Élet az egó zónában

earth-e1475149569663.jpgA Föld nem hétköznapi égitest, bonyolult de mégis gyönyörű hely. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert amikor megérkezünk erre a bolygóra, abban a pillanatban elfelejtjük, hogy valójában honnan jöttünk és hová tartozunk. Megfeledkezünk az igazi Önvalónkról, ami tiszta, isteni és örökké létező. 

Földi létünk első és utolsó lélegzetvétele között, villanásnyi életünk általában azzal telik, hogy jobb esetben megpróbáljuk megfejteni, hogy kik vagyunk valójában. Milyen céllal jöttünk a Földre? Mit szeretnénk megtapasztalni? Van-e kiút abból, ha az életünk megrekedt egy ponton?

Az is előfordul, hogy egyik évet éljük a másik után és nem tesszük fel (ön)magunknak ezeket a fontos kérdéseket. Ilyenkor tudattalanul átrohanunk a megadatott évtizedeken, legtöbbször a körülmények áldozataiként tekintve magunkra. De az is lehetséges, hogy éberen végig álmodjuk az egészet mert elmerülünk a földi világ csábításaiban.

Amikor egy ember eljut odáig, hogy az említett kérdések közül néhányat, - vagy még többet - csendben feltesz magának, az azt jelenti, hogy a belső világa - érzések, gondolatok, vágyak összessége - nem elégedett azzal, amit a hétköznapokban megtapasztal maga körül.

Ilyenkor a külső és a belső mező nincs harmóniában egymással, vagyis egyáltalán nem fedi le egyik a másikat. Még közös metszetet sem alkotnak, mert a két tartomány között nincs még részleges hasonlóság sem. Ekkor kezdődik el az útkeresés időszaka, vagyis elindulunk vándorútra akár a mesebeli legkisebb fiú, hogy megtaláljuk önmagunkat. 

Optimális esetben ezekkel a létkérdésekkel nagyjából 40 éves kor felé haladva, de legkésőbb 45 éves korig mindenképp foglalkozik az ember. Az útkeresés időszakában gyakran váltunk hivatást, munkahelyet, párkapcsolatot, családot, lakóhelyet néha még országot is. Gyakori eset, hogy ismét iskolapadba ülünk és új szakmát tanulunk, olyan jellegűt, ami sokkal inkább együtt rezonál velünk. Mindezen tényezőket összességében ma divatos szóval életközépi válságként emlegetjük. Emlékszem, én is ezért mentem el kommunikáció szakra, mert mindig érdekelt ez a terület és legbelül tudtam, hogy van érzékem hozzá. Az egyik tanáromtól meg is kaptam a kellően fontos megerősítéseket. (Utólag is köszönöm neked Gyöngyi.)img_3065.JPG

Születésünk után betagozódunk a családunkba. Az első hét éves időszak alatt megtanuljuk a legalapvetőbb mintákat és igyekszünk megvetni a lábunkat a bolygón. Még nem értünk mindent, de már megvan a hely ahol élünk, tudjuk kik a szüleink, megismerjük szükségleteinket, - még ha pontosan nem is értjük a működésüket - úgymint: evés, ivás, ürítés, ruházkodás. Máig emlékszem  arra, hogy kisgyerekként sokat gondolkoztam arról, hogy miért kell enni vagy üríteni egyáltalán. Akkor még nem tudhattam, hogy itt bizony fenn kell tartani azt a testet, amit egy időre kaptunk. Jóval később a saját káromon jöttem rá arra, hogy vigyázni is kell rá, de erről majd egy későbbi időpontban fogok írni nektek.

Gyerekkorban már nagyon korán megtapasztaljuk az örömöt és a bánatot is. Gondoljunk arra, hogy milyen szomorúak voltunk ha nem azt hozta a Jézuska, amit kértünk tőle vagy ha virgácsot kaptunk a Mikulás bácsitól. Máskor egy olyan apróságnak, mint egy kagylóhéj vagy egy üres csigaház napokig szívből tudtunk örülni. Három éves korunk után már próbálunk beilleszkedni a családon kívüli  tágabb közösségekbe, úgymint az ovis csoportba vagy az iskolai első osztályba.

Jóval később kiskamaszként, aztán pedig serdülőként szembesülünk azzal a ténnyel, hogy érvényesülnünk kell a világban. Ekkor valamilyen formában megpróbáljuk definiálni önmagunkat. Komolyan elkezdjük leválasztani magunkat a családunktól és a többi embertől egyaránt. Ebben az időszakban néha olyan kihívást jelentő kortárscsoportokhoz is csatlakozhatunk, amelyek normáit azonosnak érezzük a magunkéval. Szélsőséges esetben a serdülőkorunk akár magányos is lehet.

Az emberi társadalom születésünktől kezdve az oktatási és politikai rendszeren keresztül rejtetten kondícionál bennünket arra, hogy tanuljunk, dolgozzunk, legyünk jó polgárok és lehetőleg ne sértsük meg a szabályokat.(Kivételek persze itt is akadnak bőven.) Mi pedig felnőttként "boldogan" éljük az életünket egy adott ország vallási, kultúrális és egyéb keretei között. 40 esztendősen már végképp elfelejtjük, hogy milyen az igazi lényünk. Nem tartjuk már fontosnak az álmainkat és a gyerekkori vágyainkat sem emlegetjük. Megfeledkezünk a saját értékeinkről, mert kiölték belőlünk a ránk jellemző látásmódot. Sajnos nem használjuk a tálentumainkat vagy ha használjuk azokat, a legtöbbször nem jól sáfárkodunk velük. Ekkor arra a kérdésre, hogy  Ki vagyok én igazából nem is tudunk válaszolni. És itt a csavar az egészben, mert ezen a bolygón mindenki elfelejtette, hogy milyen egyéni is valójában.

Az érvényesüléshez szükségünk van egóra, mert ennek segítségével választjuk el magunkat a többi embertől. (Az egó teljes kialakulása a kis és nagy kamaszkor környékére tehető.) Az egó azonban mulandó, mert az itteni élet nem azonos az isteni énünkkel és halálunk után megszűnik létezni. Ellentétben az örökké létező tudattal és lélekkel, akik nem felejtik el a tapasztalataikat és szoros egységet alkotnak egymással. Az egó tisztában van a saját mulandóságával, ezért elkezd ragaszkodni bizonyos szokásokhoz, tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez, szerepekhez és pozíciókhoz. Ezek azonban egyáltalán nem azonosak a valódi Önvalónkkal. Az egó félelem és öröm programjai nem jelentenek semmit az isteni én számára. Az Önvaló teljesen külön áll a mi játékterünktől és egy magasabb perspektívából szemléli az eseményeket. Nem azonosul a programokkal, nem ítélkezik senki és semmi felett sem. Számára ez csak egy "játék",ami arról szól, hogy rájövünk-e  mi itt lent arra, hogy kik vagyunk valójában?

Az egóm az ellenségem?

warning-ego-1-786x436.jpgVégső soron az egó nem ellenség, hanem egy kiváló eszköz az élethez. Csupán a biztonságos működése érdekében futtatja a különféle pozitív és negatív programjait, úgymint  nemi szerepek, név, életkor, családi állapot, identitás, szokások és a többi. Azonosul a világban elfoglalt hellyel  vagyis a lakóhelyünkkel, a munkahellyel és az országunkkal. Ezek a programok a tudatunkban nyíltan és mélyen a tudatalattiba  ágyazva párhuzamosan futnak egymással. A probléma akkor jön létre, ha az életünk során túlságosan azonosulunk velük és általuk határozzunk meg ÖNmagunkat. 

Az egó a ragaszkodás mestere, szeret játszani a külvilág színes, csillogó dolgaival, elvonva a figyelmünket a tudat és a lélek birodalmaitól. Teszi mindezt azért, mert tudja, hogy tudat és a lélek örök, a saját léte pedig Földhöz kötött. Ezért féltékeny rájuk, akár egy irigy kövér kisgyerek az ovistársaira.

A csapda abban rejlik, hogy a programok életünk végéig futnak. Például: miközben ezt a bejegyzést írom, a kedvenc Teekanne Love teámat iszom, egy Apple laptopon dolgozom és egy Adidas melegítő van rajtam. Ezek a dolgok - rövid algoritmusokként -  igenis meghatároznak engem, mert információkat közölnek rólam mások - sőt a társadalom - számára. 

Akkor mit tegyünk? 

Lépjünk hátrébb egy keveset és ne azonosuljunk túlzottan az egó(nk) félelem és öröm programjaival, mert elfedik előlünk az Önvalónkat és a tiszta tudat birodalmát.

Ne ragaszkodjunk túlzottan senkihez és semmihez sem. Használjuk a dolgokat, de ne kötődjünk hozzájuk. Az életben a tárgyak és egyéb erőforrások folyamatos áramlásban, illetve körforgásban vannak.  Ne ragadjunk le sokáig semmilyen hétköznapi helyzetben sem. Élvezzük a földi létezést és áramlást, de közben ígyekezzünk tapasztalni, fejlődni és tanulni. Bizonyos tevékenységek, mint a művészi önkifejezés, a jóga, a thai-chi, a meditáció, a harcművészetek, a futás, az önfeledt játék, a mantrázás vagy akár a szívbéli imádkozás tanulással és kitartó gyakorlással elvezethetnek Önmagunkhoz. (Ezért választottam a jógát, vagy lehet, hogy a jóga választott engem, ki tudja...)

Ekkor néhány pillanatig megtapasztaljuk létezésünk célját és lehetőséget kapunk arra, hogy újra értelmezzük a valóságunkat.  Ezután végre elindulhatunk afelé a cél vagy küldetés felé, amiért a Földre érkeztünk. Ekkor a saját utunkat járjuk majd, nem pedig az egó vagy társadalom által kijelölt sávokban haladunk. Fontos leszögezni azt is, hogy az egó és a társadalom nem az ellenségünk, mert a földi játékban ők biztosítják számunkra a szükséges kereteket. Olyan ez, mint egy számítógépes szimulációban, ahol mi vagyunk a főszereplők, de körülöttünk is vannak mellékszereplők, akik jobb esetben segítik, rosszabb esetben gátolják az általunk vezérelt avatart, hogy az sikerrel befejezhesse küldetését.

Ne hagyjunk túl nagy teret a mellékszereplőknek - ego és társadalom.  DE ne legyünk figyelmetlenek sem, mert akkor a mellékszereplők "elpusztítanak" bennünket.  Tudnunk kell azt is, hogy ha elveszítjük a játszmát, akkor sem fogunk igazából meghalni, mert ilyenkor átmenetileg elcsábulunk az illúziók világába és végigálmodjuk az életünket. Később a szükséges tanulságok levonása után, egy másik pályán újra kezdjük majd az egészet.

Folyamatosan tartsuk tehát szem előtt, hogy a felejtés miatt mindig lesznek kitérők, de ha kitartóan kutatunk, akkor megtaláljuk a kincset és lassan rájövünk arra, hogy mi a feladatunk  itt a Földön. Sohasem késő rálépni az útra, ezt higgyétek el nekem. 38 éves korom előtt néhány héttel kezdtem el jógázni és ez volt a legjobb döntés, amit valaha is meghoztam, pedig kezdetben minden órán fájdalmaim voltak és alig tudtam haza sétálni a rakparton.

szj1.jpgZárásként tudnotok kell azt is, hogy "aki keres az talál, aki zörget, annak pedig megnyittatik". Sosem vagyunk magunkra hagyva, mert még a legnehezebb helyzetből is van kiút.  A Teremtő bármilyen segítséget megadhat nekünk a kegyelem által. Ez a segítségnyújtás legtöbbször emberek, események, erőforrások és élethelyzetek formájában érkezik el hozzánk. Az univerzumban nem léteznek véletlenek. Minden okkal történik és semmi sem cél nélkül való vagy felesleges.

Kik vagyunk mi?

Isteni Önvalók, akik mindig voltak és örökké lesznek. Akik arra születtek, hogy Isten apró szentjánosbogaraiként, bevilágítsák a Teremtés folyton megújuló egészét. 

Megjegyzés: nem kell mindent értenünk, mert emberi szemszögből nézve a Teremtés leírhatatalan és felfoghatatlan egységet alkot.

(Ezt a bejegyzést a Kulcsár Zitának ajánlom, mert a múlt heti telefonbeszélgetésünk alapján kezdtem el gondolkodni az egóról és az Önvalóról.)

Képek forrása: www.filosz.hu, www. termeszettar.hu, www.thebossshow.com.