amennyi belém fért. Fél 10-re teljesen kiürült belőlem az üledék, a vizeletem pedig teljesen átlátszóvá vált. A meleg víz megnyitotta a hugyutakat és elősegítette a kiválasztószerveim megtisztulását. 

Április elsején délután nagy nehezen utólértem a háziorvosomat, aki 10 napos kétlépcsős antibiotikum kúrára utasított. Puff neki teljesen kiirtom a bélbojhaimat és a jó baktériumokat a szervezetemből - gondoltam mérgesen. (A betegség teljes ideje alatt 3 különféle antibiotikumot kellett beszednem.) Az újabb megbetegedést a vírus fertőzés miatt legyengült immunrendszer okozta, ez volt a COVID "szeretetcsomagja", amit hátrahagyott nekem. Őszintén megmondom nektek, hogy mások elmondása alapján számítottam valami ilyesmire, de azt gondoltam, hogy az izületeimet fogja betámadni a vírus, mivel azok  járáskor az átlagnál nagyobb terhelést kénytelenek elviselni (ezért már jó előre szedtem Ízület védő készítményeket).

Az idei húsvéti időszak bebizonyította, hogy bár fizikailag egyedül vagyok, de többen is hoztak nekem gyümölcskenyeret, sonkát, kaszinótojást, kókuszgolyót sőt még zsírjában sütött libamájat is. A saját sonkám mellé mégis jutott kaszinótojás (abszolút kedvenc) és egyéb más ínyencségek is. A Gondviselés az emberek szeretete és segítőkészsége által nyilvánult meg az életemben, ennek ellenére nagyon hiányoztak a szüleim. Rájöttem arra is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor lehet és szükséges is segítséget kérni a barátaimtól.  Nem kell félnem attól, hogy leterhelem őket, mert ahogy Gabi is írta és én is beláttam, szerencsés ember vagyok, mert tényleg sokan szeretnek.

Az előző részben arról  írtam nektek, hogy szembesültem a saját kontrollmániámmal. A karantén idején ezen is sokszor elgondolkoztam és elfogadtam, hogy szabad akarat az élet csak egy egész kicsiny részében nyilvánul meg. Rájöttem arra is, hogy el kell felejtenem (vagy legalább csökkentenem kell) azt az attitűdömet, hogy "mindent meg tudok csinálni egyedül is" ,mert bármikor adódhat olyan élethelyzet, amiben el kell fogadjam az önzetlenül felajánlott segítséget (belátom, hogy ezt is tanulnom kell még).  A betegség idején a szüleimen és a testvéremen kívül nem is egy ember telefonált naponta vagy kétnaponta és érdeklődött a hogylétem felől, meg arról, hogy szükségem van-e valamire?

Ezek a támogató jellegű beszélgetések és a személyes gondoskodás nagyon sokat segítettek a karantén, a betegség valamint az extrém mentális helyzetek elviselésében és a viszonylagos gyors felgyógyulásban - az utóhatásokról majd később írok nektek, mert sajnos vannak posztkovid tüneteim.

Április 9-én pénteken reggel 6:30-ra újfent elmentem PCR tesztre, részben a szüleim kérésére,  nu meg azért is, mert tudni szerettem volna, hogy egészséges vagyok-e vagy sem. Az esti eredményközléskor kiderült, hogy a vírus távozott a szervezetemből. A tesztem eredménye negatív lett. Miközben a leletet olvastam azt éreztem, hogy legördült rólam az elmúlt egy évben rám rakódott összes félelem. Nagyon megkönnyebbültem mind fizikai, mind pedig lelki értelemben. Pillanatnyi felszabadultságomban elsírtam magam, mert annyira szürreális volt ez az egész "kaland", hogy a lelkem egyszerre hullajtotta az öröm és bánat könnyeit... 

 Képek forrása:

1. láz :palmalevelpatika.hu

2. sanytol: napibio.hu

3. lajhár: erdekesvilag.hu

4. kifli.hu saját kép az oldalukról

5. vese:vrosz.hu

6. kaszinótojás: femina.hu

7. férfi könny: twice.hu

Bizony rég nem jártam erre. Az az igazság, hogy valahol az első és a száznyolcvan-harmadik hullám között elveszítettem az ihletemet. Azt éreztem, hogy az életemben nem történik semmi említésre méltó. Márciusban szerettem volna elmenni egy yin jógaoktatói továbbképzésre a Sarasvatihoz, de ez sajnos nem jött össze a járvány miatt.

Még tavaly augusztusban beleszerettem a SUPozásba és több alkalommal kipróbáltam különféle deszkákat a Fűzfői Strandon. Minden percét imádtam. Többféle deszka után végül egy COASTO Argo-ra esett a választásom. Hálás vagyok azért, mert a gyerekkori barátom Márk is segített a deszka kiválasztásban. Sajnos a deszkámmal még nem találkozhattam mivel március 17-én este, engem is elért a végzet, de akkor még nem tudtam, hogy egy időre nekem is befellegzett...(Piff anyukám.)

Estére szenvedtem az ízületi fájdalmaktól és a hőemelkedéstől. Home Office-ban voltam, aktívan szedtem az aszpirint. Bíztam benne, hogy megfáztam az előző hétvégén, amikor bevásároltam a szüleimnek Almádiban. 21-én vasárnapra kiderült, hogy a makacs köhögésem nem akaródzik elmúlni, délután pedig telefonon is felhívtak, hogy kontakt személy lettem, érdemes lenne covid tesztet csináltatnom, csekély 19500 forintért.. Próbáltam nem pánikba esni, ezért még aznap csináltam egy Byosinex gyors tesztet, ami negatív lett, de végül este 6 körül bejelentkeztem PCR tesztre. (Hétfőn reggel 6:30-ra kellett mennem a WhiteLab-hoz.) (www.whitelab.hu)

Mivel nem fájt a fejem, éreztem az ízeket és a szagokat, nem folyt az orrom sem, így próbáltam bízni abban, hogy mindez egy átlagnál nehezebb tavaszi meghülés. Bár a csapból is a koronavírus folyik - hála a szenzációhajhász médiamunkásoknak - azzal nyugtatgattam magam, hogy nem a covid-19 az egyetlen megbetegedés a Földön. (Megjegyzés: az ayurvéda tanai szerint az évszakváltás időszakai amúgyis megterhelik a szervezetünket.)

Sosem fogom elfelejteni azt, hogy 22-én reggel 5:30-kor mennyi félelemmel és bizonytalansággal telve indultam el az albérletből. Egy megállót próbáltam gyalogolni, de a rajtam lévő FFP2-es maszk ezt nem igazán engedte, mert egyre gyorsabban kellett levegőt vennem és a végén már szédültem az oxigénhiánytól és a kimerültségtől. Reggel 6-ra végül szerencsésen elvergődtem a Nyugatihoz, de a tesztpont nem ott volt, ahol gondoltam, így fel kellett hívnom az ügyfélszolgálatot tájékoztatásért. Kiderült, hogy el kell gyalogolnom a WestEnd túlsó végére a Ferdinánd Hídhoz, amit nem tudtam pontosan hol is van...Versenyt futottam az idővel, hogy ne szalasszam el a fél 7-es időpontomat, de végül sikeresen megugrottam ezt a feladatot. Siettem ahogy csak bírtam, ami nem volt egyszerű, mert előző éjjel az idegességtől nem tudtam aludni egy percet sem (az izgalomtól kimaradt a mély alvási fázisom). Az izmaim szó szerint égtek a feszültségtől és a fájdalomtól, én pedig arra fókuszáltam, hogyha a fene fenét eszik is, ha be kell másznom az ajtón, akkor sem késhetek el a tesztpontról.

Pontban fél 7-kor levették a mintát, miközben majdnem kiköptem a mintavevő pálcát. Ezután összeszedtem a maradék erőmet és hazagyalogoltam. Elcsigázottnak és kifacsartnak éreztem magam, akár egy felmosórongy. Az egész testem fájt és egyre nehezebb lett a járás, néha azt hittem összeesek a járda közepén. Szerencsére a Jóisten vigyázott rám, mert végül hazajutottam. Csak arra emlékszem, hogy szakadt rólam a hideg veríték, a dzsekim és a kardigánom pedig csurom vizes volt a tréning nadrágommal együtt. Közben a kimerültségtől pánikrohamot kaptam, mivel a pszichés és fizikai megterheléstől köhögtem és fuldokoltam egyszerre. A hirtelen jött rohamot végül sikerült megfékeznem, de a lakásban már kapaszkodnom kellett a bútorokba, teljesen instabillá váltam  és elvesztettem az egyensúlyomat is (konkrétan elestem a földre, de szerencsére a komolyabb a sérüléstől megvédett a jógaszőnyegem).

Később nagy nehezen sikerült a egyensúlyba kerülnöm és az ágyam szélén ülve lenyugtattam magam, ismét ZEN-ben voltam. Mivel előző este nyitott szemmel aludtam így lezuhanyoztam, felvettem a pizsamámat 2 alkalommal bevettem 3 cseppet a  BACH  terápiás elsősegély szerből és lefeküdtem aludni. (Számomra krízishelyzetben mindig az alvás a legjobb gyógyszer.) Hétfő délutánra majd szétrobbantam annyira feszült voltam, de végül este 7 körül megérkezett a leletet tartalmazó e-mail. A tesztem eredménye pozitív lett, tehát szembesültem a rettegett karanténnal, és a vele járó egyéb félelmekkel. Hogy fogom magam ellátni? Hogy lesz gyógyszerem? Lesz-e lelkierőm a betegség leküzdéséhez? Mi lesz, ha nem kapok levegőt? Tudok-e majd mentőt hívni magamra? Őszintén bevallom, hogy ennyire még nem féltem soha semmitől sem, később a gondviselésnek köszönhetően minden csodás módon elrendeződött körülöttem, de akkor ezt még nem tudtam előre...

23-án délután telefonon beszéltem a háziorvosommal, aki felírta a gyógyszereimet, egy ismerősöm pedig  elhozta őket és lerakta az ajtóm elé. Szteroidok, antibiotikum, köhögéscsillapító. A háziorvos hallotta a köhögésemet és megállapította, hogy felülfertőződés van a (jobb oldali) tüdőmben, ezért kell az antibiotikum és a szteroid. Kissé ijesztő volt számomra a "kortikoszteroid" kifejezés, de 3 napon át napi 4 szemet kellett bevenni belőle mindig ugyanabban az időpontban. A napi 4 szem medrolt pedig igazán elviselhető mennyiségnek gondoltam a mielőbbi gyógyulás érdekében. (Megjegyzés: kortikoszteroid:pótolja bizonyos hormonok hiányát, például a kortizolt, amely a mellékvesekéregben termelődik és gyulladáscsökkentésre szolgál. Forrás:webbeteg.hu)

Kedden a családállítómmal is beszéltem telefonon, aki kakukkffű teát és Diapulmon cseppel történő inhalációt javasolt vírusirtás céljából a következő 10-14 napra. Szerencsére volt otthon kakukkffű tea és a diapulmont is elhozták nekem. A következő napokban literszámra ittam a gyógyteát. A kakukkfű régóta ismert gyógynövényünk, kiválóan alkalmazható felső légúti megbetegedésekre erősen antivirális hatású szer, de fogyasztása csupán 2 hétig javasolt, mivel legyalulja a bélbolyhokat. A hatóanyaga (thymol) átjut az agy ér gáton, tehát az agyunk szöveteiből is kipusztítja a kórokozókat.(Ezt a Bükki Füvesember honlapján olvastam.) Ekkorra már az étvágyamat is elveszítettem a gyümölcsleveken, a teákon és a GHI-s pirítóson kívül szinte semmit nem tudtam magamba tuszkolni.

Egy-két nap alatt azonban kialakult egy rutinom, amivel kezeltem magam. Reggel a GHI-s pirítós és az 1 darab banán után bevettem az antibiotikumot, a C és D vitaminokat, a Schüssler féle sókból a 3-ast (D6) nagyobb dózisban, mert stimulálja az immunrendszert, segíti az oxigén felvételét valamint a lázas állapotok és a hasmenés ellenszereként is szolgál. Szedtem még cinket, szelént, bétaglükánt (mert az is stimulálja az immunrendszert). Minden reggel és este langyos vízbe áztattam csipkebogyót, mert ez a növény az egyik legjobb természetes aszkorbinsav forrásunk. 

Napközben semmihez nem volt kedvem, elég sötét gondoltaim voltak, mivel eluralkodott rajtam a depresszió, azt éreztem, hogy sosem fogok kikeveredni ebből a helyzetből, elvesztettem a rám jellemző optimizmust és hitet az életben. Egyetlen dolog volt, ami igazán jót tett, mégpedig az, hogy annyit aludtam, amennyit csak bírtam, a szerveztem szinte kívánta az alvást. Mára tudományosan is bizonyított tény, hogy az alvás gyógyít és az immunrendszert is erősíti. Esténként inhaláltam a Diapulmon cseppekkel 10-15 percet egy fürdőlepedő alatt gubbasztva. Majd jógalégzéseket (pranayama) gyakoroltam, mivel erősítik a légzőizmokat és tisztítják a tüdőt is. A tüdőbetegek számára javasolt a légzőizom torna, egy barátom pedig cikket és videót is küldött erről a témáról.

A torkom nem fájt, de lepedékes volt így elalvás előtt meleg sós vízzel gargarizáltam azért, hogy a garat szöveteit megtisztítsam a kórokozóktól. Jógázni nem tudtam, mert betegen nem ajánlott, így a testmozgás az elmúlt hetekben sajnos kimaradt a mindennapjaimból.

A gyógyszerek és a fenti gyakorlatok mellett nagyon sokat imádkoztam a Teremtőhöz és a Megváltóhoz is. Amikor csak tehettem a gyógyulásomért könyörögtem az Égi hatalmasságokhoz. El kellett fogadnom azt, hogy nem kontrollálhatom az életem összes eseményét. Közben szép lassan rájöttem arra is, hogy kontroll mániás vagyok. Azt is be kellett látnom, hogy a jelenlegi történések kívül esnek a hatókörömön és nincs ráhatásom a körülményeimre. Vagyis nem én döntöm el, hogy meddig maradok otthon, hanem a Sors. A Sors pedig egy nálam sokkal hatalmasabb erő, érdemes fejet hajtani előtte, mert mindenképpen Ő lesz a nyertes, nem pedig én.

A karatén első napjaiban szembenéztem a saját félelmeimmel és nem tetszett, amit a lelkemben és a tudatomban láttam. Szorongtam attól, hogy kijutok-e valaha a saját magam teremtette mély pokolból. Mivel a szorongásom nem igazán csökkent így március 27-én reggel írtam egy levelet a családállítómnak.  Őszintén elé tártam azt, hogy nincs kedvem élni, mert semmi értelmét nem látom a folytonos küzdésnek. Aggódtam az anyagi helyzetem miatt, mert fizetni kell az albérletet, sokba kerültek a gyógyszereim, a teáim, és folyton azt gondoltam, hogyha a következő hónapot is a négy fal között fogom tölteni akkor tutifix, hogy megbolondulok. Sokszor elsírtam magam, mert nem értettem, hogy miért történik velem ez az egész. (Mivel érdemeltem ki ezt a helyzetet?) Elveszítettem a jövőképemet. Életemben először nem tudtam, hogy merre fogok tovább menni, ha túl leszek ezen az egészen, gyűlöltem a világot és benne minden embert, aki nem veszi komolyan ezt a megbetegedést. Elhagyatottnak éreztem magam, pedig volt, aki bevásárolt nekem és szeretettel gondoskodott rólam.

A családállítóm néhány órán belüli válaszában kifejtette, hogy ez a mostani történés az életemben nem része az egyéni sorsomnak. Ez most a kollektív sors megélésének az időszaka, hiszen a vírushelyzet valamilyen formában mindenkit érint a bolygón. Elmondta azt is, hogy ne akarjam mindig megfejteni az élet értelmét, mert maga a Létezés és a Tapasztalás értékes mindegy, hogy az negatív vagy pozitív, hiszen minden csupán egyéni nézőpont kérdése. Szelíden kifejtette, hogy valójában a tehetetlenség miatt érzem rosszul magam, mert a helyzetemen nem tudok változtatni...Szerinte nyugodtan utálhatom a világot és a felelőtlen embereket, de nem megyek a haragommal semmire sem... Levelét végül azzal zárta, hogy idézem: "Lesznek még szép napjaid, most kicsit beborult az ég, de nem tart örökké! Kitartás! Sokan szeretünk, gondolj erre!"

Igaza lett, én pedig szép lassan elkezdtem másképp látni a dolgokat, de erről majd a következő részben...

Képek forrása:

1. kép: index.hu

2.kép: szentendre.hu

3 kép: unipatika.hu

4 kép:777.hu

Közel két hónap koronavírus-járvány miatti önkéntes száműzetés után, május 17-én végre hazajutottam Balatonfűzfőre. Az édesanyámnak nagy álma volt, hogy az első Budapestről hazavezető utamon mellettem legyen ezért úgy szerveztük a dolgokat, hogy az ő kívánsága mindenképpen teljesüljön.

Vasárnap reggel a 7:48-as vonattal indult Fűzfőről én pedig 9:30-kor vártam őt a Déli Pályaudvaron. A rossz idő ellenére jó kedvel indultunk el a kettes metró felé, majd a Széll Kálmán téren buszra szálltunk. Végül a szemerkélő esőben sétáltunk egyet a Várfalon és közben szép lassan megérkeztünk a garázsba. Miután megettem az apu által készített madárlátta szendvicsemet, fejben összeszedtem a gondoltaimat, beállítottam a GPS-en az úti célunkat majd izgatottan elfordítottam a slusszkulcsot.

Indulás után Andris a Waze-n gépiesen mondogatta a szokásos mondatait, úgymint: "a következő lehetőségnél fordulj balra, vagy tarts jobbra". Az esős időben nem volt nagy forgalom a budai oldalon és a BAH-csomópont érintésével egy-kettőre kijutottunk a városból. Röviddel ezután az M1-M7 elágazójánál találtuk magunkat, majd egy röpke sávváltás után már Székesfehérvár felé haladtunk. Esett, "még nem vezettem esőben végre ezen is átesek. Esőben vezetni menő, nem kell rohanni" - gondoltam :) Pánik: Nem tudom hol van az ablaktörlő kapcsolója, nem baj anya majd segít...Hűha, probléma letudva, pipa, levegő hosszan kifúj. :)

Anya arcán láttam, hogy nagyon büszke rám és amikor nem vette észre, néha el-elsírtam magam attól, hogy két és fél hónap után végre hazamehetek és, hogy a vezetés egy igazi CSODA az én kis életemben. Az idő gyorsan eltelt, közben az eső szép lassan abbamaradt és egy óra múlva már a fűzfői elkerülő úton szeltük a kilómétereket. Miután hazaértünk, a szüleim az ünneplés jegyében pezsgőt bontottak és koccintottunk egyet az első  eddigi leghosszabb utam emlékére (107 km).

18-án hétfőn délelőtt apával elvittük a kocsit Káptalanfüredre az ottani kézimosóba és végre  tankoltam is. Miután megfürdettük a kék paripát ő büszkén ragyogott a májusi napsütésben. Este anyával Akarattyára mentünk a magasparthoz, megnéztük a kilátást (teljesítve ezzel egy régi vágyamat). Visszafelé átkanyarogtunk a környező falvakon, Papkeszi, Peremarton, Vilonya, Litér majd Balatonfűzfő következett (60 km).

Másnap  délelőtt Zircre gurultunk el családilag. Természetesen én voltam a sofőr, de azért Andris is besegített az útvonalat illetően. Az Arborétumban tett kellemes séta után ebédeltünk egy jót a Cuha Völgye étteremben majd hazafelé vettük az irányt (75 km).

20-án reggel esett, de szerencsére már tudtam hol van az ablaktörlő kapcsolója. :) Erre a napra hosszabb utat terveztünk apával mivel közösen rájöttünk arra, hogy eddig szinte csak Pesten vezettem, így hiányzik a sebesség és a tér megtapasztalásának országúti élménye. A cecei túra azért volt jó választás, mert hozzá kellett szoknom a kamionokhoz és ahhoz is, hogy néha ledudálnak, hogy nem szabad őket felidegesíteni és jobb gyorsan eltűnni a közelükből is.

Visszafelé újabb tűzkeresztségen estem át, mert le kellett előznöm egy traktort és később egy távolsági buszt is. Miután ez megtörtént közöltem apával, hogy ez volt életem első önálló előzése ő pedig jókat kacarászott a történteken (140 km).

Ezekben a napokban szép lassan elkezdtem megismerni a kocsimat, a gyorsulását, a hangját, a természetét. Fokozatosan próbálok összecsiszolódni Bajnokkal - állapítottam meg gondolatban és ez igazi boldogsággal töltött el. Biztonságban érzem magam az ülésében és ahogy az előző bejegyzésben írtam, ebből is beigazolódni látom, hogy az OPELemet valóban nekem szánta a Teremtő.

Csütörtökön szerettem volna átélni a bakonyi vezetés élményét, így Farkasgyepű és Bakonyjákó következett. A Márkó felé vezető úton gyakoroltam a felüljárókon való áthaladást és a megfelelő sebességgel történő kanyarbevételt, mivel kezdőként ha nem figyelek oda akkor bizony könnyen kisodródhatok az útról (fontos a  sebesség megfelelő megválasztása mondaná az én nagyra becsült oktatóm).

Délelőtt 11:00 órára értünk Bakonyjákóra és megálltunk a Zuzmó Kuckó parkolójában. Az út menti jól ismert és elavult kis BÜFÉ-t fűzfői barátaim mára lelkesen felújították. Apával alaposan  szemügyre vettük a SOKOL rádiót, az asztali tárcsás telefonokat, a régi vasalót, az orsós magnetofont és a letűnt korszak egyéb elfeledett darabjait. Tamás, az egyre gyarapodó gyűjtemény büszke tulajdonosa, boldogan mesélt a retró tárgyak iránti szeretetéről. Eszterrel sajnos nem találkozhattunk, de egy üdítő és egy hosszú kávé elfogyasztása után megígértem a társának, hogy valamelyik hétvégén mindenképpen visszajövünk anyával Kuckózni egy jó hamburgerre vagy rántott sajtra.

Ezen a napon valóban megtapasztaltam azt a szabadságot, amit a vezetés nyújthat nekem. Most már tényleg látom mennyire átformálja az Életet és a tudatot az, hogy az emberfia odamehet ahová csak szeretne. Nem mellesleg pozitív hozadékként folyamatosan fejlődik a koncentrációm, közben szép lassan megtanulok egyszerre több tényezőt számításba venni és felkészülni a jövő egyes változataira is (mert ugye folyamatosan előretekintünk).

Ez a nap fontos állomás volt az életemben, mert ekkor tettem bele a kocsiba az első önálló ezredik kilométeremet, ugyanis nagyjából 128000 km-rel vettem meg az autót. Rögvest eszembe jutott Zoli kollégám, aki szerint folyamatosan "gyűjteni kell a kilométereket" mert másképp sosem lesz tapasztalatom (102 km). És milyen igaza van.

22-én pénteken egy rövid kör volt a Balaton parton Csopak felé, majd Veszprém, Almádi (Vörösberény) érintésével végül rutinoztunk egyet a sportpálya üres parkolójában Fűzfőgyártelepen (50 km).

23-án szombaton reggel Dunaföldvárra mentünk Aldi túrára, mert az út oda- vissza nagyjából 170 kilométer. Növelni kell a hatósugaramat és trenírozni kell az idegrendszeremet. Délután 1 órára értünk haza, majd egy csendes pihenő után meglátogattuk Kenesén a barátainkat. Sofőrként végre gyakorolhattam a késő éjszakai vezetést, mert a fesztelen hangulatú vacsoráról este 11 óra után indultunk haza (13 km). Közben megtanultam a reflektor kezelését és jól jött az a bizonyos kanyarkövető fényszóró is. Ez a nap azért fontos, mert észrevettem, hogy egyre jobban alkalmazom a kicsi, folyamatos (0.5-1.5 cm-s) kormánymozdulatokat. Ez bizony kéz-láb-szem koordináció, amire rá kell érezni és felül kell írni a berögzült mintáimat. 

24-én pihentem, és kitakarítottam az autómat, porszívózás, portörlés, rendrakás mert a táltoslovamat néha csutakolni,  itatni és etetni kell.

25-én délelőtt apával együtt visszamentem Budapestre mert másnaptól dolgozni kellett. Hiszen csak így lesz pénzem üzemanyagra meg kávéra a MOL-nál a Freshcorner-ben (107 km). Az utat kevesebb, mint 90 perc alatt tettük meg. Apa szerint az autópályán kifejezetten ügyes voltam, megfelelő sebességgel előztem le a kamionokat és ehhez jól választottam meg az egyes pillanatokat is. Úgy látszik, hogy az oldaltartással való problémám kifejezetten a szűk városi utcácskákban érezhető (Márvány utca, Mikó utca). Miután elkísértem őt a Délibe a Fűzfő felé tartó személyvonathoz, hazajöttem az albérletbe, lezuhanyoztam és a fáradtságtól nyomban elaludtam.

Tanulságok:

Nem én vezetek a legjobban a földön, de az autópálya továbbra is az abszolút kedvencem. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy fogyatékkal élőként az átlagnál sokkal jobb a monotóniatűrésem. A forgalomban való részvétel veszélyes és felelősségteljes üzem. Fontos a bátorság és az egészséges mértékű önbizalom, de emellett a felelősségvállalás tudatosítása  is.

Átrendeződés történt a szükségleteimet illetően, mert most már nem tárgyakra (kivéve KARL, ugye Kata) hanem élményekre vágyom. Ha van a hűtőben kolbász, sajt, egy kevés vaj meg némi zöldség és gyümölcs, és ezek után benzinre is futja, akkor gond egy szál se.

A jóga és a meditáció persze továbbra is az életem része, hiszen ezen egészségjavító és tudatformáló eszközök nélkül sem vezetni, sem járni nem lennék képes. De lett egy újabb vágyam. Az élményeket már nem egyedül szeretném átélni. Jó lenne mindezt megosztani valakivel...

Ps.: Hosszas gondolkodás után Bajnok lett az autó neve. Bajnok, régi magyar személynév, ma már szórványosan fordul elő. Eredeti jelentése: bajvívó, harcos. Névnapja : március 4. illetve június 24. Mivel március 13-án került a tulajdonomba az autó, így a júniusi névnapja lesz a hivatalos.

(Forrrás: www.nevnap.org)

Idén tavasszal sajnos nem láttam az újraéledő természetet, vagy azért mert épp kezet mostam, vagy mert épp egy patikában maszkot vásároltam. A március legjelentősebb eseménye az volt, amikor péntek 13-án átvettem életem első autója slusszkulcsait. Egy kék sportos jellegű háromajtós Opel Astra lett a kiválasztott, GTC vagyis Gran Turismo Compact kódnévvel. Állítólag azért lett Compact az elnevezése, hogy az utasok ne ijedjenek meg a szűkebb kasznis kupé változattól. (Forrás: vezess.hu)

Nem tudok mást mondani - némi elfogultság bejelentése mellett - minthogy : imádom. Eredetileg egy Toyota Priust szerettem volna magamévá tenni, de az általam kiválasztott kereskedésben sosem volt olyan autó, amit elbírt volna a pénztárcám, a telefont sem igazán akarták felvenni és az e-mailjeimre azóta is várom a válaszukat...Mostmár mindegy mert az események végül a lehető legjobb csillagzat alatt szülték meg a láthatóan tökéletes végeredményt.

Rájöttem arra, hogy ezt az autót a Gondviselés választotta nekem és higgyétek el, jobban tudta a Jóisten, hogy mire van szükségem, mint én saját magam. A háromajtós modell azért is jó választás, mert egy mozgáskorlátozott embernek ezzel jóval könnyebb a kocsiba be és kiszállás. (Hátul is elég nagy a lábtér az esetleges utasoknak, leellenőriztem.) Az 1,4-es motor pedig bőven megfelel egy kezdő vezető számára a maga 90 lóerejével, különben sem kell Fittipaldiskodni az utakon mert még a végén belefutok egy sebességmérésbe vagy egy rosszul felmért előzésbe. (Előzni csak akkor fogok ha már kellő rutint szereztem, addig maximum marad a kikerülés.) Úgyesett, hogy a Gondviselés szeliden irányította az autóvásárlásom minden mozzanatát, de erre csak jóval később jöttem rá,  amikor végül fejben összeraktam az eseményeket.

Január végén találtam az autót a használtautó.hu-n és azonnal beleszerettem a formájába és szinébe egyszerre. Egy hétig minden nap nézegettem a képeit és addig csodáltam a xenon lámpákat meg a csillogó lökhárítót, míg végül cselekvésre szántam el magam. Első lépésként felhívtam az oktatómat és megkérdeztem tőle, hogy mi fán terem a szekvenciális automata váltó és tudom-e kezelni egyáltalán? Anatol válasza egyértelműen pozitív volt "miért talált valami jóságot?" - kérdezte. Aznap délelőtt azt a feladatot kaptam tőle, hogy nyomozzam ki hol található az autó - mivel ez egyáltalán nem derült ki a feladott hirdetésből.  A kezelhető és egyszerűbb szerkezetű automata váltó volt az első egyértelmű jelzés a Gondviselés részéről, hogy jó nyomon indulok el.

Azon a februári kedden némi türelmetlenkedés és sokadik telefonhívás után kiderült, hogy az autó nem nyolczáz-tizenhárom kilóméterre van Budapesttől, hanem a közelben Dunakeszin. Dunakeszi igazán nagy királyság - gondoltam, mert a közelsége mellett az oktatóm is ott él, tehát könnyen el tud velem jönni autónézőbe.(Dunakeszi volt a második  világos jelzés a Sorstól.) 

Február 8-án szombaton reggel kissé álmosan szálltam fel a Vác felé tartó kék-sárga zónázó vonatra a Nyugati pályaudvaron. Azt is megéreztem legbelül, hogy mostanában ez lesz az egyik utolsó vonatozásom. Ahogy Dunakeszi-Gyártelep felé közeledtünk az álmosságom lassan tovatűnt, és helyébe lépett az izgatottság hol jó, hol rossz érzése. Ahogy Carrie mondaná a Szex és New Yorkból: eljött az a bizonyos "zazazumm" vagyis az a pillanat, amikor pillangók repkednek a gyomrodban és kissé szédülsz a meghatottságtól...Az én esetemben ez azért találó kifejezés mert tudtam, hogy olyan dologra készülök, amit az eddigi 43 évemben egyáltalán nem csináltam még vagyis perceken belül el fogom veszíteni az autószüzességemet. (Az izgatottságom volt a harmadik jelzés.)

Reggel kilenc óra környékén Dunakszi-Gyártelep megállóban találkoztam Anatollal és elgurultunk a közeli Zrinyi utcába, ahol a bekanyarodást követően rögtön kiszúrtam a kissé poros, de még így is metálfényben játszó Astrát és éreztem, hogy mégjobban megugrik a pulzusszámom. Olyan izgatott lettem, mint egy kisgyerek amikor megkapja élete első hőn áhított LEGO-ját karácsonyra a Jézuskától.

Amikor kiszálltunk az autóból éreztem, hogy lassan elveszítem a lábam alol a talajt. (Nyugi nem estem el, csak egy másfajta tudatállapotba kerültem.) Tudtam, hogy mostantól minden megváltozik majd. Rövid bemutatkozás után Bianka megmutatta a leendő táltosparipám minden részletét, benéztünk a motorháztető alá, felnyitottuk a csomagtartót, megvizsgáltuk a gumikat és végül helyet foglalhattam a vezetőülésben is. Mámorító érzés volt olyan, amit sosem fogok elfelejteni. :)

Úgy éreztem magam mintha egy hosszú és fárasztó utazásról értem volna haza egy transzatlanti repülőút után és a végén jólesően elnyújtóztam volna a fürdőkádamban. Itt persze nem volt JET LAG, inkább csak a pillangók, amik továbbra is szüntelenül szálldostak a hasamban. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem éreztem fáradtságot sem, csak izgatott voltam, akár az a bizonyos LEGOzós kisgyerek...Miután beállítottam az ülést és az elektromos tükröket, Anatol elmagyarázta a váltó működését, majd behuppant mellém az anyósülésre, és a tőle megszokott hanglejtéssel azt mondta: akkor induljunk Máté! (Olyan határozott volt, mint Picard kapitány A Star Terkben, ahogy az űr legvégső határai felé navigálja az Entreprise űrhajót.) Arra emlékszem, hogy a jobbkezes utcákban a tárcsafékes autót elsőre nagyon könnyű volt lefékezni és kormányozni is. Jóval kezelhetőbbnek tűnt a kék Astra, mint a jó öreg cammogós Nubira, amin vezetni tanultam. (De azért neki is hálás vagyok ám a szolgálataiért.)

Beleszerettem és tudtam, hogy megtaláltam az első autómat. Teljesen biztos voltam magamban, a választásomban és a megérzéseimben egyaránt. (Ez volt a negyedik jelzés a Teremtőtől.)

Miután lefoglaltóztuk az Opelt búcsúzóul csak annyit kérdeztünk Biankától, hogy legyen kedves mondja már meg nekünk, eddig hányan érdeklődtek az autó iránt? A fiatal lány halkan csak annyit mondott nekünk, hogy mi vagyunk az egyetlen lehetséges vevő jelöltek. Ekkor azt hittem, hogy rögvest elájulok úgy véltem, hogy a fránya pillangók miatt hirtelenjében még a hallásom is elromlott. Ezután az volt az első gondolatom, hogy ezt az autót tényleg nekem tartogatta a Jóisten, pontosabban eldugta mások elöl, hogy megtalálhassam az én kék gyémántomat. (Isten néha igen vicces kedvében van, bizony szereti nézni ahogy örömükben csodálkoznak a teremtményei.)

Máig emlékszem arra a fáradtságra, amit akkor éreztem, amikor Anatol kitett Káposztásmegyeren a 14-es villamos végállomásánál. Miután lassan felmásztam az öreg Csehszlovák Tátra hátsó kocsijába a kimerültségtől elsírtam magam, ezzel végre megszabadulhattam a pillangók okozta feszültségtől, ami eluralkodott a görcsben álló végtagjaimon. Néhány perccel később sikerült összeszednem magam annyira, hogy felhívjam a szüleimet és a my best friend-emet azért, hogy elujságoljam nekik a jóhírt : megvan az autóm! Lám-lám ugyanazt a kérdést tette fel anya és Edit is egymás után: Te most sírsz? Igen őszintén bevallom Nektek, hogy örömömben megint sírni kezdtem, de ekkor már az sem érdekelt, hogy a Lehel tér kissé poros, reggeli forgatagában ki látja vagy hallja ezt egyáltalán...(Természetesen nem volt nálam napszemüveg, úgyhogy no comment, amögött ugyanis kiváncsi tekintetek nélkül sírhat az ember fia. Tanulság: felkészültnek kell lenni minden esetre.)

Shogy miért maradt el a tavasz, mert közbeszólt a COVID-19 vagyis az a megáltalkodott koronavírus...Hogy miért tette ezt? Talán azért, hogy rájöjjön végre az emberiség arra, hogy a Gondviselés tényleg létezik, csak jól kell értelmezni az egyes életeseményeket. Amikor márciusban végül elhoztuk a kocsit  - Blanka segítségével - azt terveztem, hogy veszek még néhány saját kocsis vezetés órát Anatoltól és a már előre begyakorolt útvonalon hazadöcögök a szüleimhez.  (Az átvétel után azonnal teletankoltam az autót a közeli MOL kúton és vettem hozzá egy éves autópálya matricát is.) Boldoggá tett a tudat hogy nem kell többé vonatra szállnom, van saját légkondim, senkinek nem kell értem jönnie a vasútállomásra és olyan emberekkel sem kell együtt utaznom, akiket önszántamból sosem választanék utastársnak a neveletlenségük miatt. La dolce vita...és tényleg édes volt maga a gondolat. :)

Azóta mindösszesen 430 kilómétert vezettem. Néha egyedül, máskor a barátaimmal vagy a kollégáimmal, amikor hazavittem őket. Voltam Zsámbékon, Sashalmon, Zuglóban, Gödöllőn a Kastélyparkban és párszor bejártam vele dolgozni is. Rosszabb otthon töltött napokon eszembe jutott, hogy mi lett volna ha nem tanulok meg vezetni és nem vágok bele ebbe a kalandba. Abba, ami összességében nagyobb, drágább és jóval nehezebb volt, mint a jóga megtapasztalása, mivel szó szerint felülírta a koordinációról, a szabad mozgásról és a személyes valóságról alkotott elképzeléseimet. A választ sosem fogom megtudni, mert az a negatív idővonal szerencsére mára elhalványodott a dimenziók útvesztőjében. Mondanom sem kell, hogy a Jóisten persze tovább dolgozott, hiszen az autóhoz garázs is dukál így végül ez a probléma is megoldódott, hála a munkahelyem segítőkészségének.

Ez a tavasz más volt, mint az eddigi 43... Mert lehet, hogy nem vezettem annyit, mint amennyit szerettem volna, de végül tökéletesen elrendeződtek a dolgok. A fókuszt kívülről befelé irányítottam és hálát éreztem az itthon töltött napokért a mantrázásokért és a rengeteg jógagyakorlásért. Végig csináltam a hamvazószerdától Húsvétig tartó 40 napos böjtöt, lemondtam a húsról és az alkoholról is. Egyedül ünnepeltem a Feltámadást miközben rájöttem arra, hogy sokkal többet kibírok, mint amit eddig sejtettem magamról meg a bennem lévő Erőről. Az albérletben töltött hetekben egyértelműen közelebb kerültem a Teremtőhöz. Sokat imádkoztam, voltam fent és voltam lent, rengeteget lifteztem az egyes hangulatok és tudatállapotok között. De a legfontosabb, hogy Isten kegyelméből még mindig itt vagyok egészségesen és ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, akkor újabb kaladok várnak rám.

Utóirat: Ezt a történetet azért írtam le Nektek, hogy a legnehezebb órákban se felejtsétek el: a Gondviselés még akkor is létezik, ha nem elég erős a hitünk és kételkedünk benne. A Jóstenen kívül hálás vagyok a családállítómnak, aki azt mondta: "Vezetni fogsz, ez benne van a sorsodban." Én ezt nem akartam elhinni, de azóta eltelt 3 év és láss csodát minden megváltozott.

A kocsi adatlapja: https.//katalogus.hasznalatauto.hu/opel/opel_astra_1.4_gtc_111_years_easytronic-24389

Képek forrása:

1- S70 : Wikipédia

2-Repülőgép: Index/AFP

3-Tátra villamos (14-es): Wikipédia

Mostmár az is foglalkozik vele, akit ez a téma eddig nem érdekelt vagy nem tulajdonított neki túlzott jelentőséget. Korona vírus. Két szó, ami felforgatta a modern világot és minden bizonnyal hosszabb távú negatív kilátásokat is okoz majd gazdasági téren.

Az influenzához hasonló vírus cseppfertőzéssel terjed. (Tudom, ezzel nem mondtam Nektek semmi újat sem.) De vizsgáljuk meg mit jelent a cseppfertőzés konkrétan. A fertőzés emberről- emberre terjed köhögéssel, tüsszentéssel vagyis, amikor az egyénből fertőzött váladék jut a levegőbe, amit aztán egy másik - még egészséges - ember belélegez, és a lappangási idő letelte után megbetegszik (betegség tüneteket mutat) fertőzötté és fertőzővé válik. (Tudni kell azt is, hogy  a vírusok legtöbbje már a lappangási időben is fertőz.) A fertőzött váladékban a vírus hosszabb-rövidebb ideig életben maradhat a fém vagy műanyag felületeken, ezért fontos a rendszeres és alapos ujjközöket és hüvelykujjat is érintő kézmosás.

Mire tanít bennünket ez az élethelyzet?

A hétköznapokban sokszor nem figyelünk a személyes higiénia fontosságára. Könnyen előfordul, hogy siettségből nem mosunk kezet elég alaposan étkezés előtt vagy mosdóba menet és jövet. Ilyenkor nem gondolunk bele abba, hogy ezzel milyen fertőzéseket szedhetünk össze egy közös wc használata után pl.: a munkahelyen vagy a nyilvános wckben. Sokszor tapasztalom, hogy férfi társaim a mellékhelységben nem mossák meg a mancsukat, pedig előtte a nemesebb szervüket tartották a kezükben. (Hogy honnan tudom? Nem hallom, hogy megnyitották volna azt a bizonyos csapot.) A magyarázat erre a kérdésre egészen meglepő: tiszta, reggel zuhanyoztam...(Fúj!) Nem tiszta ugyanis a piszoárból kiáramló gőz kész bacilustanya, és ez a gőz rárakódik a kézfejünkre, a vizelet meg szétfröcsög. No comment! Gondoljuk végig a folyamatot, hogy a kezünk, ami a péniszünket tartja csupán néhány centire van a piszoártól. Mostmár megvan ugye?

Higiénia, annyira egyszerű kérdés. Nekünk itt "nyugaton" minden feltétel adott hozzá, szappan, folyóvíz, fürdőszoba vagy éppen angolvécé. A világ nagyobb részén a vezetékes vízellátás és a vízöblítéses wc hiánya még a 21. szazadban is problémát jelent, gondolok itt India vagy Afrika egyes vidékeire. Becsüljük meg azt, amink van és használjuk is, ha már egyszer megadatott a Jóisten kegyelme által. Anno Semmelweis Ignácot kinevették a klórmész  használata miatt, pedig Ő mentette meg az édesanyákat gyermekágyi láztól. Rájött a klórmésszel való kézmosás fontosságára, mert az fertőtlenít és így a vizsgálatok, szülések során nem adható tovább a fertőzés egyik betegről a másikra.

Ma már ezer féle lehetőség van arra, hogy akkor is tiszta legyen a kezünk, ha történetesen nem tudunk kezet mosni. A drogériákban és patikákban antibakterális gélek és kendők egész hada áll a rendelkezésünkre. (Bár most éppen ez is hiánycikk.) Pusztán odafigyelés kérdése az egész, és nem csak most járvány idején, hanem mindig. Zsebkendőbe köhögj, tüsszents, ahogy a mondás tartja, többek között azért, mert ezzel, ha fertőzés lappang bennünk akkor felfogjuk a kiáramló váladékot meg azért is mert így elkerülhető, hogy mindenki rosszalló pillantásokat vessen ránk a metrón vagy a négyes-hatoson. Civilizált világunknak hála ma már ritkán használunk textil zsebkendőt, ügyeljünk arra, hogy mindig legyen nálunk Kleenex vagy Zewa és azt lehetőleg ne az utcára, hanem a kukába dobjuk, ha műsoros lett.

A személyes higiénia kérdésén túl beszélni kell arról is, hogy mennyire vagyunk igényesek az otthonunkra, a szűkebb és tágabb lakókörnyezetünkre. Sajnos a hétköznapokban sokszor szemetelünk, az utcákon, tereken, parkokban vagy a közlekedési eszközökön. Eldobjuk a használt zsebkendőt, a csikket és a rágógumit is. Sokszor látom, hogy az emberek a járdára köpnek, szinte élevezettel sercintenek egy jót. Az indiánok szerint, ha valaki a földre köp, akkor magát az Anyaföldet köpi le vagyis nem tiszteli azt, aki ellátja őt minden jóval. Az anyaföld ugyanúgy táplál bennünket, akár a saját édesanyánk, amikor csecsemőként szoptatott bennünket. Az édesanyánkat sem köpjük le hanem csak egyszerűen szeretjük nem igaz?  Összefoglalva a tisztább városi élettér nem csak a közérzetünknek kedvezne, hanem a fertőzések terjedését is megnehezítené.

A másik kérdés az intimtás, távolságtartás kérdése vagyis az, hogy kit mennyire engedünk közel magunkhoz fizikailag. Mennyire engedünk be idegeneket a személyes terünkbe? Ideje lenne ezen is elgondolkodni egy keveset.  Én például a saját személyes zónámba, ami jobb esetben a másik embertől 45-120 cm távolságig terjed csak kevés embert hagyok belépni. Olyanokat, akik közel állnak hozzám és régóta ismerem őket pl.: családtagjaimat, a barátaimat (akikből nincs olyan sok), a jógamesteremet és a terapeutámat. Őszintén bevallom nektek, hogy nem szeretem azt, ha ok nélkül ebbe a térbe olyan is belép, aki idegen a számomra. Ha valamiért ez mégis megtörténik, akkor megfigyeltem, hogy önkéntelenül hátrálni kezdek, igyekszem nagyobb távolságot felvenni kettőnk között. (A tömegközlekedés ebből a szempontból kivétel, ott alkalmazkodnom kell, de ilyenkor kerülöm a szem és egyéb kontaktust és kommunikácót is.) 

Ha lehet akkor ugyanúgy tartózkodom az ok nélküli testi kontaktustól is Szerintem nem szükséges állandóan puszit adni, vagy folyton megérinteni a másikat. Régen az arcra adott puszinak komoly jelentősége volt, csak jeles ünnepek és alkalmak pl.: összejövetelek, adtak okot erre a gesztusra és nem járt mindenkinek egyformán. Ez érthető, hiszen az arc már intim zónnának számít az emberi testen. Sajnos mára ez a nézet is veszített a népszerüségéből. El kell fogadni azonban azt is, hogy egyes kultúrák máshogy közelítik meg puszi vagy az ölelés kérdését. A déli embereknél a személyes zóna jóval kisebb, míg az északiak távolságtartóbbak. (A kép ebben az esetben azt jelenti: nem kell mindenáron, mindenkivel csókot váltani.- 5. kép)

Érdemes tehát jobban megőrizni a személyes zónánkat, betartva ezzel azt a bizonyos 3 lépés távolságot, ami - lássuk be - pont 45 és 120 cm közé esik. A régiek tudták és értették ezt, azért született a "tartja a három lépés távolságot" mondás is. Ez körülbelül egy métert jelent, amely már kívül esik a 0-45 cm közti intim zónán, tehát nem zavarjuk vele a másikat, mégis könnyedén tudunk társalogni. Ha pedig véletlenül köhögni vagy tüsszenteni kell - szigorúan zsebkendőbe -, akkor azzal kevésbbé hozzuk kényelmetlen helyzetbe a másikat. Fontos az illemtan, érdemes ismerni néhány szabályt mert, mint mindig az ebben a helyzetben is segítségünkre lehet. A szabályok betartásával pedig megtiszteljük egymást, vagyis a mostani helyzet az egymás iránti odafigyelés és tisztelet fontosságára is felhívja a figyelmet. Nem árulok el nagy titkot ha azt gondolom, hogy jelenlegi világunkból kiveszőben van a tisztelet, ezért tartunk ott ahol tartunk...

Napokkal ezelőtt a Hársfa utcai postáról hazafelé jövet, betértem egy indiai boltba, néhány csomag ramen levesért  - csak azért, mert egyszerűen imádom. A lépcsőn lefelé menet meglepődve tapasztaltam, hogy vágni lehet a füstöt a pincében. Igazi gyógynövényekkel füstölt a tulajdonos. És milyen igaza volt. A magas rezgésű gyógynövényes, illatos, hűvös és száraz légtérben lassaban terjednek a kórokozók, míg a meleg, nedves és áporodott levegő, olyan hely ahol sokan megfordulnak kedvez a vírusok terjedésének. Vagyis járvány idején szellőztessünk minimum reggel és este, illetve füstöljük ki a lakásunkból a kórokozókat gyógynövények segítségével pl. tömjén, zsálya, fahéj, szantál. A vírusok ugyanis betolakodók olyan élőlények, akiknek sem a szobában sem a testünkben nincs helye. Az ayurvéda azt mondja, hogy a baktériumok vagy vírusok akkor tudnak megtámadni bennünket ha a fizikai vagy energetikai jellemzőink valamilyen oknál fogva igen-igen legyengülnek.  

A betegségek megelőzése érdekében fontos, hogy a tettípusunknak megfelelően táplálkozzunk, kerüljük el a túlevést, igyunk elég folyadékot pl.: gyógyteákat (gyömbér, kakukkfű, ehinacea, citromfű), de ne felejtsük el azt sem, hogy az egyetlen igazán testazonos folyadék a tiszta víz. Az ayurvéda, akárcsak a magyar népi gyógyászat betegség esetére javasolja a meleg (hús)levest. Ha változatosan táplálkozunk, sportoljunk, jógázunk vagy akár munka után sétálunk egy jót a szabad levegőn, azzal már sokat tettünk a fizikai és energetikai testünk egészségéért. A jóga különösen alkalmas arra, hogy eddzésben tartson bennünket. Az ászanák belülről kifelé hatva oldják az izmokban és egyéb szervekben felhalmozódott feszültséget az úgynevetett elakadásokat úgy, hogy gyakorlás közben stimulálják a test energetikai pontjait vagyis a marmapontokat. Ez a stimuláció jót tesz az energia hálózatunknak. (A marmapontok megfeleltethetők a kínai akupunktúrás pontoknak. Az ayurvéda a test energia vezetékeit nádiknak nevezi és 72000-et számlált össze belőlük.)

Végül néhány gondolat a tudatról és annak állapotáról. A keleti gondolkodás szerint minden, ami körülöttünk megjelenik az egyéni tudatunk kivetülése. Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy világunkban semmi sem állandó és minden a tudatban jelenik meg vagy tűnik el, úgy érdemes elgondolkodni azon is, hogy éppen milyen jellegű gondolatok fordulnak meg a fejünkben. Ha félünk és pánikolunk, akkor egyre rosszabbnak fogjuk látni az aktuális élethelyzetünket, az elménkben túlsúlyba került negatív gondolatok miatt. Ha megszűrjük azt, hogy mit engedünk be a tudatunkba és az életünkbe, akkor rövid időn belül javulni fog a helyzetünk. Tömören összefoglalva nem kell minden koronavírusról szóló félelmet keltő netes szalagcímre rákattintanunk. Napra késznek kell lenni, de érdemes az élet más, felemelőbb dolgaival is foglalkoznunk.

Miért van itt a helyzet 2020-ban? Ez az év  - az elkövetkezendő néhánnyal együtt - a Szaturnusz bolygó uralma alatt áll, aminek az a feladata, hogy beállítsa az Isteni Rendet az életünkben. Ha nem hiszel az asztrólógiában, az a te dolgod, de attól még a Szaturnusz, mint Tanítómester mindenkinek jelen van a hétköznapjaiban. Ez az év támogatja azt, hogy elkezdjük végre komolyan venni a testi és lelki egészség kérdését. Táplálkozzunk helyesen és mozogjunk elget. Aztán pedig tegyünk rendet az otthonunkban és az emberi kapcsolatainkban egyszerre, mert itt is szükséges néha szelektálni. És még egy javaslat: meg kell tanulnunk nemet mondani. Ugyanis nem tudjuk mindenkinek a sorsát a hátunkon cipelni. A saját életünket nekünk kell Rendbe hozni és tartani, ezt nem csinálhatja meg helyettünk senki sem. Ha ezeket a lépéseket megtesszük, akkor máris több energiánk marad a mindennapok kihívásaihoz és jobban fogjuk érezni magunkat.

Ahogy a jógamesterem mondta: "belefolyunk egymás életébe, aztán kifolyunk belőle".  Összességében ha rend van bennünk és körülöttünk akkor jöhet bármi, az immunrendszer könnyebben felveszi a harcot ellene. Ha rendbehoztuk magunkat, akkor lesz erőnk arra, hogy rendbe tartsuk a szűkebb és tágabb környezetünket, mert ez is egy fontos tükör, ami könyörtelenül megmutatja a bennünk lévő diszharmóniát. (Gondolok itt a bolygónk környezeti állapotára.) Összegzésként tehát pánik helyett érdemes gondolkodni, gyakran kezet mosni és odafigyelni magunkra és egymásra is.

A friss infók kapcsán javasolt követni a www.kormány.hu ,a https://www.nnk.gov.hu vagy  a www.koronavirus.gov.hu oldalait is.

Képek jegyzéke (felülről lefelé):

1, 5, 9 :youtube képernyőfotó, 

2. fotó: portfolio.hu

3. fotó: autotekno.sindonews.com

4. fotó: tesco.hu (termékfotó)

6. fotó: natursziget.hu 

7. fotó: életgenlők.hu

8. fotó: astronet.hu

Néhány napja megnéztem a blogomat, 2019 júniusában írtam utoljára. Ezután átmeneti időre elveszítettem az ihletemet. Nagyon lefoglalt a vezetés és az ezzel együtt járó tanulási folyamat, amíg eljutottam oda, hogy tavaly december 18-án végre kezemben tartottam a hőn áhított jogosítványomat.

Először 2019. július 12-én próbálkoztam meg a forgalmi vizsgával, de akkor 10 perc alatt véget ért az egész, mert elfelejtettem besorolni egy jobbra kanyarodó sávba. Csak a saját sávomra koncentráltam és nem vettem észre a kék-fehér besorolás rendjét jelző táblát sem. Az igazság az, hogy azért buktam meg mert nagyon féltem és bepánikoltam. Az egész vizsgaszituáció nehezen volt elképzelhető a számomra. Hiába mesélték mások a saját tapasztalataikat, én mégsem láttam magam előtt az eseményeket. Amiről pedig nincs mentális kép a tudatodban az nem létezik a valóságodban. A képzelet arra való, hogy megteremtsük magunkban a dolgokat. Minél színesebb a látomásod a tudati térben, annál gyorsabban és sikeresebben valósul meg az adott vágy//esemény a három dimenziós (fizikai) világban. 

Ma már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy sokat vizsgáztam az életemben, de a forgalmi vizsga egészen más volt, mint egy érettségi vagy egy szigorlat. Írás közben esett le az a bizonyos tantusz (most), hogy ez az egész a gyakorlatról szólt. Pontosabban arról, hogy tudom-e alkalmazni a KRESZ szabályait éles helyzetben, odakint az utakon. A vizsgáztató elsősorban arra kíváncsi, hogy megfelelően kezelem-e az autót, jól használom-e a tükröket, felismerem-e az egyes közlekedési szituációkat vagy épp betartom-e a kötelező sebességhatárokat. A kihívás abban rejlett, hogy megoldjam azt a problémát, hogy elsődlegesen elméleti szakember vagyok, nem pedig gyakorlati (sajnos).

Furcsa érzés volt, hogy végig figyelnek vezetéskor és azt is nehezen fogadtam el, hogy nem szól(hat)nak hozzám. Itt ugyanis nincs mód folyamatos oda-vissza kommunikációra, mint egy szóbelin. Nekem kellett bizonyítanom a feladatra való rátermettségemet. Idézőjelesen csupán annyi volt a dolgom, hogy vezessek és figyelmesen végrehajtsam az oktatóm utasításait az útirányt illetően.

A Július 12-i vizsga reggelén teljesen elborított a félelem. Tisztában voltam azzal, hogy nem sok eséllyel rendelkezem, ugyanis az esemény előtti napokban egyre csak nőtt bennem a feszültség. Visszatekintve nem csodálom, hogy megbuktam és olyan vizsgáztatót vonzottam be magam mellé, akinek egyáltalán nem voltam szimpatikus. Ketten együtt kölcsönösen megalkottuk az én félelem alapú valóságomat. A bennem lévő pánik hangulat segítségével jóelőre teremtettem magamnak egy negatív végeredményt azzal, hogy folyamatosan azt gondoltam, hogy ez nekem úgysem sikerülhet...

Tudat alatt biztosan vágytam mások sajnálatára is, mert így (még) több figyelemhez jutottam... Nos  őszintén bevallom, hogy van ebben a gondolatmenetben némi igazság. A félelem beszűkíti a tudat spektrumát, szembesít minket a bennünk lévő sötét oldallal, a mások iránti irigységünkkel és felszínre hozza a saját szerencsétlenség érzésünket is. Ma már látom, hogy az első vizsgáztató abban volt bizonytalan, hogy én el tudom-e vezetni az autót, én pedig a vizsga előtti napokban saját magamban bizonytalanodtam el. Ezzel pedig két bizonytalan ember erősítette egymást abban a kölcsönös meggyőződésében, hogy a KRESZ vizsgám mindenképpen kudarcra ítéltetett...

A sikertelen vizsga után az oktatóm is "kiakadt" és láttam rajta, hogy őszintén szomorú. Én üres és elkeseredett voltam, akár egy kivénhedt cimbalom... Néhány nap múlva azonban összeszedtem magam és eldöntöttem, hogy elmegyek a családállítómhoz és kezdek valamit ezzel az egész szituációval. Gabival részletesen kielemeztük azt, hogy a félelmem, hogyan teremtett számomra negatív valóságot és felhívta a figyelmem arra is, hogy legyek óvatos a saját tudatommal, mert nagyon erősen tudok teremteni felfelé és lefelé irányba egyaránt. 

Tudni kell azt is, hogy a forgalmi vizsga ezen a bolygón a legritkább esetben sikerül elsőre, mert nálunk ez egyfajta beavatásnak számít a felnőtté válás útján. Persze léteznek olyan tehetségek, akik elsőre átugorják a lécet, de be kellett látnom, hogy én nem tartozom közéjük (ez egyáltalán nem baj). Gabi megkért arra is, hogy akármi is történjék ne adjam fel a vezetést mert az benne van az életfeladatomban, vagyis mindenképpen meg kell csinálnom a forgalmi vizsgát, ha kissé belehalok akkor is. Látható volt, hogy Odafent már minden elrendeltetett a Teremtő által vagyis életbe lépett a szerződés azon passzusa, amelyet "Legyen meg a Te akaratod"- ként illetik definiálni.

Nem volt mit tenni tovább kellett küzdenem, de belül tényleg éreztem, hogy nem adhatom fel a jogosítványról szőtt álmaimat. Némi gondolkodás után beláttam, hogy ez a kalandom eddig túl sok időbe, energiába és pénzbe került. Ezért fokozatosan megerősödött bennem az az elhatározás, hogy ha kell elmegyek akár a legvégső határokig is. A nyár további részében strandoltam, találkoztam a jógitársaimmal és egy egész hétvégét jógával és meditációval töltöttem Siófokon a társaságukban. Az augusztus gyorsan eltelt és a folyamatosan bennem lévő feszültség ellenére, kicsit húzódozva ugyan, de szeptember közepére végleg eldöntöttem: újra kezdem a vezetést. Ezután kissé idegesen, de végül feltárcsáztam az oktatóm számát és időpontot kértem tőle.

A vezetés jobban ment, mint addig bármikor. Persze megvoltak a szokásos hibáim, úgymint megfelelően lelassítani a körforgalom vagy a piros lámpa előtt, bátrabbnak lenni vagy éppen sáv-váltáskor jobban ellenőrizni a holtteret, ennek ellenére az egész folyamat mégis gördülékenyebbé vált. Az ősz első hónapjának végén Anatol bejelentett fogalmi vizsgára, de a sok tanuló illetve a vizsgáztatók kevés száma miatt végül december 5-ére kaptam meg a második időpontomat. Addig pedig nem tehettem/nem tehettünk mást, mint vezettünk, vezettünk és vezettünk.

Közben szép lassan megismertem a város nevezetességeit. Anatol megmutatta, melyik vonalon volt trolibuszvezető, elvittem őt a Komócsy úti kormányhivatalba ügyintézőbe, elgurultunk a Bosnyák térre vagy épp Dunakeszi felé. Sokat jártunk Vácra és Fótra is, mert gyakorolni kellett a kanyarodást, a körforgalomban való közlekedést és a városon kívüli vezetést többek között az M0-on is. Az elmúlt egy év alatt vezettünk esőben, sárban, napsütésben és hóban egyaránt. Gyorsan eltelt az ősz és eljött december 5., ami egy olyan csütörtökre esett, amikor már elkezdődött a tél, de mégsem fagyott igazán. Vzsga előtt a barátaim és a kollégáim kölcsönösen azzal próbáltak biztatni, hogy a jogosítványomat mindenképpen meghozza majd a mikulás...

December 5-én reggel azzal a tudattal próbáltam felkelni, hogy történjék bármi, sikerülni fog a forgalmi vizsgám. A vizsgabiztos úr már a bemutatkozáskor szimpatikusnak tűnt,  én pedig szép lassan elvezetgettem az autót a kihúzott vizsgaútvonalon. Gondolatban felidéztem az oktatóm instrukcióit és, hogy ne jöjjek zavarba a kommunikáció hiányától, mindig hangosan mondogattam magamnak és a vizsgabiztos úrnak, hogy mit-miért csinálok éppen, megőrizve így a nemlétező magabiztosságomat. Őszintén bevallom nektek, hogy vétettem hibákat, de végül sikeresen túléltem az egész procedúrát és egyszer csak azt vettem észre, hogy már visszafelé kocsikázunk miközben fokozatosan feltűnik előttünk a Duna Plaza ikonikus épületegyüttese. A ceremónia végén  - a célba érkezés után - a vizsgabiztos úr mondott néhány megszívlelendő instrukciót, majd balesetmentes közlekedést kívánva elbúcsúzott tőlünk.

Ekkor kibukott belőlem az egész év összes feszültsége, mert miközben Anatol a jogosítvány kiváltásának feltételeit magyarázta, a torkomat fojtogatta a sírás. Aznap szabadnapot kértem a munkahelyemen. Annyira fáradt és elcsigázott voltam, hogy nem tudtam volna dolgozni. (Ahhoz sem lett volna erőm, hogy farmert húzzak magamra a rajtam lévő szürke NASA-s tréning ruha helyett.) A vizsga után felhívtam a szüleimet, akik nagyon örültek a sikernek csakúgy, mint a kollégáim, akikről tudtam, hogy szurkolnak nekem. Jó érzés volt, amikor külön-külön belekiabáltak a telefonba és gratuláltak hozzám. Őszintén bevallom, hogy nehezen fogtam fel azt, hogy végre eljött az a pillanat, amikor is kiválthatom a jogsimat. Csütörtök délelőtt sokat sírtam és mosolyogtam örömömben és kimerültségemben egyszerre. Sosem fogom elfelejteni ahogy sétálgattam az Andrássy úton és azon gondolkoztam, hogy most aztán végképp megváltozott az életem, mert olyannyira túlléptem a saját határaimon, hogy a lehetőségeim szinte végtelenné váltak. (Azért ez nem egészen igaz, mert repülőgéppel  utazni továbbra sem szeretek.) 

                                                                                                                                                                                   Eszembe jutott, hogy 2018. december 21-én vezettem először a Budapesten, a karácsonyi csúcsforgalomban a Duna plaza és a Nyugati pályaudvar között. Még arra is emlékszem, hogy lóként izzadtam és úgy remegtem akár a nyárfa levele. Azonban az egyik piros lámpánál, miközben az áthaladó gyalogosokat figyeltem egy tiszta pillanatban megéreztem (megértettem) azt, hogy nekem az önálló vezetéshez még egy teljes évre van szükségem... Őszintén tudtam, hogy ez így lesz, és az élet utólag igazolta ennek az időtartamnak a helyességét és szükségességét. Most már tudom, hogy ennek azért kellett így történnie, mert át kellett programozni a szem-kéz koordinációmat és felül kellett írni a finom-motoros mozgásról meg a figyelemről alkotott sémáimat is, ez pedig hosszú folyamat. Mára ez  megtörtént, hiszen megtanultam elosztani a fékezést vagy épp próbálok kicsiket mozdítani a kormánykeréken.

Megváltozott figyelmem segítségével fokozatosan megtanultam előre tekinteni és minden egyes vezetés alkalmával megpróbálom kitalálni/összerakni fejben, hogy mi fog történni előttem az úton. Szép lassan megsejtem már, hogy mikor fognak elém vágni. (Bizonyos márkák és kocsiméretek esetében erre sajnos számítani lehet.) Próbálom elviselni azt is, hogy a biciklisek a belső sávban közlekednek, de azt már fel nem foghatom, hogy az ÖKOrolleresek miért bátrak annyira, hogy néha az út, jelen esetben a Nagy körút közepén száguldoznak a csúcsforgalomban.

A tavaly decemberi vizsgám óta idén január 14-én vezettem először. Azóta hetente egyszer szinten tartó vezetésre járok. Mindeközben rájöttem arra is, hogy vezetni bizony nagyon szabad érzés és ha nem gyakorolhatok, akkor néhány nap elteltével hiányérzetem támad. Igen, tényleg vállalom azt is, hogy olykor-olykor elvonási tüneteket is észlelek magamon. A januári első óra végén az oktatóm büszkén odabiggyesztette a nevem mellé a "J" betűt, ami azt jelenti, hogy én már "jogsis" tanuló vagyok. Most egy saját autóról álmodom és imádnám, ha egy hibridet vezethetnék...Nu persze nem a Greta Thunberg féle zöldmozgalom kedvéért, hanem azért mert ezt tartom időszerűnek "technológiailag" így 2020-ban, a század harmadik évtizedébe lépve.

Megjegyzés: 2020 február 1-jén a szombati jogsis órán levezettem Budapesttől Lepsényig és vissza. A végére nagyon elfáradtam, de megelőztem egy csomó kamiont és sokat gyakoroltam a sáv-váltásokat is az autópályán.

 Képek forrása:

1. - portfolio.hu

2.- autoszektor.hu

3.- vezess.hu

4.- friissfm.hu

5.- kertportal.hu

6.- citireal.hu

"There is no Light without Darkness"

Nemrég megtanultam azt, amiről a jógik beszélnek. Ne hagyd, hogy a múltad vagy a jövőd irányítson. Ez egy nehéz lecke volt. A felismerésig egy gyerekkori traumán keresztül vezetett az Út... A feltárásban persze nem voltam egyedül. Vettem a bátorságot és ismét elmentem rendszer(család)állításra.

Hogy féltem-e? A válaszom erre az egyszerű kérdésre egyértelműen Igen. Féltem az eredménytől. Féltem attól, hogy megint szembesülnöm kell valamivel. De akkor délután azt is megtanultam, hogy a félelem teljesen természetes emberi érzés csak nem szabad hagyni, hogy átvegye az irányítást az életünk felett. Fel kell tárni, megnézni majd szelíden elengedni...

Bele kell merülni az érzelmeinkbe és meg kell élni mindent, ami az emberi Léthez tartozik. A lényeg abban rejlik, hogy ki kell tudni emelkedni a félelemből és távolról, kellő objektivitással kell megvizsgálni a helyzetet. Hogy miért mondom azt, hogy meg kell élni a mélységet és a magasságot egyaránt? Mert ezek fontos tapasztalatok a Lélek fejlődése szempontjából, ugyanakkor mélypontok esetén nem szabad hagyni, hogy a rettegés eluralkodjon felettünk. Egyik tapasztalattól haladunk a másikig, miközben levonjuk a szükséges konzekvenciákat. Hiszen minden percben egyénileg és kollektíven is egyaránt tapasztalunk még akkor is, ha éppen nincs tudomásunk róla.

Az Életben nincsenek véletlenek. Semmi sem történik OK nélkül. Sokszor már a születésünk körülményei is előre elrendeltek, csakúgy ahogy a távozásunk ideje is meghatározott, mert a Lélek tudja, mikor kell haza indulnia... Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elfogadni, de akkor is így van. Olyan az életünk, amilyen nem tagadhatjuk meg a múltunkat és az Őseinket sem, mert akkor elveszítjük a gyökereinket és jelenünket is.

Én például nem tudom letagadni a mozgáskorlátozottságomat (hiszen mindenki számára látható) és azt sem, hogy emiatt a tényező miatt sokat voltam kórházban és sokféle operáción estem át. Igen az én múltam első hét éve nagyjából erről szólt. Gyerekként túl korán maradtam egyedül és sokszor éreztem magam kiszolgáltatottnak. Kitéve mindannak, amit egy fájdalmas kórházi kezelés jelent. (A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a szüleim még nem aludhattak velem a kórházban. Az egészségügy később kezdett el nyitni ebbe az irányba, de még most is inkább széken vagy a folyosón virrasztanak a szülők a beteg gyermekük mellett. A legtöbb gyermekosztály ágyat sajnos nem tud biztosítani a számukra. Szállodára meg ugye sok embernek nincsen pénze.)

Mindez nem a szüleim, vagy Isten hibája. Én vállaltam ezt a Sorsot, amikor megérkeztem erre a Világra... Ma már tudom, hogy a leszületésem előtt  is tisztában voltam azzal, amit vállalok máskülönben most nem lennék itt, és nem írnám le ezeket a sorokat sem... Ez vagyok én olyan, amilyen. Tudom, hogy a múltbeli tapasztalataim és választásaim tesznek azzá, aki éppen vagyok és minden választásom továbbformálja a jövőmet is.

És, hogy ki vagyok én? Ember, sokrétű és jelentéktelen egyszerre... Olyan vagyok, aki még közel hét év után is tudja egy kicsit szeretni a hivatali munkáját és minderre hálával tud rátekinteni, hiszen ez is a Gondviselés megnyilvánulása az életében. Ugyanakkor az is én vagyok aki minden reggel mantrázik a jógaszőnyeg szélén gyémánt pózban ülve. Azt is szeretem, amikor megtapasztalok egy új ászanát és érzem, hogy másképp nyúlnak meg az izmaim és felélénkülnek a belső szerveim. 

De az is én vagyok, aki vállalja, hogy jóga ide vagy oda azért szeretem ruhában a szépet, imádom az egyszerű ételeket, úgymint paprikás krumpli vagy túrós csusza és nem vetem meg a jó házipálinkát és a fröccsöt sem (mostanában inkább száraz fehérborból). Vannak hóbortjaim, dehát ebben a korban kinek nincs egy-két különcsége? Ugye milyen kontrasztosan hangzik mindez? Pedig így van, bizony néha szélsőséges és ellentétes vagyok akárcsak az embertársaim nagyrésze, de pszt ezt el ne mondjátok nekik... :) Nekem például teljes egészében bejön az új Madame X lemez és azt is értem és érzem, hogy mit akar mondani, de erről majd legközelebb...

Az önismeretbe néha bele kell húznunk és vállanunk kell a kockázatát, ha nem szeretnénk megrekedni az Életünkben. Ilyenkor természetes, hogy félünk szembenézni a lelki terheinkkel. Higgyétek el ez teljesen normális. Igy működik az emberi természet. Én nem állítom azt, hogy a félelem a barátunk de azt biztonsággal elmondhatom, hogy a félelem tükörként vagy tanítómesterként megmutatja nekünk az éppen megoldásra váró feladatainkat.

Ha elfogadjuk azt, hogy minden okkal történik az életünkben, akkor a félelmet is jobban megértük. Az én esetemben például, az elmúlt hetekben megrekedt a fejlődésem a vezetésben. Eközben rájöttem arra is, hogy mindez nem azonos a mostani 42 éves énemmel. A problémafeltárásnak hála világossá vált, hogy ez a félelem nem a munkahelyemben, a kollégáimban vagy a családi rendszeremben rejtőzik. Gabinak köszönhetően most már tudom, hogy a kórházban átélt események, vagyis egy orvos szóbeli gorombasága volt az, ami az elmúlt hetekben dolgozott bennem és gátolta a további fejlődésemet. (A Lelkem mindezt abúzusként élte meg.) Ez a félelem mindig akkor kapcsolt be, amikor az életutamon nehezen megoldható feladattal találkoztam. Ilyenkor gyerekként kezdtem el érezni magam és rendszerint átadtam a stafétát a körülöttem lévő felnőtteknek. Mondván én még kicsi vagyok és sérült, oldjátok meg a helyzetet, mert ti vagytok a felnőttek és biztosan jobban kezelitek a dolgokat nálam. De ez nem jó minta, mert vezetni nem tanulhat meg helyettem senki sem. Ha én gyerekként látom magam ebben a szituációban az azért sem jó, mert a vezetéshez felnőtt, érett gondolkodásmód szükséges. Egy 6-7 éves (benső)gyermek pedig nem tud autót vezetni. Bizonyos közlekedési helyzetekben nem tud logikus döntéseket hozni és hírtelen pánikba esik, ami pedig balesthez vezet.

Hányszor tehetett ez a félelem bizonytalanná a múltban? Biztosan nagyon sokszor...De ezen már nem érdemes keseregni mert eljött az ideje, hogy szembenézzek a negatív élménnyemmel és elbúcsúztassam. Meg kellett gyógyítanom azt a bennem élő 6-7 éves kisgyermeket, aki 36 évvel ezelőtt május másodikán egyedül maradt a kórházban. Írás közben jutott eszembe, hogy ez elég nagy sokk lehetett, mert idén május másodikán szabályosan rosszul voltam, de minden május másodikán újra és újra átéltem azt, ahogy kocsival a kórház felé robogunk és elfordulunk a BAH csomópontnál. (A mai napig nem szeretek arra menni, amikor arra kellett vezetni Anatollal szabályosan ömlött rólam a veríték és sávomat sem láttam tisztán.)

Ha figyelembe veszzük, hogy a Test és a Lélek minden információt elraktároz a születésünktől a halálunkig, akkor megérthetjük a gyermekkor eseményeinek fontosságát. Én sokszor voltam kórházban és a szüleim sajnos nem lehettek velem. Egyedül voltam és magányosnak éreztem magam, hiszen nem ismertem ott senkit sem, minden hideg és idegen volt a számomra. Ez az egyedüllét érzés pedig a mostani életemre is kihatással volt és van, mert ugyan különleges barátaim és kedves kollégáim vannak, de még most is magányosnak érzem néha a Földi Létet és nem mindig értem egészen, hogy mit keresek itt ebben a furcsa világban. (Ezért találom meg nehezebben a lelki társamat is, pedig nagyon vágynék már a közelségére.)

Azonban a Sors útmutatásának hála mostmár kezdem meglátni a céljaimat. Mindehez megkaptam a megfelelő segítséget is. Köszönet a rendszerállításoknak, a jógának és Neal Donald Walsch Beszélgetések Istennel könyveinek illetve annak is, hogy sokan tanítottak az elmúlt esztendőkben. Szép lassan igyekszem a szükséget szenvedőknek is át/visszaadni mindazt, amit megtanultam a Mestereimtől. Tudom, hogy ez a félelmem is szép lassan fel oldódik bennem... Tudom, hogy kisgyerekként akkor kórházban én megpróbáltam bízni az orvosokban annak ellenére, hogy ők bizony fájdalmat okoztak nekem. Átvették az életem felett az irányítást és semmiféle beleszólásom nem volt az eseményekbe. Talán ha lépésről lépésre elmagyarázták volna, hogy mi fog velem történni, akkor most könnyebb lenne. De nem tették, mert akkor nem ez volt a szokásos eljárás. A múlt rendszer orvosi protokolljai nem igazán foglalkoztak a psziché kérdésével és bizony ma is lenne hová fejlődni ezen a területen, mert a betegek sokszor teljes joggal érzik azt, hogy csupán TAJszámok az egészségügy sötét útvesztőjében.

Talán minden megváltozik a 21. század végére és holisztikusan kezdünk el gondolkodni. Feltéve ha túléljük a következő évtizedeket és észre veszzük, hogy az a bizonyos ébresztő hívás megérkezett az életünkbe. Kezdetben elég lesz ha elkezdünk szembenézni a félelmeinkel, a többi jön magától higgyétek el nekem. Az embereknek és a civilizációnknak van mit átgondolnia és rendbetennie bőven. Egyéni és kollektív szinten is félünk a jövőtől, a létbizonytalanságtól, a gazdasági, politikai és egyéni vállsághelyzetektől (kapunyitási és kapuzárási pánik). Félünk attól, hogy eltűnünk a süllyesztőben és nem marad utánunk semmi sem. Félünk a problémáinktól, pedig azok nagyrészét mi teremtettük saját magunknak, ezért nekünk is kell rendet tenni egyénileg és kollektíven egyaránt.

"Wake Up!" Ébresztő!

Fel kell ébrednünk a nihilizmusból, a konzumidiotizmusból és el kell indulnunk a Teremtő felé. Fel kell ismernünk, hogy lehet élni a Teremtő nélkül, de nem érdemes. Mindannyian az ő megnyilvánulásai vagyunk akár elfogadjuk ezt a tényt, akár nem. Tudnunk kell azt is, hogy a legnagyobb bajaink gyógyulása is bennünk rejlik. Tehát ahogy a mondás tartja: "segíts magadon Isten is megsegít". A jógaiskolában Zsolti szerint "tégy egy lépést Isten felé és ő ezret tesz feléd". Itt van a kutya elásva, csak mostmár észre kell venni.

Képek forrása:

1. pánik: www.lelkititkaink.hu

2. mozg.korl piktogramm: www.pannontuzvedelem.hu

3. MadameX: www.madonna.com

4.  korház: www.jakd.hu 

5. telezöld: www.hvg.hu

6. BAH csomópont: www.lokal.hu

7. felkiáltójel: www.konifo.hu

Az előző héten csütörtök reggel vezetés órám volt. Mivel éjjel nem tudtam igazán aludni, így fáradtnak éreztem magam. Három és fél óra alvás után vezetni? Azt gondoltam, hogy képtelen leszek rá, de nem így lett...Végül egy MOLkutas kávé után, a 2-es úton Vác felé vettük az irányt. Az oktatóm Anatol jó útvonalat választott nekem, itt sokat lehet majd egyenesen menni gondoltam némi megnyugvással, de alaposan tévedtem. 

Az épülő autópálya miatt volt itt mindenféle nyalánkság, úgymint sávelhúzás, kamionok, az én sávomban frontálisan közlekedő motoros, építő munkások és sokféle sebességkorlátozás. Figyelni kellett nem volt mese. Egyáltalán nem számított, hogy fáradt vagyok... 

Végül szerencsésen visszaértünk a Duna Plázához. Útközben Anatol többször figyelmeztetett arra, hogy a szlalompályán történt ügyetlenkedésemhez képest nagyon messzire jutottunk az elmúlt hónapokban. Ha még egy kicsit pontosabb lenne a kormányzásom finommotorikája, kevesebbet fékeznék, valamint többször hagynám gurulni az autót, akkor lassan-lassan elmehetnék vizsgázni is. De ezeket a területeket még fejleszteni kell. Ez pedig csak további gyakorlással lehetséges.

Munka után meglátogattam a jógaMestremet és jógázás helyett a konyhában beszélgettünk a viaszosvászonnal borított asztalnál. A következő időkben a meditáció és a légzéstechnika lesz a legfőbb feladatom. Ezért Bea támogat egy ehhez kapcsolódó kurzust a Sarasvatinál. Azonban a tanulás mellett az lesz a dolgom, hogy a Jóga erejét és hatását kivigyem a hétköznapi életbe. Meditálni, mudrázni és helyesen lélegezni akár a villamoson is lehet.

Ha fáradt vagyok erőt nyerhetek néhány ászanából, de használhatok légző gyakorlatokat (nadi sodana, udijana bandha, uddzsaji) is. És valóban, azóta meditáltam már a metrón is nem egy alkalommal épp vezetés órára menet a Ganésa mantrát ismételve (Ganésa az akadályok elhárítója).

Végül Bea is arra figyelmeztetett, hogy vizsgáljam meg azt, hogy honnan indultam... Elgondolkoztam... Máig emlékszem arra, hogy 2014 novemberében - a 38. születésnapom előtt kettő héttel - majdnem belehaltam az első jógaórámba. Maradjunk annyiban, hogy mindenhonnan folyt rólam az izzadtság, és alig bírtam hazavonszolni a lábaimat a Budai rakparton. Nem vagyok normális - gondoltam -, de Istennek Hála tévedtem... Mára bebizonyosodott, hogy normális vagyok, mert ez volt a legjobb döntés az életemben. A jóga sok ajándékot adott nekem, többek között megtanultam szeretni az én tökéletlen testemet, amiért  roppant hálás vagyok neki.

Vajon tényleg ennyire nem veszem észre, hogy az Útamon lennék végre? Mi a fontosabb az Út, a végcél vagy az utazás maga? És vajon miért nem érzem a haladás sebességét? Egyesek szerint: szorgalmas vagyok a jógában, haladjak tovább ezen az Úton, mert sokan látnak engem. Mélyedjek el amennyire csak tudok a gyakorlásban, mert "Nekem ezt találta ki a Sors." - ugye kedves Béla?

Én is kezdem már látni, hogy jó az irány és talán-talán arra megyek amerre szükséges...(Végre!) Mindenesetre azt biztosan tudom, hogy nagyon szeretek gyakorolni. De jógikusan élni, az egy kicsit összetettebb feladat. A hétköznapokban is alkalmazni a jógát, ez a valódi kihívás. Jobban bele kell mélyednem a légzéstechnika és a meditáció tudományába, mert azt érzem, hogy csodákat fogok megtapasztalni ezeken a területeken. A lassú, meditatív gyakorlás egyre inkább foglalkoztat. Szeretek egy - egy ászanát, akár 15, 25 vagy 30 légzésig is kitartani, mert egészen más izmokat mozgat meg bennem és ilyenkor mentálisan is új dimenziók nyílnak meg előttem...

Ha 10 évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy vezetni és jógázni fogsz, és lesz majd egy saját Toyotád, nos őt biztosan kinevetem és ittam volna három fényt a Bárkában az egészségére. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy a jóga ennyire belemászik az életembe, és ez lesz az én életen át tartó legszebb utazásom és a legnagyobb megtapasztalásom is egyszerre. Dehát ember tervez, Isten pedig máshogy dönt...

Márciusban elkezdődött a meditációs képzésem a Sarasvatiban. A tanárom Zsolt is utalt rá, hogy vizsgáljam meg, hogy honnan indultam, és hogyan kezdtem el a jóga gyakorlását...Tanulság: Ezennel megfogadom, hogy lelassítok, majd levonom a szükséges konzekvenciákat és közben élvezem az utazást is, amit Életnek hívnak.

Az emberek sokszor mondják nekem, te jógi vagy nem lehetsz dühös, nem káromkodhatsz, nem kiabálhatsz, nem ehetsz húst, nem ihatsz pálinkát, de én ezzel nem igazán foglalkozom, mert nem mások elvárásai szerint szeretnék élni. Azért vagyok itt, hogy a saját szabályaim szerint játszak, ezek pedig a következők:

Amellett, hogy megtapasztalom az emberi Lét örömeit és kihívásait tudom, hogy én csupán egy mozgáskorlátozott ember vagyok, aki szeret jógázni. Nem az a célom, hogy guru legyek, ahogyan az sem, hogy a nyakamba tegyem a lábamat, mert a jóga valójában nem is erről szól. (A jóga segít visszatalálni a Teremtőhöz.)  Nem foglalkoztat már igazán, hogy mit gondolnak rólam mások, én csak szeretnék tanulni, szeretni, örülni és átutazni a következő évtizedeken. A földi idő nagyon kevés, épp ezért túl értékes ahhoz, hogy itthon rágjam a körmöm és folyton csak aggódjak a megoldandó nehézségek miatt. Megpróbálok mégtöbbet mosolyogni és befogadni az Élet Áldásait.

Valamelyik nap is énekelve mentem hazafelé az utcán. Mégpedig azt dúdoltam, hogy "one-two cha-cha-cha" és ez mostmár mindig így marad, mert ha kedvem van hozzá bárhol és bármikor dúdolhatok, ugyanis a vidámság és a jókedv nem törvénybe ütköző cselekedetek...

Kedves Édesanyák, Boldog Anyáknapját nektek...

Ajánlom ezt a bejegyzést: az Édesanyámnak, A jóga Mesteremnek, és Czébely Gabriella írónőnek is.

Képek forrása:

Toyota műszerfal: www.toyota.hu, www.autonavigator.hu

Úttest: www.frisss.hu

Élet öröm képe: www.kaposvarmost.hu

Molkút: www.nrgreport.com, www.mol.hu

Mi az a Kali yuga? A legrövidebb válasz erre a kérdésre az lenne, hogy: az a kor, amiben manapság élünk. A hindu világkorszakok témája mindenképpen megérdemli, hogy eltöprengjünk rajtuk egy keveset. Tegyük ezt azért, mert ha körülnézünk a bolygón azt érezhetjük, hogy az élet minden területén értékválság (és anómia) uralkodik.

Tisztán látható, hogy nem tudjuk milyen vezérfonal mentén neveljük a kisgyermekeket és a kamaszokat. A szülők mára (sokszor) gyermekeik által irányított kiszolgáló személyzetté váltak, a fiatalok pedig mindent elvárnak/természetesnek vesznek és nem igazán értékelik szüleik erőfeszítéseit. Mielőtt még paradicsommal dobálnátok meg leszögezem, hogy kivételek szép számmal akadnak, de a mamahotel is sokáig nyitvatart. Sajnos a családon belül és azon kívül is, az idősebb és a fiatalabb generáció elvesztette egymással a  kapcsolatot. Hiányzik a kölcsönös tisztelet a hétköznapok kontextusából. Divatos szó lett a generációs gap (gap=szakadék, űr, hiány).

Szintén a jelen kor egyik ismertetője, hogy az internet álarca mögé bújva szeretjük megítélni mások életvitelét még akkor is, ha ezzel megsértjük Jézus azon intelmét, ami így hangzik: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess". Elfelejtkezünk arról az egyszerű tényről, hogy amit másnak adunk azt a Sors által mi is vissza fogjuk kapni valakitől - általában nem pontosan ugyanattól a személytől... Vagyis ha pálcát törünk mások feje felett akkor ne csodálkozzunk azon, ha később a mi fejünk felett is eltöri valaki azt a bizonyos pálcát. Sokszor trágár szavakkal, indulatosan, fröcsögve véleményezzük embertársainkat, miközben nem ismerjük valójában az illetőt. Gyakran elborzaszt a hazai közbeszéd állapota, melynek fő jellemzője az egymás iránt érzett irígység, a düh és mindezt átitatja a  "dögöljön meg a szomszéd tehene"  című attitűd is. 

Úton útfélen hallani azt az elcsépelt mondatot, hogy az emberi viszonyainkban a szeretet helyett túlsúlyba került a hatalom és a pénz iránti kóros ragaszkodás. Megállapítható, hogy mindannyiunkból kiveszett a tolerancia és a gyengédség. Beszélünk róluk és elvárjuk egymástól, ám mégsem sikerül megvalósítani... Most azonban térjünk vissza a világkorszakokhoz.

Egyesek szerint a világkorszakok az emberek Isten tudatának kivetülését mutatják meg nekünk.

Az első korszak a Szatja yuga vagyis az aranykor. Ez az igazság kora, melyben a külső és belső igazság mellett az egység és a harmónia jellemző. Minden ember tisztán látja Istent és embertársait egyaránt, mindenütt ugyanaz a szertartásrend használatos. Az emberek elégedettek, bölcsességgel megáldottak és nagyon hosszú életet élnek. Nem létezik irígység, hiánytudat, betegségek ahogy testi vagy lelki fájdalom sem. A korszakok közül ez a leghosszabb vagyis 1,7 milliárd emberi év.

A következő korszak az ezüstkor vagyis a Tréta yuga, melynek hossza 1,2 milliárd év. Ekkor megjelenik a bűn, mint magatartásforma és elkezdődik az erkölcsi romlás folyamata. Az emberek ragaszkodni kezdenek a haszon valamilyen formájához, cselekedeteik már nem tiszták és önzetlenek. Az erkölcs aránya 75%, a bűnöké pedig 25% lesz.

A harmadik korszak a Dvapara yuga vagyis a bronzkor. Hossza 864000 esztendő. Ebben az időintervallumban már  ténylegesen az élet részévé válik a betegség és a hétköznapi szenvedés. A cselkedetekben 50-50% az erkölcs és a bűn aránya. Az emberek nem ragaszkodnak már az igazsághoz, az erkölcs hanyatlani kezd, erősödnek az anyagi vágyak és a sors okozta szenvedés egyre jobban érezhető.

A negyedik korszak hossza 432000 esztendő, ez a Kali istennő ideje vagyis a Kali yuga. A vaskorban Kali Istennő uralkodik. Ezalatt az időszak alatt az emberek szép lassan erőszakossá, képmutatóvá és materailistává válnak. A Lélek megéli a sötétség és a tudatlanság dimenzióit, hiszen sokan annyira az anyagba kapaszkodva élik a napjaikat, hogy még a saját Lelkük létezéséről is megfelejtkeznek. Isten ekkor teljes mértékben távolivá válik az emberek számára. Sokan nehezen vagy egyáltalán nem tudják elképzelni Teremtőt létezését, ezért szép lassan istentagadóvá válnak, amit ráadásul büszkén hirdetnek mindenfelé.

Az emberi élethossz jelentősen lerövidül a bolygón a sokféle nyavaja miatt. Viszálykodás, nyugtalanság, türelmetlenség és bánat uralkodik mindenütt. Az emberek tönkre teszik a környezetüket, állatokat ölnek táplálkozási és kedvtelési céból egyaránt. Eluralkodik a bujaság és az erkölcstelenség, mert lebomlanak a szexuális korlátok. Egyre gyakoribb az egymás iránti agresszió az egyének és az országok között is. Mindenki kihasználja a másikat a hétköznapokban. Az egymás utáni generációk pedig egyre degeneráltabbá válnak. A hagyományok  elveszítik jelentőségüket, ezért az emberek lerombolják az évszázados értékrendszereket, amik addig (az előző korszakokban) az élet stabil alapköveit képezték. A földön elterjednek a szélsőséges magatartásformák, lásd gyűlölködés,  rasszizmus, terrorizmus és vallási alapú fanatizmus.

(Kali Istennő : Raja Ravi Varma (1848-1906) alkotása.)

Hiányzik az igazmondás, a tisztaság, a tisztelet, a tolerancia és a Kegyelem. Általánossá válik a kapzsiság, az önérdek (túlzott egó) és az istenkáromlás. Az életben csupán a törvény és a jog rendszere határozza meg a társadalom kereteit. Az embereket kizárólag a jogrendszer büntető jellege tartja vissza attól, hogy egymás farkasává legyenek. Sok a szegény ember, miközben az uralkodó osztály egyre jobban gyarapszik. Terjed a koldulás és a munkanélküliség. A szenteket, bölcseket és valódi tanítókat elüldözik és akár keresztre is feszítik! A Visnu purána szövege szerint a mezők kopárrá válnak, az éhinség általánossá válik, ezért sokan más országokba vándorolnak, oda ahol több az élethez szükséges erőforrás. A család, mint társadalom alapegysége felbomlik és elveszíti kiemelt szerepét. A tisztesség és a(z) (erkölcsi)tisztaság már egyáltalán nem számít erénynek.

Tegyük a szívünkre a kezünket és válaszoljunk őszintén a kérdésre: melyik korszakban is élünk? Ugye ismerősen csengenek a Kali yugát bemutató gondolatok?

Számomra nagyon fájdalmas felismerni, hogy a Kali yugában éljük a mindennapjainkat. Ha körülnézünk látható, hogy a Földet elborították a romlás virágai. Mindenütt terjed a dudva és a gaz. Kevés az igazi szépség, nehéz megélni a külső és a belső harmóniát egyszerre. A (lét)bizonytalanság átszövi a hétköznapjainkat. Nincs már becsülete a korral együttjáró bölcsességnek és tapasztalatnak, nem fontos a tudás és a lojalitás sem. Felszínesek lettünk, miközben szebb és tisztább világról álmodozunk. Legyünk őszinték önmagunkhoz mert látható, hogy a szép jövő megvalósításban nem állunk valami fényesen.

Keveset teszünk a változásért, jobbára csak otthon a fotelban gondolkodunk el a dolgainkon (vagy még akkor sem). Az utakon, a boltokban, a munkahelyeken, a műhelyekben, az orvosnál vagy épp a hivatalokban sokszor türelmetlenek és tiszteletlenek vagyunk egymással. Hogy lássátok mire gondolok, elmesélek nektek egy ehhez kapcsolódó történetet:

A minap a munkahelyemnél épphogy leszálltam a helyijáratos buszról, amihez a tömeg miatt az első ajtót vettem igénybe. Ekkor egy hatvanas jól szituállt úr hangosan "baszdmegelve" rám üvöltött, hogy mit  képzelek magamról... Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, mert nem értettem a helyzetet. Elnézést Hozzám beszél? - Kérdeztem...

(Tudnotok kell, hogy egy mozgáskorlátozott embernek jobb ha az első ajtón száll le azért, hogy a vezető láthassa, hogy nehezbben közlekedik. Nekem ez biztonságot ad és minden esetben igyekszem megköszönni a sofőrök és az utasok türelmét.) Mikor tudatosult bennem, hogy emberünk mégis hozzám beszél, akkor az úr vállára tettem a kezem és csak  annyit mondtam: "elnézést mozgáskorlátozott vagyok, és nem szoktam sem Önnel, sem másokkal így beszélni". Erre persze a hatvanas elkezdett  sűrű elnézéseket kérni tőlem, hogy: nem látta és, hogy bocsássak meg neki... De sajnos emberből vagyok én is és ezzel a megbocsájtással nem igazán tudok mit kezdeni... A legtöbb esetben ezek pusztán üres szavak, melyek mögött nincs valódi lelki tartalom. Tapasztalataim szerint ritka az igazi, szívbéli megbánás. Az eset után a bennem keletkezett tüskét nekem kell  kigyomlálni magamból...No Komment. Megtörtént. 

De akkor mit tegyünk?

Globálisan minél előbb fontos lenne új értékeket megfogalmazni, definiálni és be is tartatni/tartani azokat, a család, a munkahely, a gyógyítás, az üzleti szféra, az oktatás és a gazdasági élet területein. Teljesen nyilvánvaló, hogy a fogyasztói társadalom illetve az úgynevezett kapitalista szabad verseny csupán felszínesen foglalkozik az erőforrások (újra)elosztásának kérdésével és a Bolygó védelmével.

Szomorú tény, hogy amíg az egyik országban kidobják a zárás után megmaradt pékárút a boltban, addig a bolygó másik felén naponta több ezer gyermek hal meg a tiszta ivóvíz és az élelmiszerhiány következtében. (A megmaradt pékárút hajléktalan szállóknak lehetne adományozni társadalmi felelősségvállalás keretei között.) A Kali yugában már  a kenyérnek, mint Krisztus testének és a víznek sincs becsülete, pedig a víz és kenyér (sőt maga a búza) az Élet Forrása.

(A képen látható törött kiflit, kidobták volna záráskor az "S" betűs boltban, inkább megvettem, hogy elkerüljük a pazarlást.)

Lehet egymásra mutogtani és a másikat hibáztatni azért, mert úgy alakult, hogy a fogyasztói társadalomnak nevezett álvalóságban élünk, de az igazság az, hogy mindannyian hozzájárultunk ahhoz, hogy ez az idejét múlt rendszer ilyen sokáig fennmaradjon. Csilli-villi gyorsan elavuló fogyasztási cikkekért és egyéb csecsebecsékért cserébe hagytuk, hogy a politikai, banki és globális nagyvállalati szektor átvegye a fejünk és a bolygónk erőforrásai felett az uralmat és az irányítást. Hatalom és pénz orientált világunk pedig értékválságba torkollott és most itt állunk a semmi közepén és nem tudjuk, hogy merre menjünk és mitévők legyünk valójában.

Olyannyira egyedül érezzük magunkat, hogy kollektíven éppen azon fáradozunk, hogy a nagynehezen kivívott szabadságjogainkat tálcán kínáljuk fel a banki és nagyvállalati szektor számára. Gondolok itt a Google, az Apple, a Facebook, az Amazon a banki és egyéb szektorok fél-legális felhasználói szokásokat érintő adatgyűjtéseire, a közbiztonság romlása miatt felszerelt kamerarendszerekre és az érintőkártyás fizetések propagálására valamint a hűségprogramok és pontgyűjtő kártyák bevezetésére is. Ezekkel a módszerekkel nyomon követhető a fogyasztásunk és az életünk. A marketing szakemberek fogyasztói állattá minősítettek mindannyiunkat, aki csak arra jó, hogy fogyasztási cikkeket állítson elő a leggazdagabbak számára.

Lehet morogni, zúgolódni az általános morális állapotokon (közbiztonság, közbeszéd, egymáshoz való viszony) de nem érdemes. Mi alakítottuk ilyenné a civilizációnkat, nekünk is kell változtatni rajta. Nem Isten vagy a Kintiek (fejlettebb civilizációk lakói) feladata rendet rakni az Emberiség fejében és szívében. Nekünk kell kialakítanunk azokat az újfajta együtműködési kereteket, amelyek szerint  a jövőben élni kívánunk.  

Tisztelettel és szeretettel javaslom mindenkinek, hogy első lépésként állítsuk vissza az idősek tiszteletét, hiszen így megtapasztalhatjuk a szeretetüket és bölcsességüket. Jegyezzük fel a régi történeteket és őrizzük meg a hagyományainkat.  Ne higgyünk ennyire vakon a technikai haladás sötét, rideg, virtuális valóságában. (Kezdetben bőven elég ha 3 évente cseréljük le az Iphone-unkat.) Kezdjük el kitakarítani a bolygót, amit az otthonunknak kellenne tekintenünk végre és ne pazaroljuk el az erőforrásait. Tudom, hogy az Emberiség rendelkezik a takarításhoz szükséges tudással és technológiával. Tanusítsunk több együttérzést és tiszteletet az állat és növényvilág valamint egymás iránt is. Ne ítéljünk elsőre, inkább vizsgáljuk meg többféle nézőpontból a történéseket.

Először a saját otthonunkban a családok szintjén kezdjük el a rendrakást. Majd folytassuk a rendezgetést és haladjunk tovább az egyre tágabb közösségek, végül pedig a legnagyobb természeti csoportosulások felé. Befejezésként összegyűjthetnénk a bolygó körül keringő űrszemetet is.

Ha rendet raknánk a Föld összes szférájában, akkor tiszta gondolatok, érzések (impulzusok) áramolnának az élőlények egyes csoportjai között és létrejöhetne végre a hőn áhított Egységtudat is. (Halkan megjegyzem, hogy ez nem egyenlő a kommunista egyenlőség eszméjével.) Tiszta udvar rendes ház, ahogy a mondás tartja. Ha pedig civilizációként megszületett az Egységtudatunk, akkor utolsó lépésként visszatalálhatnánk Istenhez és rájönnénk végre arra is, hogy a Teremtő nem a felhők szélén ülve figyel bennünket, hanem Jézus Krisztussal karöltve szerető kapcsolatra vágyik az általa megálmodott Emberiséggel. Zárásként tudatosítsuk magunkba, hogy szívből imádkozni még a legsötétebb korban és órában is lehetséges, Jézushoz, Buddhához vagy épp az Atyához kinek-kinek a maga hite szerint :)

(Az egyik legszebb kortárs Jézus portrét Glenda Green festette a Bárány és az Oroszlán címmel.

Painter: Glenda Green - The lamb and the Lion.)

Képek jegyzéke/source pictures:

1. - Kali yuga: www.wotansvolk.com

2. - Internet: www.bilkulonline.com

3. - helyijárat: www.berettyohir.hu

4. - Lambandlion : www.lovewithoutend.com

5. - Kali : www.wikipedia.com/KalibyRajaRaviVarna

Hindu világkorszakok forrása: www.wikipedia.org több szócikke

A Föld nem hétköznapi égitest, bonyolult de mégis gyönyörű hely. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert amikor megérkezünk erre a bolygóra, abban a pillanatban elfelejtjük, hogy valójában honnan jöttünk és hová tartozunk. Megfeledkezünk az igazi Önvalónkról, ami tiszta, isteni és örökké létező. 

Földi létünk első és utolsó lélegzetvétele között, villanásnyi életünk általában azzal telik, hogy jobb esetben megpróbáljuk megfejteni, hogy kik vagyunk valójában. Milyen céllal jöttünk a Földre? Mit szeretnénk megtapasztalni? Van-e kiút abból, ha az életünk megrekedt egy ponton?

Az is előfordul, hogy egyik évet éljük a másik után és nem tesszük fel (ön)magunknak ezeket a fontos kérdéseket. Ilyenkor tudattalanul átrohanunk a megadatott évtizedeken, legtöbbször a körülmények áldozataiként tekintve magunkra. De az is lehetséges, hogy éberen végig álmodjuk az egészet mert elmerülünk a földi világ csábításaiban.

Amikor egy ember eljut odáig, hogy az említett kérdések közül néhányat, - vagy még többet - csendben feltesz magának, az azt jelenti, hogy a belső világa - érzések, gondolatok, vágyak összessége - nem elégedett azzal, amit a hétköznapokban megtapasztal maga körül.

Ilyenkor a külső és a belső mező nincs harmóniában egymással, vagyis egyáltalán nem fedi le egyik a másikat. Még közös metszetet sem alkotnak, mert a két tartomány között nincs még részleges hasonlóság sem. Ekkor kezdődik el az útkeresés időszaka, vagyis elindulunk vándorútra akár a mesebeli legkisebb fiú, hogy megtaláljuk önmagunkat. 

Optimális esetben ezekkel a létkérdésekkel nagyjából 40 éves kor felé haladva, de legkésőbb 45 éves korig mindenképp foglalkozik az ember. Az útkeresés időszakában gyakran váltunk hivatást, munkahelyet, párkapcsolatot, családot, lakóhelyet néha még országot is. Gyakori eset, hogy ismét iskolapadba ülünk és új szakmát tanulunk, olyan jellegűt, ami sokkal inkább együtt rezonál velünk. Mindezen tényezőket összességében ma divatos szóval életközépi válságként emlegetjük. Emlékszem, én is ezért mentem el kommunikáció szakra, mert mindig érdekelt ez a terület és legbelül tudtam, hogy van érzékem hozzá. Az egyik tanáromtól meg is kaptam a kellően fontos megerősítéseket. (Utólag is köszönöm neked Gyöngyi.)

Születésünk után betagozódunk a családunkba. Az első hét éves időszak alatt megtanuljuk a legalapvetőbb mintákat és igyekszünk megvetni a lábunkat a bolygón. Még nem értünk mindent, de már megvan a hely ahol élünk, tudjuk kik a szüleink, megismerjük szükségleteinket, - még ha pontosan nem is értjük a működésüket - úgymint: evés, ivás, ürítés, ruházkodás. Máig emlékszem  arra, hogy kisgyerekként sokat gondolkoztam arról, hogy miért kell enni vagy üríteni egyáltalán. Akkor még nem tudhattam, hogy itt bizony fenn kell tartani azt a testet, amit egy időre kaptunk. Jóval később a saját káromon jöttem rá arra, hogy vigyázni is kell rá, de erről majd egy későbbi időpontban fogok írni nektek.

Gyerekkorban már nagyon korán megtapasztaljuk az örömöt és a bánatot is. Gondoljunk arra, hogy milyen szomorúak voltunk ha nem azt hozta a Jézuska, amit kértünk tőle vagy ha virgácsot kaptunk a Mikulás bácsitól. Máskor egy olyan apróságnak, mint egy kagylóhéj vagy egy üres csigaház napokig szívből tudtunk örülni. Három éves korunk után már próbálunk beilleszkedni a családon kívüli  tágabb közösségekbe, úgymint az ovis csoportba vagy az iskolai első osztályba.

Jóval később kiskamaszként, aztán pedig serdülőként szembesülünk azzal a ténnyel, hogy érvényesülnünk kell a világban. Ekkor valamilyen formában megpróbáljuk definiálni önmagunkat. Komolyan elkezdjük leválasztani magunkat a családunktól és a többi embertől egyaránt. Ebben az időszakban néha olyan kihívást jelentő kortárscsoportokhoz is csatlakozhatunk, amelyek normáit azonosnak érezzük a magunkéval. Szélsőséges esetben a serdülőkorunk akár magányos is lehet.

Az emberi társadalom születésünktől kezdve az oktatási és politikai rendszeren keresztül rejtetten kondícionál bennünket arra, hogy tanuljunk, dolgozzunk, legyünk jó polgárok és lehetőleg ne sértsük meg a szabályokat.(Kivételek persze itt is akadnak bőven.) Mi pedig felnőttként "boldogan" éljük az életünket egy adott ország vallási, kultúrális és egyéb keretei között. 40 esztendősen már végképp elfelejtjük, hogy milyen az igazi lényünk. Nem tartjuk már fontosnak az álmainkat és a gyerekkori vágyainkat sem emlegetjük. Megfeledkezünk a saját értékeinkről, mert kiölték belőlünk a ránk jellemző látásmódot. Sajnos nem használjuk a tálentumainkat vagy ha használjuk azokat, a legtöbbször nem jól sáfárkodunk velük. Ekkor arra a kérdésre, hogy  Ki vagyok én igazából nem is tudunk válaszolni. És itt a csavar az egészben, mert ezen a bolygón mindenki elfelejtette, hogy milyen egyéni is valójában.

Az érvényesüléshez szükségünk van egóra, mert ennek segítségével választjuk el magunkat a többi embertől. (Az egó teljes kialakulása a kis és nagy kamaszkor környékére tehető.) Az egó azonban mulandó, mert az itteni élet nem azonos az isteni énünkkel és halálunk után megszűnik létezni. Ellentétben az örökké létező tudattal és lélekkel, akik nem felejtik el a tapasztalataikat és szoros egységet alkotnak egymással. Az egó tisztában van a saját mulandóságával, ezért elkezd ragaszkodni bizonyos szokásokhoz, tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez, szerepekhez és pozíciókhoz. Ezek azonban egyáltalán nem azonosak a valódi Önvalónkkal. Az egó félelem és öröm programjai nem jelentenek semmit az isteni én számára. Az Önvaló teljesen külön áll a mi játékterünktől és egy magasabb perspektívából szemléli az eseményeket. Nem azonosul a programokkal, nem ítélkezik senki és semmi felett sem. Számára ez csak egy "játék",ami arról szól, hogy rájövünk-e  mi itt lent arra, hogy kik vagyunk valójában?

Az egóm az ellenségem?

Végső soron az egó nem ellenség, hanem egy kiváló eszköz az élethez. Csupán a biztonságos működése érdekében futtatja a különféle pozitív és negatív programjait, úgymint  nemi szerepek, név, életkor, családi állapot, identitás, szokások és a többi. Azonosul a világban elfoglalt hellyel  vagyis a lakóhelyünkkel, a munkahellyel és az országunkkal. Ezek a programok a tudatunkban nyíltan és mélyen a tudatalattiba  ágyazva párhuzamosan futnak egymással. A probléma akkor jön létre, ha az életünk során túlságosan azonosulunk velük és általuk határozzunk meg ÖNmagunkat. 

Az egó a ragaszkodás mestere, szeret játszani a külvilág színes, csillogó dolgaival, elvonva a figyelmünket a tudat és a lélek birodalmaitól. Teszi mindezt azért, mert tudja, hogy tudat és a lélek örök, a saját léte pedig Földhöz kötött. Ezért féltékeny rájuk, akár egy irigy kövér kisgyerek az ovistársaira.

A csapda abban rejlik, hogy a programok életünk végéig futnak. Például: miközben ezt a bejegyzést írom, a kedvenc Teekanne Love teámat iszom, egy Apple laptopon dolgozom és egy Adidas melegítő van rajtam. Ezek a dolgok - rövid algoritmusokként -  igenis meghatároznak engem, mert információkat közölnek rólam mások - sőt a társadalom - számára. 

Akkor mit tegyünk? 

Lépjünk hátrébb egy keveset és ne azonosuljunk túlzottan az egó(nk) félelem és öröm programjaival, mert elfedik előlünk az Önvalónkat és a tiszta tudat birodalmát.

Ne ragaszkodjunk túlzottan senkihez és semmihez sem. Használjuk a dolgokat, de ne kötődjünk hozzájuk. Az életben a tárgyak és egyéb erőforrások folyamatos áramlásban, illetve körforgásban vannak.  Ne ragadjunk le sokáig semmilyen hétköznapi helyzetben sem. Élvezzük a földi létezést és áramlást, de közben ígyekezzünk tapasztalni, fejlődni és tanulni. Bizonyos tevékenységek, mint a művészi önkifejezés, a jóga, a thai-chi, a meditáció, a harcművészetek, a futás, az önfeledt játék, a mantrázás vagy akár a szívbéli imádkozás tanulással és kitartó gyakorlással elvezethetnek Önmagunkhoz. (Ezért választottam a jógát, vagy lehet, hogy a jóga választott engem, ki tudja...)

Ekkor néhány pillanatig megtapasztaljuk létezésünk célját és lehetőséget kapunk arra, hogy újra értelmezzük a valóságunkat.  Ezután végre elindulhatunk afelé a cél vagy küldetés felé, amiért a Földre érkeztünk. Ekkor a saját utunkat járjuk majd, nem pedig az egó vagy társadalom által kijelölt sávokban haladunk. Fontos leszögezni azt is, hogy az egó és a társadalom nem az ellenségünk, mert a földi játékban ők biztosítják számunkra a szükséges kereteket. Olyan ez, mint egy számítógépes szimulációban, ahol mi vagyunk a főszereplők, de körülöttünk is vannak mellékszereplők, akik jobb esetben segítik, rosszabb esetben gátolják az általunk vezérelt avatart, hogy az sikerrel befejezhesse küldetését.

Ne hagyjunk túl nagy teret a mellékszereplőknek - ego és társadalom.  DE ne legyünk figyelmetlenek sem, mert akkor a mellékszereplők "elpusztítanak" bennünket.  Tudnunk kell azt is, hogy ha elveszítjük a játszmát, akkor sem fogunk igazából meghalni, mert ilyenkor átmenetileg elcsábulunk az illúziók világába és végigálmodjuk az életünket. Később a szükséges tanulságok levonása után, egy másik pályán újra kezdjük majd az egészet.

Folyamatosan tartsuk tehát szem előtt, hogy a felejtés miatt mindig lesznek kitérők, de ha kitartóan kutatunk, akkor megtaláljuk a kincset és lassan rájövünk arra, hogy mi a feladatunk  itt a Földön. Sohasem késő rálépni az útra, ezt higgyétek el nekem. 38 éves korom előtt néhány héttel kezdtem el jógázni és ez volt a legjobb döntés, amit valaha is meghoztam, pedig kezdetben minden órán fájdalmaim voltak és alig tudtam haza sétálni a rakparton.

Zárásként tudnotok kell azt is, hogy "aki keres az talál, aki zörget, annak pedig megnyittatik". Sosem vagyunk magunkra hagyva, mert még a legnehezebb helyzetből is van kiút.  A Teremtő bármilyen segítséget megadhat nekünk a kegyelem által. Ez a segítségnyújtás legtöbbször emberek, események, erőforrások és élethelyzetek formájában érkezik el hozzánk. Az univerzumban nem léteznek véletlenek. Minden okkal történik és semmi sem cél nélkül való vagy felesleges.

Kik vagyunk mi?

Isteni Önvalók, akik mindig voltak és örökké lesznek. Akik arra születtek, hogy Isten apró szentjánosbogaraiként, bevilágítsák a Teremtés folyton megújuló egészét. 

Megjegyzés: nem kell mindent értenünk, mert emberi szemszögből nézve a Teremtés leírhatatalan és felfoghatatlan egységet alkot.

(Ezt a bejegyzést a Kulcsár Zitának ajánlom, mert a múlt heti telefonbeszélgetésünk alapján kezdtem el gondolkodni az egóról és az Önvalóról.)

Képek forrása: www.filosz.hu, www. termeszettar.hu, www.thebossshow.com.

Úgy tűnik, hogy az idei szeptember a változásról és az elengedésről szól. Nemcsak azért, mert a nyárból egy szempillantás alatt ősz lett, hanem mert az elmúlt két hétben lezrárult egy korszak az életemben.

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a bejegyzést egy egészen friss történettel:

Tegnap munka után az Oktogonon elköszöntem a kolléganőmtől  - aki egyben a barátom is - és a hűvös idő ellenére elmentem az Akácfa utcai Ruhaklinikára felvarratni a farmernadrágomat. Az ajtón belépve a hölgy kedvesen üdvözölt, és a keresztnevemen szólított. Szervusz Máté, rég láttunk, mit hoztál? (Nekem sajnos elég rossz a névmemóriám, így nem tudom a keresztnevét.)

Elővettem a táskámból a farmert és megmutattam neki, hogy ezt a nadrágot szeretném felhajtatni. Majd viccesen elszóltam magam, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem átöltözni, ha lehetséges a méretrevételezést oldjuk meg ezúttal anélkül. Ezen persze jót mosolyogtak a lányok, de készséggel segítettek és néhány percen belül Jimmy - aki szerintem a legügyesebb szabómester a városban -  már le is vette a méreteimet. 

A procedúra után az eladó kedvesen megjegyezte, hogy nagyon régen látott (Nagyjából egy éve nem jártam náluk.) szerinte sokkal könnyebb lett a mozgásom, láthatóan lefogytam és pozitív irányba változott a kisugárzásom. Észrevehetően más lettél jegyezte meg halkan. Hogy csináltad? - kérdezte leplezetlen érdeklődéssel.

Mivel visszatérő kuncsaft vagyok és látásból ismerjük egymást, így őszintén elmeséltem, hogy reggelenként 70-80 percet jógázom és az elmúlt évek alatt terápiás jógaoktatóvá varázsoltam magam a Sarasvati Alapítványnál - ide jártam jógaiskolába.

 Röviden megemlítettem azt is, hogy a jóga mellett 2015 januárjától egészen 2018 szeptemberéig BACH terápiára és család vagy  hivatalos  nevén rendszerállításra jártam.

Szeptember elején volt az utolsó BACH virágterápiás konzultációm Gabival, amikor egyszerre mondtuk ki azt, hogy nincs szükség több családállításra és egyéni konzultációra, mivel sokmindent feltártunk és, amit lehet orvosoltunk a családi mintáimat illetően. Eljött az ideje, hogy  profi segítőm nyugodt szívvel elengedje a kezemet. Én pedig megértem arra, hogy végre a saját utamat járjam...

Beszéltem arról is, hogy változást érzek a személyes életemben, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen el kell engednem valami régit, hogy helyébe léphessen végre az új. Ebben a meglátásomban kölcsönösen egyetértettünk és én újabb szelíd megerősítést kaptam az elengedésről. (Hála érte.)

Később, miközben hazafelé bandukoltam a körúton, az járt a fejemben, hogy az elmúlt két hétben sokmindentől és sokmindenkitől  búcsút vettem. Hazaérve esténként mécsest gyújtottam és hálát adtam azért, hogy megismerhettem és együtt dolgozhattam a terapeutámmal. Bölcs asszony, aki egy-egy határozott mondatával sokmindenre megtanított engem. Megköszöntem és elengedtem azokat az embereket, akikkel együtt jártam gyógynövény ismeret órákra és rendszerállításra. Őszintén elmondhatom  - a nevek megemlítése nélkül - , hogy szerencsésnek érzem magam, mert tagja lehettem egy valódi a gyógyító közösségnek. Sokat tapasztaltam és tanultam az egyes  tagok életeseményeiből és rájöttem arra is, hogy a SORS sokkal hatalmasabb erő, mint ahogyan eddig gondolkodtam róla. Bizony-bizony megérdemli, hogy naponta fejethajtsunk előtte.

A családunk és nemcsak a szüleink vagy a testvéreink, hanem a nagy- déd- és ük szüleink révén hatással vagyunk egymás életére. Mindannyian egy közös családi tudatmezőt alkotunk. Ennek a tudatmezőnek minden valaha élt és jelenleg élő családtagunk a részét képezi. Mind olyanok vagyunk, mint egy hatalmas fa közös ágakkal és levelekkel együtt.

A generációról - generációkra átörökített viselkedésminták kapcsán befolyással vagyunk egymás életére akár elfogadjuk ezt a tényt, akár elutasítjuk azt. Ezért fordulhat elő az, hogy nemcsak pozitív viselkedésmintákat adunk át a gyermekeinknek, hanem a traumatikus életesemények és az egyéni félelmek (komplexusok) kapcsán sajnos negatív viselkedésminták is átörökíthetők az utódokra Hellinger szerint. (A rendszerállítás atyja.)

A jó hír az, hogy ezeket a mintákat fel lehet tárni, és ha feltártuk őket, akkor be lehet gyógyítani a (régi) sebeket. Ekkor az évtizedek óta hurcolt lelki traumák idővel megggyógyulnak bennünk. Mindehhez persze kellően intuitív szellemileg és lelkileg erős, tapasztalt terapeutára van szükségünk. Olyan szakemberre, aki képes egybetartani, irányítani a csoportot és kezelni tudja a váratlan helyzeteket is. Gabi pedig kiváló terapeuta volt. :) Tegnap este - írás közben -  tisztán láttam, hogy az elmúlt években a lehető legjobb kezekben voltam Nála. Már tudom, hogy ezt az Isteni Gondviselésnek és személy szerint Gabi hatalmas türelmének egyaránt megköszönhetem - nem voltam könnyű eset, ezt higgyétek el.

Mindezek ellenére nem szeretném, ha azt gondolnátok, hogy elvakult rendszerállítás hívő lettem. Ez a terápiás módszer nem való mindenkinek, mivel lelkileg erősnek és felkészültnek kell lenni hozzá.

Véleményem szerint a személyes traumáink nem csak rendszerállítással oldhatók fel, hiszen feszültséget old a jóga, a thai csí, a shiatsu, a BACH virágterápia vagy éppen a kineziológia is. Ugyan másképp működnek ezek a módszerek, mint a rendszereállítás, de a lényeg ezeknél is a test és lélek görcseinek feloldásában rejlik. Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy megszületésünktől kezdve egészen a halálunkig, minden életesemény lenyomatot hagy bennünk és a fizikai testünkön, akkor érthetővé válik a testi és lelki fájdalmak, izomgörcsök, hangulati zavarok keletkezésének egyik legfőbb oka is. 

Személyes kedvencem a hatha jóga azáltal végez oldásokat bennünk, hogy az ászanák felvételekor kibillenti a gyakorlót a komfortzónájából és egy újfajta, eddig ismeretlen mozgástartományba és dinamikába helyezi bele az embert. Mindeközben stimulálja az energetikai vagy másnéven marmapontokat is. Ezért az intenzív gyakorlásom első időszakában nagyon változékony volt a hangulatom. A napi jógázás közben néha sírtam máskor pedig önfeledten nevettem. :)

A lélek és a test sebeinek orvoslásához bármilyen - nekünk szimpatikus - módszer választható. A legfontosabb az, hogy készen álljunk arra, hogy szembenézzünk a dolgainkkal és szilárdan elhatározzuk, hogy bármi történjék is mindenképpen végig járjuk a ránk szabott utat.  Közben folyamatosan tartsuk szem előtt azt a tényt, hogy minden ember annyi terhet kap a vállára, amennyit elviselni képes. Ha a felmerülő nehézségek miatt néha-néha elcsüggednénk, akkor rögtön emlékeztessük magunkat az előbbi gondolatra. Olyan ez az egész folyamat, mint egy zarándok út, csak mi nem a külvilágban, hanem a Lélek ösvényén és bugyraiban barangolunk.

Türelemmel szánjunk időt arra, hogy felkutassuk a számunkra megfelelő gyógyítót és terápiás módszert. Ha készen állunk a változtatásra a szakember kellő időben belép az életünkbe. Addig is járjunk a világban nyitott szemmel és füllel, tanuljunk meg figyelni az Élet jelzéseire és a megérzéseinkre egyaránt. (Ez nekem sem megy mindig. Naponta gyakorolnom kell a figyelmet, ez nem egyszerű feladat a fogyasztói társadalomban.)

Összességében a családállításon megszerzett éléményeimet soha nem cserélném el semmiért sem. Őszintén bevallom nektek azt, hogy megérte lemondani a pihenésről, a szórakozásról vagy éppen a családi és baráti találkozókról. Előfordult az is, hogy nehéz volt kigazdálkodni egy-egy állítás díját az albérlet mellett. (Pedig Gabi egyáltalán nem drága árakon dolgozik.)

Azt gondolom, hogy a lemondás mindig alázatra tanít bennünket és a sikerért minden esetben áldozatokat kell hozni. Hiszem és vallom, hogy a befektetett energia még ha lassan is, de mindig megtérül. Bármihez fogjatok hozzá, azt Szívvel, Lélekkel és Figyelemmel tegyétek meg. :)  

Remélem, hogy a saját példámmal érzékelhető a gondolat, hogy megéri időt szánni önmagunk folyamatos művelésére. (Aki komolyan gondolja az önmunkát az tudja, hogy ez élethosszig tartó cselekedet.) A folyamat végén azonban minden fa meghozza  gyümölcsét még akkor is, ha látszólag hosszú idő, sok szeretet és türelmes gondoskodás árán fordul termőre.

Könyv ajánló:

Mark Wollynn : Örökölt családminták

Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve a betegség

Kép forrása/ source picture: energy.hu, iconspng.com, terakademia.hu

Mottó: "Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az Ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak. Ideje van az ültetésnek és ideje van annak kiszaggatásának, mi ültetett." Prédikátorok könyve 3. rész, Károli Biblia.

P.S.: Ezt a bejegyzést Czébely Gabriellának a csoportomnak, a jóga oktatóimnak és a szüleimnek is ajánlom, hiszen szülők nélkül mi sem Léteznénk.

Nyáron sosem viszem túlzásba az írást mert szeretek csavarogni és strandolni, így kevés időt töltök a lakásban. Az idei nyaram pedig különleges és eseménydús volt. De vegyük szép sorjában a fontosakat és a frisseket.

Minden azzal kezdődött, hogy június 6-án sikeres KRESZ vizsgát tettem. Állítólag nagyon jó dolog, ha ez elsőre sikerül... Nos úgy tűnik, hogy ezt a feladatot kipipálhatom - Hála Istennek - de a vezetés órák meg az elsősegély vizsga még előttem állnak. Tehát azt gondolom, hogy ez lesz az idei ősz legnagyobb kihívása...

Ezután kétszer is voltam kirándulni Tiszafüreden egy-egy hétvégén. Csodás hely, nagyon-nagyon megtetszett a Tisza-tó vadregényes hangulata, változatos élővilága, amit alaposan bejártunk egy szuper kis motorcsónakkal.

Később fagyiztam Pozsonyban és többször kirándultam a Balatonfelvidéken is. Még mindig a Balaton a legnagyobb szerelmem. Sosem tudom megunni, ahogyan a strandolást sem a fűzfői Fövenyen.

Persze már nem bírok órákig aszalódni a napon, de hétvégenként és az augusztusi szabadságom alatt minden nap lejártam a partra fürdeni, relaxálni, halat  és pizzáscsigát enni vagy épp sörözni egy jót délutánonként.

 
Természetesen amikor csak tudtam, akkor jógáztam is. Egész nyáron egy hasizom fejlesztő gyakorlatsor volt a feladatom és mostmár azt is elmondhatom, hogy bizonyos hétköznapi mozdulatok, úgymint felállni guggolásból sokkal jobban mennek, mint eddig mert sikerül végre megtartani magam. Ha szép lassan is, de egyre erősebb lesz a hasizmom a napi 100-120 kobra póz dinamikus jellegű gyakorlásától.

De tanultam egy új ászanát is, mert néha akadnak érzések és belső felismerések arra vonatkozóan, hogy ideje lenne már kipróbálni egy-egy eddig ismeretelen jógapózt. Ekkor a cselekvést szerintem nem szabad tovább halogatni. Mindenképpen - ha óvatosan is - de próbálkozni kell. Mostanra a könnyített ardha-matsyendrasana már egészen jól megy és finoman oldja a csípőtájéki izmaim feszességét, ezzel segítve a csípőizület fokozatos kinyílását.

(Ha jobban megy majd ez a pozíció, akkor saját fotóval is be fogom mutatni Nektek.) A mindennapi gyakorlás során arra is rájöttem, hogy ősszel inkább a pranayamára (légzőgyakorlatok) és a meditációra kell helyeznem a hagsúlyt. Ebben mindenképp a jógaoktatóm és egyben Mesterem segítségét kell kérnem. Azt gondolom, hogy ettől a döntéstől a tapasztalások új dimenziója fog megnyílni előttem. Bár jó hír az is, hogy kezdem megkedvelni a számomra kihívást jelentő álló ászanákat is.

A szabadságom alatt tanulmányoztam a Hatha jóga pradipikát. Ez mégjobban megerősítette bennem a fent említett elhatározásomat, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetnem a légzés szabályozására, mivel a tankönyv szerint így lehet megtisztítani a test természetes finomenergetikai hálózatát, az úgynevezett NADI-kat és ezzel növelni tudjuk az életerőnk szintjét is.

A két hetes vidéki Létezésem alkalmával felismertem, hogy az ember egyszerűbb dolgokkal is beéri a táplálkozásban és az öltözködésben egyaránt. Elmondható, hogy sokféle igényünk és szükségletünk csupán profi marketing szakemberek agyszüleménye. A városi lét sokkal bonyolultabb és mesterségesebb, mint ahogyan azt eddig gondoltam, mert Fűzfőn nem számított igazán, hogy hogy nézek ki reggel és, hogy milyen ruha van rajtam. Itt az emberek a megfelelési kényszer helyett még köszönnek egymásnak és ha valakit régen láttak, - úgy mint engem is - akkor gyakran megkérdezik tőle azt is, hogy jól van-e. Az Ember közösségi Lény, és én büszke vagyok arra, hogy ennek a kis közösségnek a tagja lehetek. (A jógi létezésének alapköve tehát mindenképpen az egyszerűségben és a mértékletességben rejlik. És igen, a jelenlegi világunkban ezt a kettő feladatot a legnehezebb megvalósítani.)

És, hogy mi volt még jó a nyáron? Hát az, hogy az elmúlt kettő hétben sikerült kikapcsolnom és lazítanom. Nem voltak elvégzendő feladatok és nem szorított a munkahelyi határidő sem. Ha felkeltem, akkor elbicikliztem a kisboltba némi növényi tejért a kávémba és néha vettem pár doboz barna sört meg egy kis csokit is. Ha mód volt rá, akkor találkoztam a barátaimmal és Zitával még az augusztus eleji Gombóc fesztiválra is kisétáltunk, hogy megkóstoljuk a szilvás, a túrós és a húsgombócokat.

Egy szó, mint száz pihenni, megállni sokkal fontosabb néha, mint ahogyan azt eddig gondoltam. Így még az is előfordulhatott, hogy két alkalommal a napi gyakorlásomat is kihagytam...

Megj.: a nyaralás alatt a nagynéném készített rólam jógázás közben néhány fotót, amiket  szép lassan feltöltögetek majd az Instagram oldalamra, így Ti is megnézhetitek a képeket.

Nickname: the_disabled_yogi1

(Source pic.: A hatha yoga pradipika borítóképe a shakticom.org-ról származik. Ardha-matsyendrasana forrása:image.freepik.com)

Tegnap sikeres gerincjóga oktató vizsgát tettem a Sarasvatiba. Mostmár jobban értem az emberi test működését és a gerinc szerepét a testtartásban. Összességében magabiztosabb lett a tudásom és a gyakorlásom egyaránt. Hála Istennek.

Pihenésképp 13:00 óráig lustálkodtam és közben félálomban tévét néztem. Délután egykor nekiálltam gyakorolni. Az ászanázás után a Westend felé vettem az irányt. A sikeres vizsgám miatt szerettem volna meglepni magam valami különleges dologgal, de nem igazán tudtam pontosan mit szeretnék. Végigjártam néhány üzletet és megnéztem a GAS-ban a piké pólókat is. Nem vettem semmit, mert nem tudtam választani a szinek közül...Viszont meghívtak május 16-án 17:00 órára az üzletbe egy koktélpartira. Mivel szeretem ezt a brandet, így elhatároztam, hogy mindenképpen elmegyek.

Ezután bementem a Média Markt-ba cédéket nézegetni. Több, mint egy óra keresgélés után valódi kincsekkel távoztam az üzletből. Találtam egy Queen és egy Shania Twain Greatest Hits cd-t, Massive Attack Mezzanine albumát, Seal 7 című cd-jét, és végül Madonnától az MDNA-t. A kincseim néhány ezresbe kerültek, a Queen volt a legdrágább 2990 forintért, higgyétek el nem volt szívem otthagyni.

Nemrég félfüllel azt hallottam, hogy a mai gyerekek közül sokan nem tudják leolvasni az analóg órákat. Értem én, szuper ez a digitális világ az internet, a bluetooth, az SSD meg az MP3, de azért bizonyos dolgokat nem kellene elfelejteni. Nem jó a végletekig rátámaszkodni a technológiára és az internetre, mert akkor nem kell olvasni és tanulni, hiszen a Google úgyis megadja a választ a kérdéseinkre. Tudom, hogy lesz majd SMART autó és SMART city is, de ne hagyjuk, hogy mindez átvegye az uralmat a civilizációnk felett. Jó lenne ha még 100 év múlva is létezne néhány újság, hanglemez, lexikon vagy akár postahivatal. 

Sajnos az üzletek cd pultjai egyre kisebbek lesznek, mert mostanában kevesen vásárolnak CD lemezt. A vinyl éppen virágkorát éli és divat lett bakelitet gyűjteni...Emlékszem 1995-ben vásároltam meg az első cédéimet egy INXS Greatest Hits albumot és Madonnától az Eroticát. Mindkettő a mai napig személyes kedvencem. A CD az 1980-as évek elején robbant be az életünkbe, megalkotása a Sony és Philips kollaborációjának köszönhető. Az első valóban megjelent műsoros CD az ABBA The Visitors című albuma volt. (Ezen már meg sem lepődöm igazán.) Máig élénken emlékszem George Michael 1990 oktróberében debütált klippjére a Freedom-ra, ami azzal a képsorral indult, hogy Linda Evangelista bekapcsolt egy menő CD lejátszót majd George énekelni kezdett. Az első másodpercekben látni lehetett egy kék lézersugarat, amint a Compact Disc-ről beolvassa az adatokat... Az MTV teljes erővel nyomta a klippet, engem pedig örökre elbűvölt a lézer fénye és Linda Evangelista, Naomi Campbell, Tatjana Patitz, valamint Cindy Crawford szépsége. (A klippet David Fincher rendezte.)

Az első CD lejátszóm SONY volt, a mai napig ezt a márkát preferálom. Igyekszem ragaszkodni a bevált dolgaimhoz és nem szívesen váltok lovat a témában. Szeretem a minőségi lejátszókat, a jó hangfalakat, de a kompakt rendszerek híve vagyok, mert sokat költöztem az életben és tudom, hogy egy mini hifit bizony egyszerűbb szállítani.

Este hatra értem haza, és azonnal kibontottam a kincseimet. A Queennel kezdtem, jött a Bohemian Rhapsody, a Bicycle Race, a Don't Stop Me Now, a Flash és így tovább. Később Shania Twain-nel folytattam, majd a Massive Attack került sorra. Egy fél óra múlva Madonna a rádió feltekerésére bíztatott. Ma este ugyanazt éreztem, mint tinédzser koromban. Kívülről láttam, ahogy egy szent rituálé részese vagyok azzal, hogy odamegyek a lejátszóhoz és ráhelyezem a lemezt a tálcára. Ezután a tálca lassan behúzódik és néhány perc múlva elindul a zene. Ilyenkor a valóságérzékelésem megváltozik, mert a muzsika áthatja minden egyes porcikámat, mivel régi emlékeket idéz fel bennem. A Queen-ről eszembe jut, hogy egyre kevesebb igazi legenda él közöttünk, hiszen Prince már a mennyben énekli a Purple Rain-t. Emlékszem a Massive Attack 1998-as Teardrop című klippjére nagy port kavart az ügy, mert a múlhatalan szeretetről szóló dalt egy magzat énekelte az anyaméhben.

Egyszerűen csak Léteztem és zenét hallgattam. Nem olvastam, nem interneteztem, tévét sem néztem közben, vagyis nem multitaskingoltam. Meglepett, hogy milyen szépen szólnak a dalok - műfajtól függetlenül - a diszkekről. Jól hallottam a magas és a mély hangokat egyaránt és azt is megállapítottam, hogy az MP3 a CD-hez képest igen-igen fátyolosnak tűnik. Örültem annak, hogy egyik dal követi a másikat, én pedig megismétlek egy-egy régi számot miközben a lemezeket cserélgetem. Ma este sikerült lelassítanom a rohanásból. Megállítottam magam néhány órára és boldog voltam, mert nem gondoltam a feladataimra és igazából a jövőm sem foglalkoztatott.

Tudom, hogy az analóg korban születettem használom ugyan a modern technológiát, de bevándorlónak érzem magam a digitális világban. Olyan vagyok, aki szeret cd-ről zenét hallgatni nemcsak a Youtube-ot ismeri, aki szereti az új könyv friss illatát és a naplóját is kézzel írja.

Hogy mit szeretnék mondani Neked ezzel a bejegyzéssel? Szerintem már Te is rájöttél...Ha vannak gyermekeid, mesélj nekik arról, milyen érzés felrakni egy lemezt majd felkérni a szerelmedet egy táncra. Mutasd meg nekik, hogy a képeslap írás nem ciki azért mert nem GIF-es. Nem vagyunk elavultak azért, mert szeretünk néhány régi dolgot úgy, mint én a cd-ket pedig tudom, hogy van Apple music vagy Spotify. Amíg lehet néha veszek majd pár lemezt.

Válogatás közben tudjátok mit láttam? Kylie Minogue legújabb albuma a Golden kazettán is kapható volt kb. 2400 forintért. Ezer meg egy éve nem láttam már műsoros kazettát, de ma délután nagyon megörültem neki. Azt hiszem ezután vannak még bíztató előjelek és nem tűnik el minden, ami manapság ódivatúnak számít... OM TAT SAT

Forrás: 

A Freedom klippről és Compact Disc történetéről a Wikipédián olvastam. :) 

Idén hamvazószerda napja február 14-ére esett. Nagyjából én is ekkor kezdtem el a húsvétig tartó böjti időszakomat, ilyenkor nem eszem húst, csokoládét, kristálycukrot - vagy másnéven fehér mérget - és nem iszom alkoholt sem. Ez a harmadik ilyen időszak az életemben, hiszen a negyven napos böjtöt tavaly csináltam végig először. Aztán annyira rákaptam az ízére, hogy októberben egy nyár utáni rövidebbet is beiktattam ugyanezekkel a tilalmakkal.

A böjt során egyszerű ételeket eszem, úgymint főzelékeket, zabkását, rizottót, tejbegrízt, tészta féléket,  gyümölcsöket és nyers zöldségeket. (Mindent én készítek el sajátkezüleg, mert így átélhetem az alkotás örömét. A főzés alapjait mellesleg édesanyámtól lestem el, aki a mai napig kitűnő szakács.) Az étkezések mellé sok vizet különféle gyógy, zöld- és gyümölcs teákat is fogyasztok. Mostmár elmondhatom Nektek azt is, hogy eddig egyszer sem estem kísértésbe, de a csoki meg a vörösbor azért hiányzik, persze nem annyira, hogy kínomban a falat kaparjam értük. Néha egy-egy röpke gondolat erejéig konstatálom a bennem felbukkanó sóvárgást az efféle élvezetek iránt, de aztán gyorsan elhessegetem a vágyaimat.

Még február utolsó hetében elkezdtem az orvos által felírt gyógykezeléseket, masszázs, tangentor, fürdés kombinációban hetente kettő vagy több alkalommal. Április közepéig 56 napom van arra, hogy TB támogatással igénybevehessem ezt a terápiát. Sajnálattal állapítottam meg azt, hogy az úgynevezett TB támogatás ma már csak névleges, mert a Gellértbe egy masszázs egy magisztrális belépővel együtt 3400 forintba kerül és csupán 3 órán keresztül tartózkodhatok a fürdőben. Ez az ostoba előírás kezdetben nagyon bosszantott, mert nem szeretem ha korlátok közé szorítanak, de mostmár egyáltalán nem foglalkozom vele. Az első hét végén miután kialakult a biztonságos helyismeretem, pontosan megtervezetem a kezeléseim menetét. Rájöttem ugyanis arra, hogy a gőzkabin amellett, hogy kitisztítja a bőr pórusait, az izmaimat is kiválóan ellazítja. Megérkezés után megkapom a kabinomat és sietve átöltözöm, majd nagyjából 15 percet töltök a gőzben, aztán belemegyek a 10 fokos merülőmedencébe. Ezután még hideg vízzel is alaposan lezuhanyozok. Majd a 40 fokos gyógyvízben tornáztatom a lábujjaimat. Ilyenkor fentről lefelé haladva apró kőrzéseket végzek a kezemmel és lábammal, miközben igyekszem alaposan átmozgatni a fontosabb izületeimet is.

Imádom ezt az egészet! Ahogy a vérkeringés hirtelen felgyorsul a testemben, én is felélénkülök és egészen felfokozott, bizsergető állapotba kerülök. A fejem rögtön kiüresedik, a gondjaim a múlt ködébe vesznek, az idegeim pedig a ráncaimmal együtt kisimulnak. De óvatosnak kell lennem, mert három ilyen gőz- merülés- gyógyvíz kör után nagyon elfáradok és könnyen túlterhelhetem magam fizikailag és idegileg egyaránt. Ezután haza kell mennem aludni és pihenni. A kezeléssorozat abban is segít, hogy jobban megismerjem a tűrőképességemet. Mielőtt még megkérdeznétek nem, nem fogok szívinfarktust kapni a 10 fokos hideg víztől sem...

A mindennapi jógázásom továbbra is az álló és stabilitást bíztósító ászanákra épül. Már egészen jól megy a druvászana (a faállás egy változata). Persze a talpamat még nem tudom a belsőcombomhoz szorítani, de bőven elégedett vagyok azzal is, ha a sarkamat a lábszáramhoz érintem és testsúlyáthelyezéssel egylábon állok nagyjából 2-4 másodpercig.

Az elmúlt hónapban egyfajta belső késztetést és elhívást éreztem a mindennapi meditálásra is. Ezért elkezdtem komolyabban foglalkozni a meditációval. A tanárommal közösen megtaláltuk azt a számomran kényelmes, de enyhén feszes ülő pozíciót, amiben lehet meditálni és közben nem fogok elaludni sem. A testtartás maga elősegíti a tudat éberségének megőrzését. Eközben oda kell figyelnem a helyes kéztartásra, ezért a kezeimet egy speciális mudrában az ölembe helyezem és a köldök alatti területre az úgynevezett "Tan Tien-re" koncentrálok.  (A Tan Tien a köldök alatt három ujjnyira található, ez  központ irányítja a testi erőt, gondolati és érzelmi nyugalmunk kapuja, egyensúlyi pont. Az Univerzum felé energetikai és tudati kapcsolatot biztosít, elősegíti testünk és tisztulását, aktiválja a velünk született öngyógyító képességünket.) Először kettő hétig napi 5 percet meditáltam, az elmúlt 10 napban pedig sikeresen 8-10 percre növeltem a reggeli meditáció idejét. 

Sokan kérdezik, hogy mi történik ilyenkor az elmémben? Nos a gondolatok jönnek mennek akár a felhők a nyári égbolton én pedig arra törekszem, hogy megfigyeljem őket, de semmiképpen se azonosuljak velük. Nincs jelentősége annak sem, hogy egyes gondolatok negatív vagy pozitív előjelűek, mert a lényeg a megfigyelésben és a koncentrációban rejlik. Mostanában inkább egy gondolatcsoportra vagy pozitív állításokra fókuszálok. De azt is tudom, hogy egyszer ez a vágy is elillan belőlem és újfajta elme- és lelkiállapotokat fogok megtapasztalni. Konkrét célom nincsen mert tudom, hogy minden élmény magától eljön hozzám amikor igazán készen állok rá.

A jóga, a meditáció és a kezelések mellett még KRESZT is tanulok. A kiváló monotóniatűrésemnek és fotografikus memóriámnak Hála nagyon-nagyon élvezem ezt a folyamatot. Őszintén bevallom Nektek, hogy számomra ez egy teljesen új típusú információ és egyáltalán nem hasonlítható össze azokkal az ismeretekkel, amiket eddig elsajátítottam. Talán a magas újdonságértéke miatt is szeretem annyira a KRESZ tanulást, ki tudja? :) (Irás közben épp ezen morfondíroztam...)

Hétfő esténként továbbra is járok kreatív írásra a Marczibányi térre, ahol nagy élvezettel hallgatom Lackfi János előadásait. Igyekszem elkészíteni a füzetembe a feladatokat és az a célom, hogy minnél jobban megmozgassam a képzelőerőmet, hiszen ebben az évben szeretnék könyvet írni az Utamról. Szeretek megmártózni János írói szemléletében, a pikirt és vicces eszmefuttatásaiban, miközben apró információmorzsákat és tapasztalatokat gyűjtök az írás lelki és kreatív folyamatairól. 

Ha végre otthon vagyok, akkor igyekszem annyit olvasni, amennyit csak tudok. Bár időnként belealszom de, mint mindig most is több könyvet olvasok egyszerre úgymint Murakamitól a Miről beszélek, amikor a futásról beszélek című memoárt vagy Mark Wolynntól az Örökölt családmintákat. Egy ismeretlen antikváriumból sikerült megszereznem Mario Vargas Llosa Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyvét, de ezt időhiány miatt még nem olvastam el. Murakamit és Mario Vargas Llosa-t is János javasolta nekem, amit külön köszönök neki. Már ezért a két könyvcímért megérte kreatív írásra járni. :) Murakamiba szinte szerelmes lettem... Inspirál, ahogy kendőzetlenül megírja a belső vívódásait, a kicsinységét, a nagyságát és a futás iránt érzett alázatos elkötelezettségét. Ebből a szempontból Murakami akár a példaképem is lehetne, hiszen a jóga és az írás alapvető követelménye az alázat és az elkötelezettség.

Mindezek ellenére az az igazság, hogy néha nagyon nehezen bírom fizikailag azt, hogy hétfőnként késő estig kényelmetlen székeken kell ülnöm hosszú órákon át. A nap végére általában rettenetesen fáj a hátam és a gerincem. Sokszor alig várom, hogy elnyúlhassak az ágyamon. Dehát áldozatok, erőfeszítések és fájdalmak nélkül nem létezik siker sem, így továbbra is a valamit-valamiért elvét kívánom követni. :)

(Megjegyzés: most mennem kell aludni mert elálmosodtam. Később jógázok, és talán elmegyek Gellértbe fürdeni. Hajnali fél négy óta olvasok és írok, most 8:55 van. Itt az  ideje a feltöltődésnek, hiszen mégiscsak vasárnap van. Ez a hajnali időszak egészen új tapasztalással szolgált. Élveztem a szabadon áramló gondolatokat, a csendet, az írás folyamatát, Köszönet érte...)

Buddha kép forrása: www.azuton.hu

Ajánlott könyvek:

Mark Wollynn : Örökölt családminták (2017 Budapest, Édesvíz kiadó)

Murakami Haruki : Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? (2017 Geopen könyvkiadó)